- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2011. november 27., vasárnap

Egy Anya Fájdalma

Már órák óta csak járkálok le és fel, próbálok megnyugodni, és szó szerint, üvölteni lennék képes. Ezek azok a pillanatok, mikor tudom biztosan, hogy haragom okozója mily szerencsés ember! Szerencsés, mert ha most a szemem elé kerülne, akkor... de inkább mesélek most valamit, hátha megértitek ti is, mitől vagyok ebben az állapotban, mikor egyik pillanatban ellágyulva csak bőgni volna kedvem, aztán másik pillanatban kezem ökölbe szorul, de úgy, hogy ropognak bele az ízületeim.
Életem első huszonöt évét Marosvásárhelyen, a Kossuth Lajos utca 18. szám alatt töltöttem. Egy olyan udvaros, régimódi tömbházban, ahol 17 lakrészben laktak emberek. A hosszú évek során lakott ott váltakozva idegbeteg, hivatalnok, szakmunkás, nyugdíjas, özvegy, vénleány, sokgyerekes család, naplopó, kurva, orvos, tolvaj, strici, stb. A régi társadalmi rend kifosztottjai, a felemelkedett proletár társadalom csendes és szorgos kisemberei sajátos egyveleget képeztek, melyben még működtek a tisztelet és a tekintély íratlan szabályai, és ahol a sorból kilógó söpredék, ha néha vicsorogva is, de még csendben meghúzta magát. A hetvenes években zöld oázisnak számított az a hely, ahol minden nap, mindenki mindenkit tisztelettel köszöntött, és ahol a közösségi gondokat még, úgymond, családi ügyként kezelték egymás között az emberek.
Marika néni egy jómódú, régi családból származott, özvegyasszonyként nevelte fiát, Pétert. Fiatalabb korában egy igen elegáns, és meglehetősen jó nő volt, aki valamikor a híres marosvásárhelyi Tulipán vendéglő főnökasszonya volt, kitűnő társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett, és az akkoriban szokásos, szakmájának a járulékos éjjeli életét élte. Sok, igen elegáns és jóvágású férfi legyeskedett körülötte, amit azonban az akkori közerkölcsi felfogás nem díjazott túlságosan, de Marika néni egy igen határozott egyéniségű nő volt, aki nem tárgyalt sokat, és sikerült neki az, hogy személyisége egy külön fogalommá nőtte ki magát. Marika néni szabadelvű, kissé szabados szájú, tekintélyt parancsoló nőszemély volt, akivel nem volt okos dolog ujjat húzni senkinek. Kevesen próbálták meg, de azok  meg is bánták rögtön, ha ostobaságukban a "gyengébb" nem képviselőjét vélték maguk előtt látni a személyében! Egyébként jó kedélyű, beszédes, barátságos teremtés volt, s ha valakit a kegyeibe fogadott, akkor az áldhatta a napot.
Tekergős koromban, mikor már Marika néni nyugdíjasként elüldögélt esténként a lakrésze előtti teraszán, érkezésemkor mindig megkérdezte nevetve, hogy: -Karcsikám, valami nő? Esett neked valami? Ez-az? - és mindig cinkosan kacsintgatott hozzá. Ha lógattam volna az orromat, akkor elkapott, és addig vallatott, míg végül vonakodva elmondtam neki a gondjaimat. Ezután mindig kioktatott anyásan, hogy milyen hülye vagyok mert... és elmondta, hogy máskor mit és hogyan tegyek. Néha csak tátottam a számat, annyira fura volt az, amit mondott, de mindig kiderült később, hogy igaza van. Évekig a legjobb viszonyban voltam vele, és miután elkerültem otthonról, azután is sokszor kerestem fel otthonában, ahol kitörő örömmel fogadott mindig.  
Az ezredforduló után az egész tömbház visszakerült a régi tulajdonos leszármazottainak kezébe, majd a rákövetkező évek során a még ott lakó, egykori bérlők rendre mind elköltöztek máshová, vagy új lakást kaptak kiutalásra. A örökösök úgy döntöttek, hogy Marika néni, mivel ő egy régi veterán, aki a hetvenes éveiben van már, ő maradhat továbbra is. Maradhatott volna, és maradt is még pár évet, de egyre nyugtalanabb volt már, egyedül nem érezte jól magát, s egy nap közölte, hogy elköltözik fiához, aki már évek óta él Magyarországon, kettesben a feleségével. Csodálkoztam, mert fia, Péter nem igazán érdeklődött az anyja felől, és nem volt köztük soha felhőtlen a viszony sem.
2008. -ban egy hatalmas kamionba rakták a számtalan bútordarabot, a drága szőnyegeket, festményeket, ritka, értékes porcelán készleteket, kristálypoharak tucatjait, számtalan háztartási cuccot, és irány Magyarország! Ott voltam búcsúzkodni, nedves szemmel váltam el az én jó, öreg barátnőmtől, miközben azon gondolkodtam, vajon fogunk még találkozni ebben az életben?
A napokban egy idős hölggyel találkoztam össze, beszélgettünk mindenfélét, aki egyszer csak megkérdezte, hogy én voltam már Marika néninél? Mondtam hogy nem, mert nem jártam arrafelé.
-Ah, nem ott! Itthon, az öregek házában! - mire én szájtátva maradtam!
 
