- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2010. december 26., vasárnap

Angels

Lilikének megígértem, hogy ha hozzám eljönnek a kedvenc Angyalaim, (mert jó fiú voltam) akkor le fogom kapni őket a kamerával, hadd örvendjen más is nekik. Ha nem örvendene, az ő baja lesz! Akkor irigykedjen csak, mert nem is marad más hátra, minthogy a jövőben legyen ő is jó fiúcska, s akkor hozzá is eljönnek majd az Angyalok!
Íme, Charlie's Angels, Carlos Angelós, avagy Karesz Angyalai, stb. Ők azok!










2010. december 24., péntek

Karácsonyi Képek, Karácsonyi Üdvözletek




Minden kedves látogatómnak Boldog és Békés Szentestét kívánok! 




- Boldog Karácsonyt!
- Frohe Weihnachten!
- Feliz Navidad!
- Feliz Natal !
- Buon Natale!
- Happy Christmas!
- Wesołych Świąt!
- Joyeux Noël!
- Hyvää joulua!
- Sretan Božić!
- Veselé Vianoce
- Crăciun fericit 
- Счастливого Рождества
- عيد ميلاد سعيد 
- גליקלעך ניטל
 











2010. december 19., vasárnap

Célegyenesben

Ünneplőbe öltözünk lassan, mert végéhez közelít a Nagy Várakozás.
Ma már a negyedik gyertyaszál is lángra gyúlt.
Következik Karácsony.






2010. december 15., szerda

Amikor a Bálványok Leomlanak!


Két napja már, hogy egyre csak hull a hó, és mindent betakar a hófehér lepel. Minden szennyet és minden emberi idétlenséget is elfed, és jótékonyan feledteti velünk a mindennap nyomasztó egyhangúságát. Egyre jobban érezhető, hogy készülődés van, hogy valahol már el is indult az, ami egyre közelebb van hozzánk. 
- Jön Karácsony!

