Ne Bántsd a Székelyt!

Kesergő őszi eső áztatta sártengerré a hegyek ölében meghúzódó székely falut, amelyik éppen olyan falu, mint amilyen a többi székely falu is. Vagyis, elhanyagolt, elmaradott, mert népe nagyjai nem tudnak a székely ember nyakára hágni, s ezért magára hagyják, hadd boldoguljon, ahogy tud. A székely ember pedig boldogul, mert mindig ezt tette, és létformája lett a túlélés. Legjobban tudja azt a közmondást, hogy „Segíts magadon és a Jóisten is megsegít!” Tehát segít magán a székely és a Jóisten is segédkezik, ahogy tud, vagy amikor éppen ráér! Addig is, a székely embernek élni kell, ha már egyszer a világra született! Ha hideg van, kanyarít magára még egy réteg gúnyát, ha sár van, akkor kerüli, s ha nem tudja kikerülni, akkor magas szárú csizmát húz, s abban jár. Ha gondja van, és a székelynek mikor nem volt gondja, akkor se nyöszörög és siránkozik, hanem konok fejjel megy neki a bajnak és szarvától ragadja meg azt. Ha minden kötél szakad, akkor keservében a pohár fenekébe bámul, és szilaj kedvében az egész világgal ölre menne! Másnapra kitisztul a feje, s ott folytatja tovább, ahol abbahagyta, mint egykoron Kőműves Kelemen a dévai hegy tetején. Tudja, hogy csak magára számíthat esélytelen háborújában, mert népét elhagyta a jószerencse valamikor Mátyás királyunk idejében. Meghalt Mátyás, és vele halt az igazság is! Népének nagy fiai messze honba távoztak, ahol vérüket adták a Hazáért, vagy messze keleten keresték az ősi testvéreket, akik tanácsot adhatnának, hogy is kellene még egyszer új hazát keresni. Aki egyszer kényszerből elment, mert a nyomor és a szegénység elűzte, az már soha sem tér vissza ősei földjére, mert az ősi földet elhagyókra, ősi átok száll! Meg vagyon írva, hogy székely csak az lehet, aki a Kárpátok bércein állva, szent kötelességének tesz eleget, ott őrzi a Magyarhon határait! Ha onnan egyszer elvándorol, akkor sorsa megpecsételődött! Tiszta lelkét hamar megfertőzi a nagyvárosok csillogó- villogó világa, a pénz és csalfa délibábok tüneménye. Ha mégsem felejti azt, hogy honnan érkezik, akkor is bűnhődnie kell! Büntetése az olthatatlan honvágy, az emlékek szívszorító, soha el nem múló fájdalma, ami élete végéig üldözni fogja, a világ túlsó oldalán is! Azonban a székely nép igazi nagy átka, azok az elvadult, elkódorgott fiai-lányai, akik janicsárokká váltak, saját nemzetükre vadászó pandúrok seregébe szegődtek!

Tehát esik az eső, hideg, permetszerű októberi kesergő. Olyan ez, amelyik megnyomja a kedélyeket, ráfekszik az emberek tudatára. Ilyenkor az ember komoran rendezi mindennapi baját, szótlan lesz, és mindenben benne van az elmúlás és a szomorúság nyomasztó hangulata. Hát még akkor milyen nyomasztó érzés lehet annak, aki már rég dühös és haragszik az egész világra! A lelke is nyomott, de annyira, hogy végzetesen eltorzult annak egészséges formája. Idegesen kerülgeti a méretes pocsolyákat, és igyekszik elegáns, aszfaltozott járdára tervezett topánkáját megkímélni, mert a divatos öltönyhöz bakancsot mégsem húzhat, mint valami buta parasztasszony. Nem azért tanul az ember Kolozsváron, hogy mikor eljön az idő, ne mutassa meg a sok maradi falusinak, hogy milyen is az igazi értelmiségi! Legalább annyi látszódjon, hogy ki itt a tanult nő, akire illik felnézni, és megadni a beosztásához illő tiszteletet! A franc essen ebbe a világ háta mögötti faluba, bár soha sem lett volna a világon, mert akkor nem kellett volna kényszerből ide kiköltöznie, a világ végére! A sok maradi ember közé, hogy pazarolja az ember a tehetségét mindenféle fajankóra. Kár itt minden okos szó, mert kapálni, fát vágni mindenki tud, és ahhoz még azt sem kell tudni, hogy mi az internet, és mennyi az annyi!