Ma, feleségemmel kettesben felkerestük Marika nénit az öregek otthonában, újra találkoztunk, és amit én ma tapasztaltam, azt most nehezen tudom élethűen leírni, de megpróbálom.
Egy csontsovány, kifejezéstelen arcú, bal szemére teljesen megvakult, jobb szemével alig látó emberi roncs ült egy széken, a telefon mellett, egy soha nem érkező hívásra várva. 
-Marika néni, magát keresik! -szólt vidáman hozzá az egyik fehér-ruhás, szolgálatot teljesítő nő.
-Ki keres? -szólt csak nagy későre. -Ki vagy?- nézett a semmibe, fátyolos szemekkel, és én alig tudtam kinyögni, hogy ki vagyok. Hosszú idő telt el, míg reagálni kezdett, mintha valahonnan a túlvilágról jönne vissza a jelenbe. Bementünk a szobájába, egy csokor virággal álltam ott, aztán valahogy a kezeibe tettem, csak remegett, sírt is volna, de arcán nem jelentek meg kifejezések, arcizmai teljesen lebénultak. Lassan beszélgetni kezdtünk erről-arról, ő nagyon vontatottan beszélt, miközben arra gondoltam, hogy talán egy kisebb agyvérzése lehetett korábban, de mint később kiderült, mégsem ez történt. Valami elképzelhetelenül szörnyűbb sorsa lett.
Ahogy beszélgettünk, egyre jobban beszélt, már megnevettettem valami régi, közös baromságunkkal is, amire teljesen normálisan reagált már, és egyre elevenebb lett. Aztán végül mesélni kezdett.
Két évig teljesen egyedül volt minden nap, otthon, ahol szavai szerint, egy idő után elfelejtett már beszélni is. Ha hazajöttek a fia és menye, a lehető legkevesebbet beszéltek hozzá, és az is csak valami odavetett sértés volt. Menye például ilyenekkel traktálta, miután megmelegített két tányérnyi levest, hogy ha éhes, akkor melegítsen ő is magának, mert ő ilyenkor már fáradt, nincs hozzá ereje. -... és akkor éhen maradtam. - meséli az öregasszony. -Ledőltem az ágyamon, és csak sírtam!
Ez így ment addig, közben 45 kilogrammot fogyott, míg egy nap a kedves fia megjegyezte, hogy -Anya, érzéketlen vagy! Láthattad volna, hogy nem fogadott itt téged senki sem lelkesedéssel! 
Mit tehetett ezután már az anya? Mehetett a vak szeme világába, vagy ahogyan ma mondta ő nekünk: -Hazajöttem meghalni! -és hazajött, egyetlen utazóbőrönddel, melyben van két kopott kabát, egy pizsama, néhány darab fehérnemű, és nincs egy teáscsészéje sem, amire azt mondhatná: -Ez az enyém! Minden vagyonát, pénzét, ékszereit, mindenét elvették, őt pedig kiutálták, éheztették és elzavarták, vakon a nagyvilágba! Mehetett haza! Meghalni! Fia még elhozhatta volna gépkocsival, amit persze az anyja vett neki korábban, de nem tett még egy ennyit sem. A húga hozatta el onnan. 
Aztán elmesélte még, hogy 17.-én töltötte be a nyolcvankettedik életévét, és huszonkettedikén felköszöntötte a fiát is, mert Péternek akkor van a szülinapja. Ha már megszülte egyetlen fiát, akkor emlékezni fog arra a napra, mert az mindig egy emlékezetes nap lesz számára! Mert ilyen egy anya! Péter, pedig nem köszöntötte fel az anyját pár nappal korábban, mert ilyen tud lenni egy fiú!
-"Ó, anya, ne szülj csecsemőt!"
Holnap visszamegyek Marika nénihez, egyelőre egy csomaggal, mert bár semmire sincs szüksége, lassan kifaggattuk, hogy mégis, mit szeretne? Tudtam, hogy nagy cigis volt mindig, kérdeztem, hogy még szokott cigizni? Persze, de csak sunyiban, a vécében, ha van mit. Most van még pár szál cigije, de nincs hozzá gyufája. Erre azonnal nekiadtam az öngyújtómat, és holnap viszek pár doboz cigit is! -Az jó lesz!- lelkendezett vidáman. Otthonában, régebben mindig szólt a rádió. Most azt is viszek holnap, mert: - ...azt lehet, de akkor olyan kicsikét csak.- Tévé, az nem kell, mert azt amúgy sem látja, és így, apránként kiderült, hogy annak ellenére, hogy semmit sem akar, van már egy kívánságlista, amit még kiegészítettünk pár dologgal.
Indultunk hazafele, és akkor már egészen folyékonyan beszélt, koherensen formálva a mondatait. Sírva búcsúztunk, miközben hálálkodott végtelenül, azért, hogy felkerestük, hogy az eszünkbe jutott. Fogcsikorgatva jöttem el, és azóta dühöngök, miközben elkönyvelem, hogy ez a Péter milyen szerencsés tud lenni! Szerencsés, mert viszonylag messze tanyázik, és így kicsi a valószínűsége annak, hogy most véletlenül összefutok vele. Bizony, Petya, mert ha most meglátnám azt a rusnya pofádat, hát... akkor, de nem is mondom tovább, mert disznó egy szerencséje van megint ennek a féregnek. 
Advent van már, a szeretet ideje, és nekem most más gondjaim vannak! 
Ember akarok maradni! Csak ember!


