Egy vers magamról

Vallomásaim



Szeretem mondani szavakkal a nagy titkokat
Bár nyelvem kötve van, kimondom azokat
Szeretem mondani az örök igazságokat
A szavakon túl rejlő igaz fájdalmakat.
 

Szeretem és gyűlölöm egyszerre a harangokat
Mert nyelveikkel örömöt és gyászt is mondhatnak.
Tisztelem az egekig érő, hatalmas hegyeket
Mert róluk tudhatod, nem foglalják hiába a tereket.

És igazán szeretem a hegyről lefutó patakokat

Mert, bár senki sem szól, mégis tudják az utat.
Szeretem az egyszerű és igaz szavakat
Melyekkel egyszerű ember hegyeket mozgat

Szeretem a kolomp méla hangzását
Mert utána igazodva megtalálhatod gazdáját
És szomorúan, de elfogadom az őszi rózsákat
Mert elmondják őszintén, dér fogja megütni hajadat.

Fájlalom a sírhantok némaságát
A kőtáblák rettentő sokaságát
A villámsújtotta fák görnyedő fájdalmát
Öreg emberek fátyolos tekintetének szomorúságát.

Kínos az elmúlás végzetének tudata
A ma még remegő kéz holnapi hanyatlása
A ködös távol riasztó közelsége
A szeretteid végleges elvesztése.

És fáj nagyon a hosszú búcsúzkodás
A végső megállóban az utolsó leszállás
A kialvó mécsesnek utolsó lobbanása
A beálló csendnek örökkévalósága.

Irtózom a magány sötét ölelésétől

Az üres szoba komor terétől
A hideg második párnától
A ránc nélküli ágy magányától.


Sajnálom az eltelt nyarat
a tovaszállt időt, a tavalyi havat
Látom az elnyúló ködfoltokat
A megfáradt napot, a jéghideg holdat.

De szeretem a reményt, mely utat mutat
Mely sosem hal meg, csak új után kutat
Szeretem a még távolban vágtató telet
Mert utána mindig jön, jön a kikelet.

Imádom a zendülő vetést, a zöldülő mezőket
A fát, a lombot, s a levelet
És azt, ki önnön véréből ad új életet!