Így füstölög magában a kihelyezett fiatal tanítónő, aki maga sem tudja, hogy miért lett az, ami lett, és csak a gyűlölet és megvetés van a szívében, mert a nagyravágyó tervei füstbe mentek. Pedig igazán magába szállhatna, ha erre képes lenne, mert egykoron ő maga is egy ilyen eldugott sárfészekből szökött meg, és lett azzá, amiért most mindenki mást hibáztat. Emlékezhetne, hogy egykori osztálytársai kapaszökevénynek gúnyolták, és kopott, divatjamúlt ruhái miatt, szóba sem álltak vele a fiuk. Arra sem akar emlékezni, mikor a bentlakás rideg falai közt nedvesre sírta könnyeivel a párnáját, és az Istenhez imádkozott segítségért, a világ igazságtalansága miatt. Nem emlékszik semmire, mert tudatalattija mindent kisöpört az emlékezetéből, és mint a közmondásban, a fürdővízzel együtt, a gyereket is kiloccsantották a teknőből! Mindent, ami az érző embernek a lelkiismeretet jelenti, az együttérzést, azt mind kidobta valamikor menetközben. Mert két féle ember van a világon a talapzatra felkerültek közt. Az egyik tudja, hogy mit jelent a földön feküdni és elszenvedni azt, hogy NINCS! Az egyik ezt soha nem felejti el, és mikor már VAN neki is, akkor lenyújtja kezét, és felemeli az elesettet. A másik fajta ennek az ellenkezője! Cinikus és lelketlen, mint a hideg szikla! Szavajárása az, hogy „én sem haltam bele, tegyél te is arról, hogy neked is legyen! Ha nem, dögölj meg! Pusztulj, ha élni nem tudsz!” Ilyen a mi főhősünk is, aki egyre jobban belelovalja magát a gyűlöletbe, és csak arra vár, hogy valakin megtorolhassa mindazt, amit vele is megtett a lelketlen világ! Pedig milyen jól kezdtek menni a dolgok, és mennyire másképpen lehetett volna, ha nem jön közbe az a másik! A Másik, mert mindig van valaki, aki egyebet sem tesz, csak azért él, hogy téged kicsináljon. Most boldog lehet, mert sikerült és most itt vagy a világ végére kihelyezve, mert a többi, jobb helyet elosztották maguk közt, neked pedig csak ezt dobták oda. Pedig megígérték, hogy jó meleg helyre kerülsz, és a fényes várost sem kell elhagynod, ha eljátszod a szerepedet. Eljátszódtad, és még mennyit loholtál, güriztél pluszba! De hiába volt minden, átvertek a hálátlan dögök. Téged, aki a lelkét is kitette az ügyért!

Bokáig sárosan, felfröcskölt nylonharisnyában hogy lehet az emberek elé állítani? Még jó, hogy itt csak ilyen barmok laknak, és nem látják az ismerősök, hogy milyen állapotokat kell itt kiállni! Ilyen gondolatok közt érkezett meg Ő, az ódon, füstszagú tanterembe, ahová a gyerekek még korábban érkeztek. Az osztályban az ázott gyapjú és a rosszul szelelő csempekályhából kiáramlott füst keveréke vegyült sajátos illattá, és még visszataszítóbbá tette az egészet. Valami régi emléket idézett, keserű, nincstelen világot, amire tilos volt emlékezni. Emlékezni a múltra? Azt már nem!

Tisztelettudóan állnak fel a gyerekek, mint a nyírfák, pirospozsgás arcú, tisztelettudó gyerekek, és kórusban „Jó napot kívánok!”-ot harsognak lelkesen. „Jó napot nektek is gyerekek” jön rá a fél szájról mondott válasz is. Azonban van egy kis elégtétel is, mert a gyerekek őszinte tisztelete egyértelműen mutatja, hogy ki itt az úr! Unottan ül le a nyikorgó támlás székre, mire a gyerekek is zizegnek-mozognak egy kicsit, de nem foglalnak helyet, mert erre még nem kaptak engedélyt. Hatásszünet, mint ahogy azt egyszer már tanulta valahol, aztán egy hanyag intés, és erre zajosan csapodnak az öreg padok ülőkéi. Aztán jönnek az unalmas, gépies formaságok, ki hiányzik, mi volt a tegnap stb. Tekintete végigszalad a gyerekek arcán, akik csendben figyelnek, tekintetüket le sem veszik az új, még mindig újnak számító tanítónőről. A régi már nincs, a nyáron temették, és utolsó útjára az egész környék lakósága elment tiszteletét tenni. Ő most már nincs, és csak egykori tanítványai szívében él még egy keveset, míg majd egyszer finom szemfedőt von rá véglegesen a feledés.

