- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2010. július 29., csütörtök

Időt Kérve


 Időt!

Időt kérünk, hogy érjünk rá szeretni
  s ha már nagyon fájna, akkor elfeledni
Időt még, mert nem akarunk elmúlni.

Időt kérünk, mert most épül házunk
Időt megint, mert most éppen válunk.
Várjunk, most a gyerekünkért vagyunk 
 közben elszáll minden álmunk s vágyunk.
Bámulhatunk később már, letörve-kiégve 
Bágyadtan merengve, felpillantva égre.

Mindent teszünk, tudunk is jól húzni
de míg ezzel vagyunk elfoglalva 
Elfelejtünk mindennap az egymásé lenni!


Nyárádi Károly

2010. július 28., szerda

Egy Bizarr Történet

 Ha valaki veszi a bátorságot, és olyan eseményekről merészel beszámolni, vagy olyasmiről mer beszélni, ami enyhén szólva hihetetlenül szól, akkor meglehet, hogy egy irtózatosan nagyot fog kockáztatni. Ha beszámolójában előfordulnak olyan szavak, hogy szellemek, kísértetek, repülő-csészealjak, akkor biztosra veheti, hogy le fog sújtani rá az "igazság" pallosa. Azonnal meg fogja kapni a kótyagos, dilis, lökött stb. jelzőket. Ha nem is fogják ilyen durván, nyíltan a szemébe mondani, a hallgatóinak szemében elvillanó elnéző mosoly már bőven elég lehet ahhoz, hogy mindörökre elvegye kedvét az illetőnek a további őszinte beszámolóktól. Elfogadott szabály lett, hogy aki effélékről merészel vitatkozni, netán saját élményeit elmondani, az számíthat arra, hogy mindörökre kirúgatja magát a szavahihető, hiteles emberek táborából. Ilyenfajta tettével fellebbezhetetlen ítéletet mondat ki magára, és a háta mögött ezután összesúg -cinkoson vigyorogva- a „normális” emberek társadalma. 

 Nos, én bár tisztelem a közönség kritikáját, nem igazán szoktam mások szájíze szerint élni, beszélni és cselekedni csak azért, hogy megfeleljek a „normális” elvárásoknak. Ezúttal sem teszek másképpen, és vállalva a fentebb emlegetett kiközösítést, elmesélek egy velem megtörtént rendkívüli esetet. Előre elmondom, hogy ezúttal kizárható a káprázat, a beteges elme víziója is, mert feleségemmel együtt tapasztaltuk meg, hogy milyen az, mikor szó szerint pofára esel, és bármennyire is igyekszel magyarázatot találni valamire, a végén elkönyvelheted, semmit sem értesz, és nagyon hülyén érzed magad mindörökre, ha csak akár felemlegeted a veled megtörténteket.

 Több mint tíz évvel ezelőtt történt, hogy egyik volt kollégám rám telefonált, hogy merre lennék? Egy kábeltévés cégnél tevékenykedtem akkoriban, és a délutáni órákban befutott egy vidéki címről érkező hibajelentés. Kollégám megkért, hogyha a közelben lennék, nézzek utána, és ne halasszuk másnapra. Tudta, hogy szokásom volt akkoriban azon a környéken horgászni, ezért csörgött rám. Megadta a címet, Tereme és a főúton egy házszám. Tereme egy falu a Nyárád alsó folyásánál, s mivel pár kilométerrel arrébb horgásztam feleségem és kislányom társaságában, később el is indultunk a megadott címre. Forró nyári délután volt, s ahogy a kövezett úton haladtunk, a házszámokat nézegettük, egyszer kiértünk egy olyan részre, ahol az út mindkét oldalán elfogytak a házak, majd olyan száz méterrel arrébb, újra folytatódott a házak sora. Az út mindkét oldalán magas jegenyefák álltak, a baloldalon kukoricás zöldellt, a jobboldalon néhány gyümölcsfa és talán legelő, utána a nyílt mező. Mikor elértük a házakat, akkor furcsállottam, hogy a számok nagyot ugrottak, talán elnéztük valahol és már eljöttünk mellette. Nyugodtan fordultam vissza, de mikor újra végignéztük a számozást, újra kiderült, hogy mégiscsak tovább kellene menni. Zavarodottan kezdtem elölről, és néhány tétova ide-oda lötyögés után megálltam a fák árnyékában, valahol a fele úton, és sehogyan sem értettem a dolgot. Furcsa módon a falu utcája kihalt volt, senkit sem láttam az udvarokon sem, és ekkor egy idős, alacsony, kalapos, nagy bajszú cigány ember közeledett az úton. Egy rongyos, sovány kisfiú volt vele, az öreg pedig egy szép, vörös kakast tartott a hóna alatt. Mikor közelebb értek, kiszálltam a kocsiból, köszöntöttem az öreget, aki visszaköszönt, majd megkérdeztem, hogy nem tudna felvilágosítást adni, merre lenne az illető házszám. Illedelmesen válaszolt, elmondta, hogy nem lenne odavalósi, és fogalma sincs, hogy merre lehet. Megköszöntem, beültem a kocsiba, miközben ők elhaladtak mellettünk. Nem volt jobb ötletem, minthogy újra visszamegyek az út elejére, és ott keresek valakit, aki útbaigazítást tud majd adni. Eközben beindítottam a motort, és hátramenetbe kapcsoltam, hogy megfordulhassak az úton. Pár pillanattal korábban haladtak el mellettünk, az öreg a gyerekkel, ezért ösztönszerűen néztem a visszapillantó tükrökbe, nehogy rájuk hajtsak. Néztem, de látni senkit sem láttam a poros úton. Kérdeztem feleségem, hogy ő mit lát, mert én valahogy nem látok senkit. Erre ő is bámult, de ő sem látott senkit. Bosszúsan szálltam ki, azt hittem viccelnek, és lehúzódtak a gépkocsi mögé, vagy fene tudja, mit csinálhattak. Körbejártam a kocsit, de senki sehol! Legközelebbi ház, ahová bemehettek volna, több mint ötven méter. Odáig nem juthattak el ennyi idő alatt, hacsak nem repültek el. Mindkét útszélen benéztem a sáncokba is, de ott sem volt senki. Megálltam az út közepén, és csak álltam, az úton száz méter távon egy lélek sem volt. Feleségem látta, hogy baj van, kiszállt ő is, és kérdezte, hogy hol vannak? Nagyon bambán nézhettem, de csak a karomat tárhattam szét, mondani nem tudtam semmit, de nem is volt értelme.  Szőrén szálán eltűntek, köddé váltak az út közepén, ahol gyakorlatilag sehová sem rejtőzhettek el. Asszonyom azonnal felfogta, hogy valami nagyon furcsa történt, és csak állt ő is megdöbbenten, halotthaloványon nézett rám, hogy ezt most én magyarázzam meg, ha tudom. Nem tudtam megmagyarázni! Sem akkor, és ma sem tudom megmagyarázni, hogy mi és hogyan történt. Szédelegve indultunk haza, és egész úton egyetlen szót sem ejtettünk róla. 