2011. november 24., csütörtök

Nehéz Embernek Lenni?!

Van egy olyan népi mondás: Nem az a legény, aki a legnagyobb pofont adja, hanem az, aki állja! Így van, vagy sem, lehet vitatkozni, mert van ebben némi igazság is, ám nekem egy idő óta azzal van gondom, és egyre inkább ez foglalkoztat, hogy mi van akkor, mikor a pofont maga az élet adja?  Nem olyan taslis nyakon verésre gondolok, bár egy ilyen is alapos megrázkódtatást tud okozni, hanem arra a másikra gondolok, mikor csak úgy, az égből egyszer csak lecsap a tagló.
Nem is sorolnám, hogy hányféleképpen tud, és hogy néha milyen alattomos tud lenni egy ilyen csapás, ami végérvényesen véget vet valaminek, felforgat minden rendet, minden megszokott dolog egy pillanat alatt múlttá válik, és semmi sem lesz már többé a régi. Mindezt átélni, kibírni, túlélni, véleményem szerint csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy mindvégig emberek maradunk! Netán pontosan ezáltal vállunk azzá! 
Hogy miért emlegetem most mindezt, nehéz lenne számomra eldönteni, vagy pontos választ adni. Valószínű, hogy sok minden közrejátszik itt, amiben benne van az elmúlás tudata, hogy körülöttem változik a világ, melyben egyre kényelmetlenebbül érzem néha magam, és ami igazán rossz, láthatom, egyre embertelenebb, cinikusabb lett körülöttem minden. Láthatom, hogy egyre közönyösebbek vagyunk egymás fájdalma iránt, s ha van is érzés bennünk, akkor néha egyszerűen képtelenek vagyunk azt kifejezni, kinyilvánítani a szenvedők, az elesettek iránt. Tesszük mindezt talán azért, hogy bizonyítsunk, erősek vagyunk, mi nem törünk össze, mi kiálljuk bátran a legkeményebb vihart is! Ezzel a kör be is zárul körülöttünk, várjuk a következő tragédiát, miközben csak abban reménykedünk, hogy nem mi leszünk a következő áldozat, akire lesújt a végzet. Talmi remény, mert mindannyian tudjuk, születésünk pillanatától ketyeg az óra, ég az a bizonyos gyertya, melynek ide-oda libegő lángját bármikor kiolthatja egyetlen, hirtelenül jött szélroham.
Világosan látom, hogy körülöttem nem csak gazdasági mélyponton a világ, hanem mély, letargikus állapotban senyved az emberiség nagy hányada, miközben nehéz eldönteni, melyik okozta a másikat. Emberek milliói küzdenek a túlélés küszöbén, és milliók rég túl vannak már ezen a küszöbön is, a lét és nemlét határát meghazudtolva. Bizalmatlanok vagyunk egymás iránt, gyűlölködünk vakon, és embertársainkon űzzük ki frusztráltságunk felgyülemlett haragját, és ezzel követjük el az emberiség, és ezáltal önmagunk ellen is a legnagyobb bűnünket. Miközben elvesztettük már a jobb jövő reményét, a szeretet hitét, ellökjük egymást, és csak azt akarjuk, hagyjanak már békében, miközben mindenki magára marad. Ez nagy hiba, mert mikor eljön a pillanat, mikor a földön fogunk fetrengeni, szükségünk lesz arra a kézre, melyet korábban büszkeségből, nagyképűségből, arrogánsan ellöktünk, és mindenkit elriasztottunk, elkergettünk magunk mellől. Pedig szükségünk van embertársainkra, szükségünk van akár egyetlen jó szóra is, szükségünk van arra, hogy kifejezzük szeretetünket, tudnunk kell nyilvánosan, önzetlenül szeretni, az érző és együtt-érző ember kiszolgáltatottságának kockázatát felvállalni. Ez az egyetlen út, melyen bizonyíthatjuk, még mindig emberek vagyunk!