Ilyenkor mindig felrémlenek bennem a régi emlékek, a gyerekkorom, az ünnepre való készülődés és a rendszeres templomba járás hosszan-tartó katolikus lelki felkészülésének hangulata. Édesapám katolikus, édesanyám református, de mi, a gyerekek mind a hárman katolikusoknak lettünk keresztelve, mert ez volt akkor a  szokás. Egyébként édesapám ágáról mindenki katolikus volt, és családi összejövetelek alkalmával csak édesanyám volt az egyedüli "pogány", ahogyan nagybátyám titokban nevezte  a reformátusokat. Nagymamám valamikor leánykorában  református volt, de mikor férjhez ment egy Nyárádihoz, abban a pillanatban "megtérítették", illetve "visszatérítették", mint elkóborolt bárányt az anyaszentegyház keblére. Annyit azonban kiharcolt magának, hogy mindkét felekezetnek egyformán fizetett egyházi adót és egyformán adakozott mindkettőnek. Ezért aztán a hitbuzgók meg is szólták néhányszor, mire nagyanyámból is kitört a Náznánok lázadó vére, és olyasvalamit vágott oda, amit állítólag Géza fejedelem, Szent István apja is mondott egykoron.
- Annyi felekezetnek fizetek, ahánynak én akarok, mert én ezt megtehetem!- és ezután soha senki sem szólta meg többé. Édesanyám ellenben nem sokat teketóriázott, mert ő kereken kijelentette, hallani sem akart semmiféle megtérésről. Egyébként ember legyen a talpán az, aki az én anyámat próbálta volna csak rávenni bármire, amiről ő egyszer azt mondta, hogy nem! Édesapám szerencsére nem sokat törődött az ilyesmivel és fütyült vidáman a testvérbátyja gyakori méltatlankodásaira. Annyi azonban mégis lett, hogy mi mind katolikusok lettünk. Hogy ne legyen gond a hitünkben való megerősödésben, édesanyám elsőrangú személyes gondjának tekintette, hogy nehogy lemaradjunk valamiről! Így aztán nem is maradtam le semmiről se, és olyan buzgó templomba-járó gyerekké váltam, hogy abban nem sok hiba lehetett. Bár kétségtelen, hogy sok időmet elrabolta a számtalan hittanóra, és a rendszeres vasárnap délelőtti templomos program, én határozottan tudom, hogy hittem is azt, amit ott tanultam. Nem voltam azért teljesen vak, mert néha sehogyan sem állt össze a kép, de kétségeimet inkább írtam a bűn számlájára, minthogy a racionális gondolkodás menthetetlen velejárójának tekintsem azt. Mellesleg sejtelmem sem volt ezekről a fogalmakról. Akkor még nem! 
Hittem, és reméltem, imádkoztam, könyörögtem, és átéltem valami olyasmit, amiről ma már tudom, hogy mennyire jó is annak, akit nem háborgat meg hitében a valóság szörnyű igazságtalanságai. Szép volt, jó volt, és ma már azt is tudom, hogy az akkori, mélyen gyökerező hit alakította ki bennem azt az értékrendet, amit azóta mindig követhetek tetteimben, mind helyes utat mutató világosságot. Mára azonban csak ennyi maradt, és még egyvalami más is. Valami nosztalgia, egy boldog időnek szívfacsaró emléke, mikor még minden szép volt és igazságos. Más semmi! Talán még érzem azt, hogy ha néha megteszek valamit, nem is azért teszem, mert gondolkodok rajta, hanem azért, mert csak érzem, hogy ezt "így kell" tennem! Másképpen nem is lehetne! Pedig lehetne, csak... nem illik, nem szabad? Ki tudja már a válaszokat, hogy miért van ez így?
Pedig azok a régi bálványok, amit én szenteknek és tévedhetetlenek hittem, azok már rég romba dőltek az évek során, és helyükbe sosem állítottam újakat. Más egyébbel sem igyekeztem soha behelyesíteni őket, pedig néha nagyon hiányzik valami, amihez csak úgy oda lehetne fordulni, de nem is tudom már, miért?
Az első bálvány egy karácsonyi szentmise után dőlt össze bennem, és örökre maga alá temetett valamit, amit onnan soha többé nem tudnék visszaszerezni. Ennek a történetnek az előzményeihez tartozik az, hogy szüleim nevelési módszereinek egyetlen meg-felebezhetetlen elve az volt, amit tekintélynek neveznek. Édesanyám katonatiszteket idéző pedantériája és szigora nem tűrt meg semmiféle ellentmondást, és következetesen végrehajtott bármit, amit ő jónak vélt, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy az a mi érdekünkben történik. Nem hatotta meg sem a tiltakozás sem a sírás, és örökre igyekezett a fejünkbe verni, hogy a felnőttnek akkor is igaza van, ha nem lenne igaza! A felnőttek, és itt elsősorban önmagát értette, azok mindent jobban tudnak, és akkor a gyerek csak kussoljon és mutasson csak kellő tiszteletet irántuk. -Beszélni csak akkor beszélj, ha kérdeznek, és csakis akkor, és akkor is csak illedelmesen, szerényen stb. Kivétel csak az, ha köszönni kell előre, mert azt kihagyni rettenetes szégyent jelentett, és  nem is maradt el a kötelező megtorlás sem. 