Nézegeti egyenként az arcokat, és gondolatban mindeniket osztályozza, skatulyázza őket kedve szerint. Ez mindig jó kedvre deríti, mert magában jókat tud nevetni a kitalált társításokon. Például, ez a copfos kislány a kerek képével, olyan, mint a holdvilág. Milyen kerek lehet az anyjáé? Már mosolyra is húzza a száját önkéntelenül, mire a holdvilágképű lány is visszamosolyog, nyilvánvalóan félreértve a dolgokat. A barom, gondolja magában Ő, és tovább kutakodik tekintetével a többi gyerek közt. Nocsak, ez a penészvirág sovány leányka milyen bátran, mondhatni kihívóan mer visszatekinteni, még a szeme sem rebben. Na, megállj, majd meglátjuk, hogy mit tud, lássuk csak, akkor is ilyen bátor lesz? De nem most, mert még ráér, hisz hosszú lehet néha a nap, és az a nap igen hosszúnak ígérkezik. Tekintete egy legénykén állapodik meg, aki hirtelen elpirul, és lesüti azonnal a szemét. „Hahaha, csak nem vagy még mindig szerelmes kisfiam?” tűnődik el Ő, és elrévedezve az ablakra bámul, miközben eljátszadozik a gondolatokkal. A szégyenlős legényke helyébe igyekszik elképzelni magát, aki szerelmes az egyetlen, igazi jó nőbe a környéken, és elérhetetlen vágyak égetik belsejét. Este, vágyainak a szorításában felfedezi önmaga erogén zónáinak a varázsát. Elrévedezve hátradől a székben, és önkéntelenül a szájához viszi kezét, ujjaival az ajkához ér, és igyekszik kitalálni, hogy a fiuk hogyan is csinálhatják azt. Az osztály gyerekei pedig csendben ülnek, és figyelnek, semmit sem értenek, de mukkanás sincs. A kályhában nagyot reccsen utolsót egy hasáb, és ezzel vége szakad a révedezésnek. Lassan, akadozva beindul a napi program, felelések, osztályzatok, magyarázatok, új lecke. Majdnem vége a napnak, mikor hirtelen felkapja fejét és már-már csodálkozva keresi tekintetével a János legénykét, akit már az első napon kiszúrt magának. Jánoska nem feltűnő gyerek, csendes, jól nevelt, tisztességtudó, jól tanuló hetedik osztályos diák. Formás testalkatú, mondhatni ideális arccal, akinek leányos vonásait még nem csúfította el a hormonok okozta elváltozás. Szemei bársonyosak, és sokszor révedeznek el a távolba. Olyankor tekintete a falakon túlra néz, és gondolatai lassan szállnak a mezők felett, mint ősszel az ökörnyál. Kétségtelen, hogy önkéntelenül révedezik a képzelet szárnyain, mert lelkében viharok és a költők háborgó tengere hullámzik. Ilyenkor megszűnik számára a jelen, és a képzelet szárnyain a határtalan dimenziókban keresi önmagát. A valóság azonban sokkal ridegebb és egyáltalán nem ismeri, nem akarja érteni a fakadó rügyek misztikáját, személye elenni tettnek, sértésnek veszi azt, ha valaki nem figyel Rá! Az Ő óráján, az Ő osztályában! Hát ilyen nincs és nem is lesz! Az első tanítási nap óta, nem telt még el olyan nap, hogy valamilyen módon szerét ne ejtse annak, hogy mérgezett tüskéjét ne döfje Jánoska szívébe. Gúnyosan, lekezelően bánt vele, és napról napra nagyobb elszántsággal vadászott rá, hogy megtörje és a lábai előtt lássa heverni, mint trófeát. Egy bocsánatkérés, egy sírós hang, vagy könnycsepp elég lett volna, de mindezidáig egyiket sem sikerült elérni! Nem, mert Jánoska a hasonló ábrándozókra jellemző érzékenységnek egyetlen jelét sem mutatta, lepergett róla minden ármány. Ez még nagyobb elszántságra tüzelte Őt, és már rögeszmésen tette azt, amire elferdült lelkivilága kényszerítette. Pedig ha tudta volna, hogy mekkora keserűséget okoz a fiú lelkivilágában, már rég ünnepelhetett volna a diadalán.

