- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2012. június 14., csütörtök

Elmaradtam, vagy csak lemaradtam valamiről?

Huhh! Tömören ennyit tudnék most mondani, bővebben valamivel többet arról, hogy az utóbbi években, pontosabban 2007-től, mindvégig a mai napra vártam. Eközben ígérgettem, hogyha ezt a mai napot megérem, akkor én egyszer azonnal leiszom magam, és olyan boldog leszek, de olyan, hogy csak na! És tudjátok mit? Megértem a mai napot, egyáltalán nem ittam semmit, és abból a végtelen boldogságból sem lett semmi! Hogy hol rontottam el? Fogalmam sincs, bár megjegyzem, van némi elképzelésem, hogy miért maradt el most ez az általam igen nagyon remélt katarzis. 
Talán azért van ez így, mert a fél évtizede tartó, húzódó, megtorpanó, számtalanszor elszabotált, a mindegyre hullámzó gazdasági válságok sorozatos csapásai alatt hiába harcoltam egy buldog elszántságával, és eközben még önmagamat is sikerült jó néhányszor meglepnem, a végén mégis képtelen vagyok örvendezni a nyilvánvaló sikernek, mert ilyen hülye tud lenni az ember, vagy csak én tudok ekkora barom lenni?
Nos, akit tényleg érdekel, hogy én most miről ugatok, annak ajánlom, hogy olvassa el az egyik korábbi bejegyzésemet itt, ahol egyszer már részletesen beszámoltam, hogy miről van szó. 
Most pedig arról van szó, hogy az ott leírt projekt a mai napon megérte azt, hogy hivatalosan is sikerült lezárni, befejezni, elismertetni, elfogadtatni, és ezzel tulajdonképpen véget ért a hivatalos hercehurca, és akkor mától már hivatalosan is lehet ott dolgozni. Nem pontosan erről van szó, mert mi eddig is dolgoztunk ott, de ez mától most már olyan, hogy van róla egy hivatalos papír is, és akkor ez most már egy igen nagy dolog lett! Aki ismeri egy hivatalos bélyegzővel, és egy hivatalnok odabiggyesztett aláírásával felékesített papírfecni hatalmát, az tudja jól, hogy én most miről beszélek!

Őszintén mondom, képtelen vagyok csak sorolni is, hogy korábban hányféleképpen, és hányszor tettek nekünk keresztbe a hivatalos szervek. Csak megemlítem, hogy kereken harmincszor dobták vissza a mindannyiszor előzetesen helyesnek, és jónak megítélt terveket, míg végül aztán végérvényesen elfogadottnak tekintették. Hogy miféle kifogásokkal, és indoklással, azt néha egyszerűen röhejesnek lehetne nevezni, ha bárkinek lenne kedve olyankor nevetni, mikor egy 2010-ben kiadott építkezési engedélyre utólag úgy reagálnak ugyanazok, akik előzőleg kibocsájtották, hogy nem járja, mert 2009-től már megváltoztak a törvények. Jó, hogy észrevették, de ezért miért lennénk mi a bűnösök, és miért rajtunk kérik ezt számon, illetve az összes, előzetesen elkészített tervrajzot újrarajzoltatják velünk 2012-ben, mikor 90%-ban minden elkészült már? Vagy itt van egy másik, sokkal durvább, amikor közlik velünk, hogy az emlékművédelmi hivatal által kikövetelt, és szigorúan betartandó előírásoknak megfelelően kivitelezett homlokzatról kiderítik, hogy mégsem lennének azok annyira jók, és arra köteleznek, hogy egy új homlokzattal rukkoljuk elő, ami abból áll, hogy lebontjuk a korábban elkészített földszint utca-felőli homlokzatát, aminek előzetes terveit potom ezernyolcszáz euró illetékért, egyetlen bélyegző rányomásával jónak ítéltek, és helyébe egy másikat építünk. Indoklásnak azt hozták fel, hogy nincs elfogadható bizonyítékunk arra, hogy az előző homlokzat korábban ugyanúgy nézett ki. A fényképes dokumentumok bemutatása után megváltoztatták véleményüket, és átfogalmazták a kifogásukat. Nincs olyan tulajdonjogi iratunk, melynek tartalmából kitűnne az, hogy az általunk felépített homlokzat egyezne a korábbival. Ha ennek a kifogásnak a hallatán valaki most valami agybajra gyanakszik, az téved! A tanulság az, hogy a hivatalnokok soha nem tévedhetnek! Akkor sem, ha tévednek! Eredmény, lebontottuk a korábban megépített homlokzatot, a kovácsolt vasból elkészített kaput pedig bevontuk fával, és építettünk egy másik, külsőre ugyanolyan homlokzatot, és láss csodát! Na így, mert ez már más, és így kell ezt csinálni! Hogy egy ilyen kaland mennyi utólagos engedélyeztetést, hivatalos ajtónyitogatást, illetéket és ablakon kiszórt pénzt jelent, azt szó szerint képtelenség számszerűsíteni.
Ahogy most itt visszaemlékezek az elmúlt időkre, kezdem érteni, hogy ma, mikor ez a sorozatos meghurcoltatás véget ért, miért maradt el az élményszerű örömrivalgásom. Pedig ha jól meggondolom, igazán nem lenne okom itt most így keseregni, mert amit végül is sikerült összehozni, az az eltelt közel egy évtizednyi megfeszített munka végső eredménye lett, és végül is sikerült valami olyasmit véghez vinnem, ami az eddigi életemben, a számtalan szakmai ágazatban szerzett tapasztalataim szintézisének lehetne nevezni. Ez alatt az idő alatt voltam jogász, bróker, könyvelő, titkár, gépész, villanyszerelő, informatikus, építész, fűtőtechnikus, ötletbörzés, apa, férj, és néha idegbajosan dühöngő ügyvezető. 
Nem pofázok többet, inkább itt van néhány fotó, a teljesség igénye nélkül:

Íme, így néz ki ma a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca18. szám alatti házikó, melyre még ráfér egy kis csinosítás, takarítás, portörlés, néhány ecsetvonás is, de ez már csak olyan hobbi lesz ezután.

 Itt már zajlik az élet, ez az a rész, ami már nem csak visz, hanem hoz is a házhoz.

Ez itt a tetőtéri pavilon, a korábbi padlástérből kialakított kedvenc helyiségem, ahol a személyes agybajomat itt (is) kiélve, ilyenre sikerült kihozni.


Ez már a belső udvar, a hátrafelé húzódó épületszárnnyal.


  Itt a tetőtéri irodák húzódnak a belső folyosóval, és az épület végében a lépcsőházzal.


Ez a fő lépcsőház, itt az első emelet és a tetőtér közti rész látható.

Ez már az én személyes barlangom bejárata,


és az, ami jelenleg belefér.


 Ez az ablakomból látható panoráma,

és ez az a hatalmas aktahalom, amit most szívből tudok gyűlölni! (ne kérdezzétek meg, miért?)

El kell mondanom azt, hogy mindezt a minőséget és látványt első sorban a nyíregyházi FC Generál Építő KFT-nek, és a vele együttműködő alvállalkozók mesteri munkájának köszönhetjük.
Íme, csak egy példa arról a minőségről és munkáról, ami egyébként mindig rejtve szokott maradni:

Ezek a fotók korábban készültek, azóta már végleges helyére került az elektronika, a falak javítva vannak, és a huzalok is a kábelcsatornákba kerültek. 
Erről jut eszembe most egy nagyon régi öregembernek a szavai:
- A jó bornak, és a tisztességgel elvégzett munkának nem kell külön cégért kitenni!

Ezt most jól odamondtam magamnak, mert ha ez korábban jut az eszembe, akkor egy szót sem írtam volna ide. Tényleg, ilyen hülye vagyok már, vagy csak vénülök? Azt hiszem, mindkettő!

11 megjegyzés:

Spartacus írta...