Nem nehéz elképzelni, hogy én barom gyerekfejjel úgy is néztem fel a felnőttekre, mint valami félistenekre, akiknek milyen jó is lehet, mert ők mindent tudnak, és azt tehetnek, amit akarnak. Ők a földre szállt tökéletesség példányai, mert nekik mindig igazuk van! 
Karácsony volt és a délelőtti Nagymisén tátott szájjal bámultam a felnőtteket, hogy ők milyen ájtatosan énekelnek, és milyen jó volt nekik, mert ők  tudták az ünnepi énekeket is, amit én akkor hallottam először. Hát ez természetes is, hiszen ők a legjobbak, legszebbek, legokosabbak, és már mindent tudnak. Amit itt elmondanak nekünk, azt is! Cselekedetük is csak tökéletes és csak is jó lehet, mert ők a Felnőttek, a Nagyok, a Jók, akik mindig tudják, mi a helyes és mi a szép! Nagyon sokukat ismertem már látásból, mert már rég jártunk oda, és már úgy néztem rájuk, mint a jóság hadseregére. 
A Szentmisét Lestyán Ferenc celebrálta, aki majdnem nyolcvan éves korában is biciklivel járta körbe a kórházakat, és vigaszt vitt a haldokló betegeknek. Nagymestere volt a szavaknak, és prédikációival transzba ejtette a nyáját. Azóta sincs többé Marosvásárhelyen még olyasvalaki, aki akár a nyomdokába lenne képes eredni. Befejező beszédében az árvák és nincstelenek keserű sorsáról beszélt, és lágy, de határozott hangján felkért minden hívet, hogy a Szent Karácsony tiszteletére mindenki igyekezzen juttatni valamit nekik, hogy a karácsonyi szeretet lángja eljusson a nélkülözők szerény otthonaiba is. Aztán véget ért a szertartás, és utunkra eresztett, miután áldását adta ránk. Mindenki arcán tündökölt a mosoly és a szeretet lángja ott volt mindenki szívében.
Kint, a templom lépcsőin két koldus ült csendesen, egy öreg bácsi, lehajtott fejjel, és csak egy kopott fekete öltönykabát volt rajta. Kalapját a lépcsőre tette, nem is kért, csak ült ott lehajtott fejjel, látszott rajta, hogy rettenetesen szégyellheti, és hogy egyáltalán nem játssza meg magát. Mellette egy szegényes rongyokba burkolózott asszony guggolt, és mereven nézte a kalapot, melyben néhány apró pénzdarab volt beledobva. Arcát nem is lehetett látni, és most, hogy áramlani kezdett a tömeg kifelé, reménykedve vártak az alamizsnára. Nekem egy vasam sem volt, mert ami volt, azt bedobtam korábban a perselybe, és most rosszul éreztem magam, hogy nincs mit odaadjak. De sebaj, itt jönnek a nagyok, ők aztán tesznek helyettem is, és sok pénz fog összegyűlni, mert hát lehetne ez most ilyenkor másképpen?
 Igen! Minden másképpen volt, mint ahogyan én hittem. A legtöbben rá sem hederítettek a szerencsétlen kuporgókra, és aki odanézett, az elkapta a tekintetét és elvonult. Néhányan még énekelték is ájtatosan a  bent még zengő orgona hangjára, aztán mindenki elszállingózott. Hárman tettek valami aprót a kalapba, de azt is valami nagyherceges leereszkedő gesztus kíséretében, és még csak nem is néztek a két szerencsétlenre. Egy ifjú pár jött ki karonfogva, ők tettek egy akkori papír ötlejest a kalapba, ami akkor bizony szép adomány volt. A lány tette vidáman a kalapba, majd karon fogta párját, és elmentek ők is.
Én csak álltam, és csak álltam, és csak álltam! 
Nem tudtam felfogni azt, amit akkor kellett tudomásul vennem. A két öreg is felcihelődött, majd egymást támogatva elvánszorogtak a főtér felé a nedves, havas-esős járdán. Csak néztem utánunk, és nem tudtam még elmozdulni sem a látványtól. Hazáig bőgtem, és még ma is elérzékenyülök, ha eszembe jut a két szerencsétlen öregember látványa, ahogyan vonszolták magukat, szótlanul, hajlott háttal a szertefoszlott remények súlya alatt. Abban a pillanatban egy egész világ omlott össze bennem, és soha többé nem tudtam hinni a felnőttekben! A nagyokban! A nagyok tévedhetetlenségében és a szüleim igazában! Ettől a perctől kezdve már nem voltam többé tizenéves gyerkőc! Felébredt bennem a megvetés, a gyűlölet és a dac! Cinikus lettem és alattomos! Senkiben nem tudtam hinni többé, mindenhol csak ellenséget láttam és közben kerestem a magam igazát! Akkor még nem tudtam, hogy ezt nevezik serdülőkornak! Nem tudtam, hogy vége már a gyerekkornak, és én magam is csak egy  utálatos felnőtt leszek nemsokára. 