Most azon lepődik meg, hogy a mai nap folyamán még csak eszébe sem jutott a fiú! Hát ez tényleg furcsa, mert ma nagyon emberevő kedvében van, és még egy rossz tréfára sincs ötlete, hogy behozza a lemaradást. Vagy mégis? -Jánoska, mond csak kicsi fiam,- megnyomva a kicsi szót- hogyan aludtál a mai nap az iskolában?-Nem aludtam én egy cseppet sem!- vágta vigyázzba magát méltatlankodva a fiú. A többi gyerek már élvezkedve fordult hátra, hogy láthassák az újabb cirkuszt, ami már menetrendszerű buli lett. Hiszen min lehetne a legjobban szórakozni, ha nem azon, mikor egyik társukat veszik villára? –Szóval nem aludtál, igaz? Akkor meséld el, hogy mit tanultunk ma az első órán? Persze akkor, ha tudod azt is, hogy mi volt az első óra! Ha nem jutna eszedbe, akkor előveheted az órarendet is, mert gondolom, hogy neked olyan is van. Minden rendes tanulónak kell hogy legyen órarendje is? Neked van Jánoska?- Jánoska bánatosan ismerte be, hogy neki bizony nincs hordozható órarendje- Szóval még órarended sincs, igaz?- Nincs tanító néni - vallotta be csendesen. – Hát, gyerekek nézzétek, hogy milyen tanuló ez a Varga János! Nézzétek meg jól, és vigyázzatok, hogy ti sohase legyetek olyanok, mint ő! Ezt jegyezzétek meg jól! –Ezzel véget is ért a nap, és mindenki mehetett dolgára. Jánoska nehéz szívvel szedte össze cókmókját, s nekivágott a hosszú gyalogútnak. Naponta nyolc kilométert gyalogolt a köves úton. Négyet reggel és négyet délben, mert a környező hegyek közt meghúzódó falvacskájukban nem működik már az iskola. Kevés a gyerek, és bezártatták azt a fővárosi urak, mert nincs az iskolára pénz. Igaz, hogy voltak errefelé nagyotmondó politikusok, akik minden szökőévben egyszer ellátogatnak, és olyankor szép és hasznos dolgokat ígérgetnek. Miután elmennek vissza a fővárosba, itt minden marad a régiben! Négy év múlva megint jönnek, és olyankor elmondják, hogy most már tényleg minden másképpen lesz, csak most az egyszer össze kell fogni! Eddig sok összefogás volt már, de a megígért iskolából semmi sem lett, mert az akkori gyerekek közben mind felnőttek már, és újak már nem születtek. Így már az iskola sem kell, mert abba senki sem járna! Mégiscsak okos emberek azok ott a fővárosban, mert ezt már előre tudták! Így pénzt sem kellett elkölteni nem született gyerekek oktatására, és azt mind megtarthatták maguknak.

Teltek a napok, egyre hidegebb lett az idő, és Jánoskának egyre nehezebb lett a lelke, és otthon egyre szótlanabb lett. Az anyja tudta, hogy baj van készülőben, és azt is, hogy fia szótlanságának nem a korai szerelem az okozója. Nem hiába hordja kilenc hónapig szíve alatt az asszony gyerekét, mert később is ugyanúgy érte dobban, és vele érez az.

November derekán aztán megtörtént, hogy egyik falubéli kopogtatott Vargáék portáján és a félig megfagyott fiút hozta haza az anyjának. Elmondása szerint, a hosszú út martján talált rá ledölve, mikor gépkocsijával arrafelé hajtott. Kiderült az is, hogy Jánoska már hosszú ideje, az iskola helyett, a sáncokon kóborol céltalanul.