A dolog folytatása másnap következett, mikor annyira idegesített a dolog, hogy újra kimentem a helyszínre, hátha rájövök a titok nyitjára. Mikor odaértem, egyből bajban voltam, mert nem találtam az üres részt. Jegenyefát, egyet sem találtam, az út jobb oldalán mindvégig házak sorakoztak, míg a baloldalon tényleg kukoricás volt, de a háttérben már néhány ház is állt. Megvolt a keresett cím is, ott ahol annak lennie kellet, de az a ház egy nappal korábban nem volt ott. Mező és gyümölcsfák voltak csak. Később megkérdeztem a házigazdát, hogy mióta áll itt a háza? Állítása szerint a két világháború között építették, valamikor a harmincas években. Megköszöntem, és még jobban összezavarodva jöttem el, és a mai napig nem tudom eldönteni, hogy mi a jó franc volt az, ami akkor, ott velünk megtörtént. 

Ennyi lenne nagyjából, és akinek most ezzel kapcsolatosan gondjai merülnének fel, hát csak tessék fogalmazni, de "normális" válaszokat tőlem ne várjon senki!

2010. július 23., péntek

Orchideák

Ez alkalommal egy másik hobbimról, a virágnevelésről, illetve annak eredményeiről mutatok néhány fotót.






















2010. július 19., hétfő

Emeletes Képtelenség

Tusnádfürdő 2010. Néhány nappal a híres-hírhedt tusványosi (egykoron bálványosi) felhajtás előtt egyáltalán nem látszik, hogy a helyiek a legkisebb mértékben is izgatnák magukat. Gazdasági válság, vagy bármi más lenne az oka, itt a telepen igen nagy a pangás. Néhány vendég lézeng csak, szemmel láthatóan unatkoznak. A gyéren látogatott teraszokon néhányan söröznek, de legtöbben csak vakarózva ülnek egy padon, és "szórakoznak".  A telep felső része fel van túrva, javítják a járdát, az utat, építkeznek. Hogy miért pont most, a szezonban forgatják fel a helyet, azt képtelen vagyok megérteni. A következőt sem!


Ez az épület rendbe van téve, várja a vendégeit. Igaz,  hogy gépkocsival elérhetetlen a korábban emlegetett szétbombázott utak miatt. Csakhogy... ahogyan jobban megbámultam, hát mit mondjak, jót lehet röhögni rajta. Oldalról nézve látszik jól, hogy miért.


Hogy ezt ki tervezte így, vagy miért választotta ezt a megoldást a folyosók lezárására, nem igazán tudom megérteni. Az első emeleten a jobbra-balra nyíló ajtók még elmennek, de hogy a középsőre miért szerelték fel még a kilincset is, az rejtély marad számomra. A fenti, az még érdekesebb. Védőkorlát semmi, de minek is! Aki képes lenne kívülről rajtuk bekopogtatni, holtbiztos, hogy az nem fog sem leesni, és valószínű, hogy nem is szokott szédülni sem. 


Nekem van egy sanda gyanúm. Meglehet, hogy szándékosan van ez így megalkotva, és módfelett ravasz tervszerűség van benne. Nos, ide akit meghívnak konferenciázni, az vagy azt mondja, amit kell, vagy könnyen megbánhatja. A nagy duma végén errefelé kísérik ki, elegánsan ajtót nyitnak neki, és meg is van oldva az ellenzékiség nyomasztó gondja. A földszinten található rozsdás konténer is része lehet a ravasz architekturális megoldásnak, mert átmeneti hullaháznak kitűnő megoldás lehet.
Ha nem is így állnak a dolgok, egy dolog biztos! Itt, ebben a konferencia-komplexumban félrelépni,  új utat keresni, szó szerint, életveszélyes cselekedetnek számít.

2010. július 4., vasárnap

Candy Dulfer-Alright

Egy kis Jazz Madnes! Csak élvezőknek!


Mikor jön már az a Vakáció? Ki tudja ezt kivárni? Addig is... Candy - Alright!