2010. december 14., kedd

Év Végi Futam

Az egyik legjobban utált témám közé tartozik az, mikor a hétköznapi munkámról tartok beszámolót. Nem másért, mert ha jól megnézem, akkor mindegyre arról kellene beszámolnom, hogy mit miért nem lehet idejében megtenni, végrehajtani, vagy tervnek megfelelően befejezni. Ha összegzem, akkor kiderül, hogy semmit sem vagyok képes rendesen megszervezni, végrehajtani, és befejezni! Mindenre csak kifogásokat és magyarázatokat tudok adni, s a végén hiába a siker, mert addig elszáll minden befejezett munkával járó sikerélmény, és a végén mindig úgy jön ki az összegzés, hogy:  
- Hála a Jó Istennek, ezen is túl vagyunk valahogy!
Utálni tudom ezt az egész rendszert! Szívből gyűlölök minden szószegést, fejetlenséget és hozzá-nemértést! Látni sem akarok bütyköléseket és elfuserált munkát, hanyag kivitelezést. Márpedig a fő kivitelező kivételével, majd mindenki csak amerikázik, számlákat lobogtat és magasról tesz az alkotmányra! Első helyezettek a hivatalos szervek, és az abszolút monopolhelyzetben lévő szolgáltatók, mint amilyen a gáz, a villamosság, stb. Velük csak az képes zöld-ágra vergődni, akinek acélból vannak az idegei, pléhből a képén a bőr, és olyan otthonosan mozog a balkáni szennycsatornákban, mint a malac a sárfürdőben. Igen, csak az ilyenek tudják ezt csinálni, és én is itt jövök be a képbe!
Megjátszom magam, hogy acélból vannak az idegeim, de néha azon veszem észre magam, hogy csak arra figyelek, nehogy elpattanjanak azok az idegszálak, mert valakit azok akkor nagyon pofán vernének. Olyan fapofával hazudok, szemrebbenés nélkül, hogy bármilyen pléhből fabrikált színházi maszk is elsírná magát tőle. Na igen, és olyan sikamlósan játszom  meg a jogászt is, hogy annak láttán az ördög ügyvédjei is vicsorogva irigykedhetnek.
Ha nem így tenném, ha nem ebben a világban élnék, ha minden úgy lenne, ahogyan a nagy könyvben megírták, akkor rám talán nem is lenne szükség! Ha nem kellene minden nap a hátsó ajtókon ki-be járkálni, ha nem kellene agyalágyult hivatalnokoknak magyarázni azt, hogy neki mi is lenne a dolga, vagy nem kellene néha megvesztegetni valakit pénzzel, vagy zsarolással rávenni, hogy tegye a dolgát, akkor munkám nagy részét soha sem kellene elvégeznie valakinek. Még nekem sem! Maradna a hétköznapi szervezés, úriemberek közt megbeszélt és egy kézfogással nyugtázott alkuk lebonyolítása, és minden rendben lenne! Lenne egy nagy frászt!
Nyílászárókat egy kolozsvári cégnél rendeltük meg már a tavaly. Szeptemberben el is hozták egy részét, de mikor elérkeztek a hatodszorra egyeztetett időpont előtt két nappal korábban, akkor kiderült, hogy a megbeszélt fehér keretek helyett barnát hoztak, és a belső ablaktáblák is hőszigeteltek. Tévedést mondtak, de azt már nem, hogy így minden sokkal többe is kerülne. Két üvegajtót be is szereltek nagy sebesen, és csak húsz centivel tévedtek a magassággal. Szeptember óta lógnak a többivel, és ma  egy húszperces vagdalkozás után a jövő hétre megígérték a többi szerelését is! Nagyon szép és jó, Szent Estén ablakszerelés lesz, de hát mit lehet most tenni? Erre a fővállalkozói csapat szedelőzködik, indulnak haza Magyarországra, mire visszahívnak Kolozsvárról, hogy holnapután mégis itt lesznek, mert hát a jövő héten mégiscsak Karácsony lenne! Miklós, az egyik ügyvezetőnk fogcsikorgatva szenteket emleget, pedig Advent van. Csütörtök reggelre itt vannak a fiuk, de eddig mindig csak délutánra szoktak megérkezni, mert ugyebár Kolozsvár messzibb van Marosvásárhelytől, mint például Bécs! Miattuk persze az összes belső simítás terve is függőben maradt, mert nyakunkon a tél, és fagypont alatt bent sem lehet dolgozni már.
Na, és minderre csak élvezetként jön, hogy az internetet nem kötik be a fiuk, amíg a kábeleket mi nem visszük oda, az orruk alá, mert nekik erre nincs idejük! A villamossági szolgáltató nem szereli fel a többi beígért fogyasztásmérőt, amire mellesleg már egy éve megkötöttünk a szerződést is velük, mert most nem kapják a műszaki vizsgálatok jegyzőkönyvét sem. Állítólag két hete keresgélik már az irattárukban, de eddig még nem találták meg!  A gázfogyasztást mérő órát sem sikerült feltenni, mert nincs fogyasztásmérőjük a raktáron!!! Közben persze kiderült, hogy olyan fejetlenség van náluk is, hogy arról egyszerűen képtelenség fogalmat alkotni! Tízezernyi(!) megoldatlan kéréssel birkóznak úgy, hogy egyetlen jóváhagyás miatt az aktákat Gyulafehérvárra viszik egy mikrobusszal! Ott egy aláírási joggal felhatalmazott seggarcú egyebet sem tesz, mint nyakra-főre iratokat ír alá, és fogalma sincs arról, hogy miért teszi. Hogy mennyire lenne nehéz egy ilyen aláírogató gépet delegáltatni Marosvásárhelyre is, azt a fent-való EON RT (Rablók Társasága) vezetősége tudja, illetve nem is tudja, hogy mit kellene tennie annak érdekében, hogy képes legyen teljesíteni is a szerződésben vállalt kötelezettségeit. Mondjuk mindezt egy elfogadható időintervallumon belül, és nem emberöltők alatt, vagy történelmi korszakokat felölelő határidővel.