Hosszú ideig ültek az asztalnál ketten, anya és fia egymással szemben, és csak a régi ingaóra kattogása jelezte, hogy az idő nem áll meg soha. Egyszer a könnyek indultak meg, aztán a szavak is, és lassan kitárulkozott a keserű valóság, a nyomasztó szenvedés. Aznap este Jánoska hallotta, hogy anyja és apja szokatlanul sokáig beszélgettek halkan a hálószobájukban. Rossz előérzettel hajtotta fejét a párnára, mert a jövő homályába nem tudott belelátni! Szokásához híven, korán ébredt, és nyomasztó érzése csak tovább fokozódott, mikor megtudta, hogy apja még mindig otthon van. Apja azonban úgy tett, mintha semmi különös sem történne, és csak akkor lett igazán melege, mikor megtudta, hogy ma nem fog iskolába menni. Apja utalt arra, hogy még egy nap hiányzás a többi mellett, már semmit sem oszt, vagy szoroz. Hideg, fagyos idő volt kint, a hegyek ormán már fehérlett a hó, és a fenyvesek fehérek voltak a dértől. Mindketten útra keltek gyalog, de nem a faluba, hanem fel a havasok felé, hogy számba vegyék az örökséget, mint ahogy azt az apja megjegyezte, mikor a készülődés felöl érdeklődött az asszonya. Sokáig nézett az asszony utánunk, míg eltűntek szeme elől, apa és fia. Sokáig mentek szótlanul, aztán mikor felértek egy magaslatra, akkor onnan belátták a messzi tájat, a falvakat füstölgő kéményeivel, bádogtetős templomaival. Sokáig álltak ott, majd az apa fia felé fordult, és kérdően nézett rá! Ott, fent a havasokon, a fenyvesekkel díszített környezetben a fiú az apjának panaszolta el gondjait, megsértett lelkének bánatát. Ahogy a szavak egymásba fonódtak úgy sötétült el az apa tekintete, és egyben úgy nőt lelkének gyönyörűsége, ahogy fiának őszinte szavait hallgatta. Mikor a történet végére értek, apja komor tekintete felengedett, s góbés bajusza alatt huncut somolygás bujt meg. –Most figyelj ide fiam, mondok én neked néhány dolgot, amit nekem az édesapám annakidején mondott. Jól jegyezd meg, hogy székely ember senkinek sem maradhat adósa! Ezt a kivakarózott fehérnépet pedig úgy megtáncoltatjuk még ebben az életben, hogy abban hiba nem lesz! Ezt megígérem neked! Addig is, figyelj jól, jegyezd meg azt, amit most neked elmondok, mert az élet az igen nagy nyomorúság tud lenni az ember nyakán, ha nem tudja azt, hogy hogyan tovább. Ezután kioktatta fiát, de hogy mit hagyatékozott rá, azt nem tudhatjuk, de nem is tartozik ránk!

Újabb napok jöttek és Jánoska rendesen járt tovább az iskolába, és olyan vidáman tette azt, hogy az már szemtelenségszámba ment. Hiányzásait is igazolták utólagosan, miután az orvost is beavatták a dologba. A tanítónőnk is megfeledkezett Jánoskáról, mert történetesen megint szökőév volt, és járkáltak megint emberek, hogy újabb összefogás kellene, mert veszélyben a haza! A rokonlelkek egymásra találnak, és felkérték az új tanítónőt, mind reményteljes értelmiségit, hogy lásson egy kicsit munkához, mert ha jó választási eredmények születnek, talán szó lehetne egy jobb állásba való átigazolásról is. November végére ki kell oktatni az embereket, mert most már új világ fog következni, és minden szavazatra szükség van. Tehát volt tennivalója elég és mindjárt meg is szervezte, hogy nagy ünnepélyt rendeznek, ahová a szülőket is meghívják a gyerekekkel együtt, hogy mindenki tudja, kire kell szavazni. Volt ugyanis egy olyan ötlet, hogy jó volna az is, ha a gyerekek is szavaznának ezen a választáson, mert akkor többen lennének. Ha nem is lenne most még úgy, de nem árt az, ha a következő szökőévben már tudni fogják a leckét. Jánoska apjával együtt jelent meg a fellobogózott kampánygyűlésen, miután megbeszélték a dolgokat, mert abban megegyeztek már korábban, hogy eljött az a nap, mikor a számlát kiegyenlítik.