Először is,enged meg Karesz barátom,hogy gratuláljak a remekművedhez,és az egész csoda befejezéséhez.Hogy mi lett veled,és miért nem tudsz felhőtlenül örülni ennek az egésznek?Elmesélek egy nagyon hasonló,és rövid történetet,amely velem történt meg úgy egy jó pát évvel ezelőtt.1993-ban elkezdtem egy olyan ügyet intézni itt Magyarországon,hogy magyar állampolgár szerettem volna lenni,és itt elkezdődött egy olyan bürokratikus idiotizmus ,hogy azt előtte el sem tudtam volna képzelni.És 2003-ban már állampolgár is lettem!!!!!.....ugye ez akárhogyan is számoljuk 10 kerek év...Engem is annyiszor megaláztak ezen idő közben,hogy a végén nem is tudtam örülni ennek az egésznek,arról nem is beszélve,hogy akkor ez nekem és a páromnak 750.000 forintunkba került...Tudom,hogy ez nem is mérhető ahhoz amit most te megvalósítottál,csak egy kis hasonlóságot vélek felfedezni a két ügy között,és gondoltam,hogy megosztom veled is,hogy tudd,hogy nem csak te vagy így ezzel a siker utáni megmagyarázhatatlan érzéssel. Karesz barátom,még egyszer gratulálok neked,és ha haza érek nemsokára,akkor biztosan fel foglak keresni,mert most sajnos nem jött össze sehogyan sem...

Márta írta...

Talán "csak" elfáradtál!
De, mint minap írtam is jó bornak is kell cégér (manapság).

Károly Nyárády írta...

Spartacus barátom, köszönöm a gratulációkat, igazán rám fér, hidd el! A járást már ismered, szívesen látlak bármikor. :-)
Márta kedves, ez talán úgy van, mint ahogyan annak idején a Fonográf énekelte:
"Elfárad az ember negyven fölött
Vén vagyok, akár a föld"
No, nem éppen egy annyira, de közel vagyok már én is! :-)))))))

Muzsi Attila írta...

Hallod? Csak így magunkban: nem adnád kölcsön azt a xerox gépet, amivel a lóvét nyomtad? Ígérem, egy hét alatt visszaadom.:D

Károly Nyárády írta...

Attila, ha csak egy hétre szeretnéd, akkor viheted. :-)))

Lili írta...

Kedves Karesz! Gratulálok a munkádhoz és nem utolsósorban a kitartásodhoz. Nagyon-nagyon örülök neki, hogy túl vagy rajta, még ha a várt katarzis el is marad, hisz most már remélhetőleg jöhet a folytatás...
Neeem, nem a munka folytatására gondoltam, hanem a regényed folytatására:)

Bohóc írta...

Eeeeez igen! Szívből gratulálok! :)

revc írta...

Sajnos ismerős érzés, amikor a nagy munka után a befejezés nem hozza meg a sikerélményt . .. erre is időre van szükség mint a munkára volt.

Elismerésem és majd jó találkozást!

virtuális ecséd

Károly Nyárády írta...

Lilike, nagyon köszönöm neked, hogy kihúztál, és most akkor nem kell megint valami kínos magyarázkodásba bonyolódjak, hogy elnézést, mert nem arról van szó, hogy izé, hanem... na, mindegy, csak megköszönni akarom a megértésedet. Hálából máris nekiláttam, de ezt megelőzőleg a hét végén egyszer jól beleraktam a frászt a jámbor halakba, kóboroltam a hegyek közt, és ez most meg is fog látszani. :-)))))
Bohóc, köszönöm az őszinte elismerést, a fenti magyarázkodás neked is szól, mert tudom, hogy te is várod. :-)))
Kedves öcsém, úgy látszik te is ismered jól a dörgést. :-) A valóság az, hogy én is nagyon reménykedek abban, hogy az a bizonyos későbbi elégtétel napja tényleg eljön az én számomra is. Különbem máris jobban érzem magam, mert bár nem lettem teljesen szabad, már ráérek önmagam lenni, és ez bizony nem semmi! :-)))

carpe diem írta...

Szeretettel gratulálok! :)

ÉdesMindegy írta...

Szívből és szeretettel gratulálok Karesz! Gyönyörű!

Bele sem merek gondolni, hogy ez mekkora meló lehetett és abba sem, hogy bírtad ép ésszel?!

Nagyon régen, vagy 25 évvel ezelőtt én csak egy kettő szobás házrészt tataroztam / tataroztattam ki, olyan három hónap lehetett az egész és bizony mondom, alaposan megviselt!