Spekulálok, mint macska az üres padláson! Valójában az egyetlen igazi gondom az, hogy ebben az új irodában nem fognak nekem az idén kávét felszolgálni a titkárnők, és ez most már biztos! Már csak ezért megérné, ha készen lenne, és be is lenne fejezve ez a projekt, ami most már egyre jobban húzódik a gazdasági nagy nyavalya miatt is! Ha készen lesz, ide csak miniszoknyás titkárnőt fogok alkalmazni, és slussz! Feleségem azt mondta, ő nem bánja, de ő is beszerez egy olyan french-made szobalány cuccot, és szabad idejében felcsap takarítónőnek. Tollseprűvel fogja törölni a port egész nap, de csak nálam, és így mindig szem előtt leszek. Tehát kávézás és előadás lesz, de akkor ki fog dolgozni itt valamit? Talán én, de így mikor fogok erre ráérni?



Erre a teraszra sem fogok már kiülni egy másvalamiért sem, mert ez  már csak a jövő évben lesz ilyen. Olyan, amilyenre megálmodta Ágica, a látványtervezőnk. Addig még le fog folyni egy jó nagy adag hólé is az öreg Maroson, és ebben az egész históriában ez lenne az egyetlen olyan dolog, ami nagyon biztos!



Addig azonban még csak ilyen, félkész állapotban van, és marad is! Igaz, még Szilveszterkor is beugorhat valaki egy év végi rohamra, de attól én fogok valami teljesen másfajta rohamot kapni!
 Szóval, zajlik az év végi élet, és már nagyon tele van a hócipőm is vele, de a nyugdíjamig is még nagyon sok lenne hátra, és akkor igyekszek tartalékolni a későbbiekre is! 
Nem tudom, hogy ki hogyan van ezzel, de én most már mind jobban elmélázok egy olyan felállításon, mikor csak nyírom a füvet, metszem a rózsákat és hagyom a világot, hogy boldoguljon az én erőfeszítésem nélkülözésével is! Hát ebből egyelőre nem lesz semmi, és még ez sem fog csak rajtam múlni! 
Sebaj gyerekek, mert ennyitől azért még nem áll le a világ, és ha le is állna, akkor sem lenne sokkal jobb! Igaz, hogy rosszabb sem! S akkor nem lenne teljesen mindegy?

2010. december 13., hétfő

Girls, Girls, Girls!

Az egyik régi kedvencemre találtam rá, és most be is mutatom nektek. Íme a  Mötley Crüe csapatának a legdögösebb darabja, ahol nemcsak a zene lenne döbbenetesen jó, hanem a Lányok, hát.... azok Lányok!

2010. december 12., vasárnap

2010. december 8., szerda

Téli Kiruccanás

Lehullott az első hó, és lett is belőle árvíz. Városomban kb. két óra hosszat tartott a pár centiméter vastagságú hóréteg, és azóta is csak licslocs van mindenfelé. Nem úgy a magasabb régiókban, mert ott már igazi tél van úgy, ahogyan az illik. Nagy az év végi hajrá, de egy téli kiruccanást nem lehet elszalasztani, mert az első hó, az mindig új élménynek számít.
Mint mindig, ezúttal is magammal vittem a kamerát, és sikerült is megörökítenem, hogy az otthoni feszültségeinket miképpen szokás minálunk levezetni. Íme, a képsorokban megörökített cselekmény, mikor asszonyom és a lányom egymásnak esnek, és elrendezik a korábbi sérelmeiket. Nekem nem maradt más hátra, minthogy nézzem és örvendezzek, hogy ezúttal nem velem bajlódnak.
Itt még nem látszik semmi, széles a mosoly.     


Aztán Emikébe belebújt az ördög. Látszik rajta, hogy kötözködhetnékje van.


De hogy lehet így havat tolni a levegőbe? Látszik, hogy a Harry Potter-en nőttek fel.


Csakhogy a Birodalom Visszavág idején is nőttünk fel néhányan.


És íme, a végeredmény! Visszaállíttatott a szülői tekintély!


Most otthon egy darabig  csend lesz, de én már azon gondolkodok, hogy a következő kiruccanás alkalmával hová vigyem őket? Egy paint-ball lövöldözős arénába, vagy valami roncsderbire?