Néhány héttel ezelőtt egy kedves ismerősömtől búcsúzkodtam elfacsarodott szívvel, a temetésre sokan jöttek el, de az elhantolás pillanatában a hátramaradott férj teljesen egyedül, tanácstalanul, kéz-tördelve állt a sírhely mellett, hangtalanul sírt. Rettenetes volt nézni, hogy mennyire egyedül van fájdalmával, és senki, de senki nem tesz semmit, mert hát a megváltoztathatatlannal senki sem tud mit kezdeni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Remegett, a lábain már alig állt, zokogott a vállamon, pár pillanatig, aztán szemmel láthatóan erőt merített, érezte, hogy nincs egyedül, kiegyenesedett és már jobban tartotta magát. Legvégén megjegyezte csendes hangon: - Hamar elföldelnek, egy szempillantás alatt már nem is vagy! és szavaiban érezhető volt a szemrehányás, a mély felismerés, hogy mennyire egyedül vagyunk halálunkban és fájdalmunkban is!
A napokban estefele felhívtam feleségemet a munkahelyén, pár szót váltottunk csak, mert nagyon nem volt valami a rendjén vele, fél-szavakat mondott csak, zavart volt nagyon. Később, itthon rákérdeztem, hogy mit rontottam el, rosszul időzítettem, a hívásommal megzavartam, stb. Indulatosan kérdezte vissza: - Tényleg akarod tudni?  nem voltam benne biztos, ám mielőtt még gondolkodhattam volna rajta, elmesélte, hogy egy idős bácsi halt meg az egyik részlegen, fia volt mellette, aki teljesen kiborult lelkileg, azt pátyolgatta, és segített neki az elhunytat is elrendezni kissé, mielőtt elvitték volna a temetkezési vállalkozók. Miközben mesélt, majdnem elpityeredett, s közben dühösen csapkodott a konyhában. Amiatt, hogy ő, a húsz év harcedzettsége ellenére is, elérzékenyül, s bár egyáltalán nem lett volna az ő dolga, mégis a kegyelmes nővérapáca szerepét vállalta magára. Hát igen! Néha nehéz nem embernek lenni, akár húsz év szakmai borzalom után is, de az, hogy ezért  már szarul is érzi magát valaki, az bizony gond! Gond, mert akkor meglátszik az, hogy nem vagy eléggé erős, nem...vagy egy érzéketlen, programozható robot! Ember vagy, és úgy tűnik, ez ma már bűn!
Bűnösök vagyunk-e, és csak egy letűnőben lévő világ utóvédharcosai vagyunk, akik még másképpen látjuk a dolgokat, olyanok, akik fölött lassan eltelik az idő?  Jó lenne tudni, ezért elmesélek valamit még, amin lehet gondolkodni!
Lányom úgy döntött nemrég, hogy ő most már nem valami festőművész lesz, hanem orvos. Mit mondjak? Remek! A tavasszal elvágta a kezét a kocsi csomagtartójában. Előkotorásztam az elsősegélyes dobozt, leültettem a csomagtartóra, s miközben a kezéről törölgettem a vért, ő holtsáppadtan dőlt el. Pofozkodás helyett rárivalltam, mire feléledt. Azóta ezerszer is lelkiztem neki, hogy aztán így szép doki leszel, készülj fel, hogy...s hasonló szülői baromságokat.
Most bent van az orvosin, de mi korábban mindannyian rémeket láttunk. Mi lesz akkor, ha majd meglát egy hullát, boncoláson fog részt venni, ha korábban akár egy vércsepp látványa is kiakasztotta? 
Megtörtént már a tűzkeresztség, a szobájában egy igazi koponya vicsorog a polcon, van valami beceneve is. Lányom elmesélése szerint, a hullák boncolása során sem ő, sem egyetlen kolléga sem akadt ki, sőt! Az oktató tanárjuk minden igyekezete ellenére, senkit sem kellet felmosni, néhányan még nevetgéltek is a mutatványokon, és a végén csak egy valaki volt igazán kiakadva. A tanárjuk, aki elmondta a véleményét is róluk.
- Eddig itt ilyen még nem volt! Én ilyen bandát még nem láttam! Ti nem vagytok normálisak!
Szerintem, az oktatójuk látott már karón varjút, tudja jól, hogy mit beszél, mert valamit ő is lát. Új világ, új szemlélet? Talán igen, talán nem, és meglehet, hogy csak a képernyőkről ömlő zombik és vámpírok, végtelen vértenger áradatának látványa tette ennyire közömbössé vagy immúnissá gyerekeinket? 
Ezután fog eldőlni az is, hogy mennyire maradtak a mi utódaink emberek? Talán igen, de én bevallom, nem igazán akarom megtudni!