A gyűlésre eljöttek a körzet jelöltjei is, aki csupa nyájasság, és csupa mosoly voltak mind és mindenkivel kezet fogtak. Ment is a kombájn, és a szöveg, hogy milyen hihetetlen eredményeket értek el a kiválasztottak, és milyen önfeláldozóan küzdöttek a fronton. Minden, amit eddig sikerült kiharcolni, az most odavész, ha nem lesz ott megint a lelkes sereg, hogy tartsa továbbra is a frontot. Ezért aztán kell az összefogás! A tanítónő tette is a dolgát, drámai szavakkal ecsetelte a múltat és a jövőt. Aztán felkérte a jelenlévőket, hogy ha kérdéseik vannak, vagy a véleményüket akarják elmondani, akkor mondják azt el bátran. Néhányan, vérszegény mondatban emlegettek ezt, vagy azt, amit már többször is megígértek már eddig is, de semmi sem lett az ígéretekből. Jött is rá a válasz, hogy hát ez nem éppen így van, de most már másképpen lesz, és stb. Mikor Jánoska apja is szót kért, akkor azt mondta, hogy neki az a véleménye, hogy itt mindenkit marhának néznek, és úgy is tekintenek rájuk, mint egy csordára, amit kedvük szerint terelhetnek ide, vagy oda! Kemény szavak voltak, de hát a demokrácia az olyan, hogy a mások véleményét is muszáj ilyenkor meghallgatni, és még jó pofát is kell hozzá vágni! Kényszeredetten mosolyogtak a kiválasztott jelöltek, de nem volt nagyon mit mondani! - Na, de megállj csak te vadbarom, még meglátjuk, hogy ki nevet a játék végén! - füstölgött magában az előreléptetéséért aggódó tanítónő. Tartogatott egy ászt a kezében, mert a rendezvény végén a tanulók is szerepeltek, hogy bemutassák politikai tudásukat. Sorban álltak fel a gyerekek, és szajkózták az előre betanult szövegeket, hogy milyen a választási rendszer, hogyan kell szavazni és így tovább. Mikor Jánoskához ért, akkor fordított egyet a játékon és a gyűlölettől elvakulva így folytatta: - Nos, Jánoska, mint látom, nálatok sokat tudnak a tehenekről! Gondolom, te is tájékozott vagy, ezért mond meg nekünk, hogy a tehenek szoktak nevetni? –Nem szoktak azok, az biztos!- Nem? Tényleg? Szerinted miért nem nevethetnének a tehenek? Na? Nem tudod?- kérdezte gunyoros mosollyal az arcán. Jánoska apjára nézett, aki bátorítóan nézett rá, majd hetykén kivágta rezet. –Hát onnan tudom, mert magát sem érné a röhögés, ha az év minden napján megfejnék kétszer, és csak négyévenként egyszer vinnék el a bikához!

Erre olyan csend lett a teremben, hogy az ódon épületben kaparászó szú is abbahagyta hirtelen a rágást. Aztán, mint az orkán, úgy csapott fel a fergeteges kacagás, és a továbbiakban már semmiféle gyűlésről sem lehetett szó! A díszes társaság leégve kotródott ki, mert nagyon értették ők a négyéves hasonlatot is! A megbénult tanítónő szavakat keresett, de hamar belátta, hogy jobban teszi, ha hallgat! Jánoska apja csak bólogatott, és mosolygott bajuszába, mikor a jelenlévő férfiak harsány nevetéssel és vállonveregetéssel gratuláltak neki. Erre valami olyasmit motyogott, hogy hát ez az én fiam!

Másnapra, az iskola hirdetőtáblájára valaki egy tehenet rajzolt, tűsarkú cipőben, kampánycímerrel az oldalán. Pár napra rá, a környéken mindenki teheneket rajzolt, a legkülönfélébb felállításokban. Volt olyan is, ahová a bikát is odarajzolták, és odaírták azt is, hogy „Gyere babám, mert itt a kampány!”

Egy hét sem telt bele, a tanítónő azonnali áthelyezését kérte, s mivel azt nem hagyták jóvá, vette a cókmókját és örökre elhúzott a vidékről, senki sem tudja hová. A választás sem hozott semmiféle újdonságot, és nem tudta senki, hogy egyáltalán ki nyerte azt meg, mert a székely ember a sorsát mindig maga intézte, és ezután is azt fogja tenni, mert ő a túlélés igazi nagymestere! Függetlenül attól, hogy ki merészel az ő nevében, kéretlenül beszélni!

A történetben bemutatott események nagyon is valósak, és a benne szereplők is mind valós személyek. Azok, akik maguk közt és a történetben szereplők közt bármilyen hasonlatosságot vélnek felfedezni, azoknak tényleg igazuk van, mert éppen róluk szól a történet! Aki az utószóra nem emlékszik, annak is igaza van, mert az ebben a hónapban fog bekövetkezni, és csak azután emlékezhetik majd rá! Aki hülyén érzi magát ettől a történettől, az nyugodjon meg, nem csak megérzésről van szó!