- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2011. október 30., vasárnap

Válaszokra Várva



Ó, mondd!


Ó, mondd! Miért ez az űr, miért a fájdalom?
Ha mindegyre én adok, ami kell, nem kapom.
Ha itt van a nyár, de mindig süvít közben a tél
semmi sem egész, az én részem mindig csak fél.

Ó, mondd csak el! Te mondd el nekem a nagy titkom.
Miért van úgy, akkor is, ha soha ki nem mondom
hogy hajnalban, ha végre a szemem is lehunyom
vágyam csak az, ne keljen többé azt felnyitnom.

Ó, mondd el te! Hol hibázok nagyot, s hol rontom én el?
Miért van úgy, hogy a nap vérvörösen nyugszik és kel?
Miért oly száraz tőle a sivatag, mint lelkedben a hely
hol örökzöld pálmámmal kezemben, te ugyanúgy löksz el?

Te mondd meg nekem, és soha ne kérdezd azt vissza
hogy a könnyeket most miért a száraz homok issza.
Te mondd el, de mégse! Inkább ne tedd! Ne szórj újra szét!
Hamis szóval még ne öld meg egy bíbor hajnalunk új ígéretét.


Nyárády Károly

2011. október 21., péntek

Rekviem




Egy Utolsó Szó


Kihuny lassan fény szemedben 
pislákol még lét a fáradt testben.
S bár búcsúzkodok tőled ködös éjben
álmatlanul kóborolva könnyes szemmel
mondogatom reménykedve: Ne menj még el!

Bólogatnak csendben hozzá lombok
értik s tudják ők, hogy én mit mondok
és csak néztek le hidegen a csillagok
mikor átsuhant az égen sötét madár
tudtam rögtön! Te nem vagy már!

Szemed fényét fátyol feddte már el
Lelked  útban, most égre száll fel
Elcsuklik hang, a sírás, s megtörik a fény
mosolyod visszanéz talán, át az ég ködén
mikor hallani vélem a hangod és látom
árnyadat suhanni, s a sárguló levelet fákon.

Meg-megállva nézek tova, hová lett a fény?
Megpihenni készül örökre a sírhelyed kövén?
Nem tudom, s csak nézek át az eső függönyén
Téged sirat most az ősz is, és fájdalommal én.

Clara emlékére!
2011. 10. 21.

 Nyárády Károly

2011. október 6., csütörtök

Párhuzamos Világban




Párhuzamos Világban 


Ha úgy hiszed, hogy megváltani akarod a világot 
Ne tedd meg, nem lehet, akkor inkább álmodj!
Hunyd le szemed és engedd el a földnek láncát
bontsd ki szárnyaid, érezd csak a csillagok táncát.

Engedd elragadni magad, hisz felvisz az örvény
oda, hol nem voltál, hol nem köt már a törvény.
Engedd akkor el magad, ússz a felhők fátylán
Terülj csak szét csendesen, éjnek bársony ágyán.

Eggyé válsz így lassan az éggel, csillagokkal
Harmatot hinthetsz a fűre, ölelkezhetsz holddal
Karjaid közt elhozod a rózsaszínű hajnalt, aranyból
A zöld mezőkre madárdalt, trillát pásztorsípból.

Hajladozó nádbugákra enyhe szellőt küldhetsz
ha felkelő nap melegével párafelhőt kergetsz.
Aranyozott búzatáblát érlelhetsz a forró fénnyel
jó termést a szőlődombra, boldog ígérettel.

De ha csak lenni szeretnél, csak nézni a holdat
nem tudni, nem várni, hogy mit hoz majd a holnap,
nézz fel jól az égre, keresd csak a csillagodat
mert másvalaki is nézi azt, egy másik ég alatt!


Nyárádi Károly

2011. október 4., kedd

Ó, Ti Nagyok!





Ó, Ti Nagyok!


Ó, ti Nagyok!
Kik mellett a nap is csak halványan ragyog
Ha feltűntök, ha vagytok és léteztek
Kik bársonyon kényesen sétálva érkeztek
Kiért süt ez a nap? Hát csakis ti értetek!

Ó, ti Nagyok!
Ti hiszitek, hogy általatok élek én és halok
S kopár vidék lenne a Föld, merő egy sivatag
Sírva éhezne az újszülött, s könnyezne az agg
Ha nem lennétek ti, valahol egy pártban a tag.

Ó, ti Nagyok!
Kik vidáman nevetve milliókkal játszotok
Miközben éhezők serege bámul csak reátok
Korgó gyomorral néznek, és soha nem érthetik
Miért van az, hogy valaki oly nagynak születik?

Ó, ti nagyok!
Kik az oly nagy játszmákban is csak sakkoztok
Mély szakadék peremén esztelen száguldtok
Miközben romba döntötök nemzetet, országot
Nem kímélve élőt, és nem szánva haldoklót.

Ó, ti Nagyok!
Pusztulás, vész jelzi utatok, s vér a ti nyomotok
Virágot tapos el, és zendülő vetést a csizmátok
Bakancsok tömege masíroz, s a gránát robban,
Keresztek erdeje marad csak a ti nyomotokban.

Ó, ti Nagyok!
Magatoknak írjátok a törvényt, és mégis csak raboltok
Tietek a bank, s már mindenki más csak a ti szolgátok
Elvettetek mindent, bármit, amit csak lehetett
Éhezők kenyerét, öregtől napokat, árváktól meleget
S mikor már nem bírták, a házukat, tetőt, a fedelet.

Ó, ti Nagyok!
Nagyok vagytok, de figyeljetek, hogy mit mondok!
Talmi arany mit kapkodtok, két kézzel úgy markolgattok
Jusson majd az eszetekbe, mert lesz úgy ott a gödör szélén
Hol az utolsó is hátat fordít nektek, és elszállt már a remény
Mikor megtudod, hogy porból lettél és csak porrá válsz!
Megtudod, hidd el, mikor majd az Urad előtt már állsz.
S akkor, ti, Nagyok, kéz- tördelve már hiába mondjátok:
Uram, Uram, nem hittem el, hogy én ily kicsi vagyok! 


Nyárádi Károly