2011. november 18., péntek

Őszi Vers



Őszi vers

Dalba fogott szárnyakon száll a ködbe fogott álom
Kívánságom, mint mesében, nem lenne, csak három:

Szólj helyettem, te beszélj most, te bús, őszi szonáta
Hullasd helyettem a könnyet, s holt szavam avarba!

Terítsd szét őt csendesen, buta szél soha ne kavarja
Végtelenbe kúszó álmait többé már senki ne zavarja!

S ha még kérhetek valamit tőled, kedves, őszi nóta
Elmondom most integetve, ködös út végén búcsúzva.

Ringass, ringass csendes ősz, csak egy kicsit még
csak addig, míg már egybenő a földdel fent az ég
S akkor tudhatom, nem lesz már többé, hogy vég
Hisz ott lehet csak örök nyár, s karjaidban kicsit még.

Nyárády Károly

2011. november 7., hétfő

Szavak a Szélben



Szavak a szélben!


Ó, szavak, ti nagy szavak! Ti ugyan mit tudhattok?
Miközben szálltok csak, semmit sem mondotok.
Ti is csak próbáltok létezni, másokkal elhitetni
hogy fontosak vagytok, s a hegyre a követ felhordani
nagy dolog, nemes tett, illene nektek ezt köszönni.

Ó, ti szavak, ti hiszitek csak azt, hogy igenis, léteztek
Csak hiszitek azt, hogy sok minden függne ti tőletek.
hogy ti vagytok legelöl, utána lennénk mi emberek
csak ettől és ennyitől lennénk az, nem kicsi egerek.
Beképzelt vagy, üres szó, hát a lényeget nem érted?
hogy a szárnyaló lélek soha a te szolgád nem lehet?

Ó, ti szavak! Ti mind, mind csak bárgyú férgek vagytok!
Fényesen illegve le és fel, villogva hiába ragyogtok.
Mert bárhogyan forgatlak, bárhogyan is teszlek
A való igazról soha sem sikerül beszélni ti néktek
És nem vagytok, nem is lesztek ti sohasem egyebek,
mint eldobott, szélbe szórt, hasztalan forgácsa lelkemnek!

 Nyárády Károly