- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2012. március 4., vasárnap

Egy kihunyt Csillag Emlékére.



Takonypóc, szemtelen kölyök koromban történt egyszer, hogy a marosvásárhelyi Gyerekkönyvtárban író és költői találkozóra volt jelenésünk. Sokan jöttek el mert egy ilyen hősies találkozó alkalmával nagyságrendekkel jobb jegyet lehetett beszerezni magyar irodalomból, legalábbis ebben reménykedtek sokan, szerencsére hiába, ugyanis Ráduly Endre magyar tanárunk kőkemény jellemének, és ugyanilyen keménységű pedagógiai hozzáértésének zátonyán mind hajótörést szenvedtek az arra érdemtelenül futkosó ifjak törekvései. Pontosabban azoké, akik egy jobb osztályzat reményében hirtelen magukra öltötték ilyenkor a magyar irodalom iránt rendkívülien megnyilvánuló érdeklődésük álarcát.
Ezen a találkozón Kányádi Sándor olvasott fel nekünk a költeményeiből, majd a műsor második felében mi, a diákok olvastunk fel ezt-azt a saját alkotásainkból, többek közt én is igyekeztem valami nagyot tenni, aminek egyetlen kézzelfogható eredménye az lett, hogy a nagyérdemű mester "kis kollégának" becézett a végén, de én ennek a  közvetlenül megnyilvánuló bizalmaskodásnak nem igazán tudtam örvendezni, túlzottan mesterkélt volt az egész hercehurca, és bevallom, én inkább valami lekicsinylő gúnynak tekintettem az egészet. Tanárom, Ráduly Endre később vállon veregetett, és bátorítóan mondta ki a következőket: "Karcsika, az ember saját lelkébe senki sem lát be jobban, mint önmaga!"
Hát, igen! Én ettől a naptól kezdve megértettem azt, hogy minden ember lelkében van egy olyan szentély, ahová még a saját gazdája is csak lehúzott cipőben, mezítláb merészel  belépni. Akinek nincs ilyen szentélye, ... akkor az ilyen embernek talán semmije sincs!
Én a saját szentélyembe azóta mindig mély tisztelettel lépek be, ahová idegen, vagy más, közeli személynek is csak nagyon ritkán engedtem rálátást, bár megjegyzem, az utóbbi időben mégis egyre többször húztam félre a a titokzatosság függönyét, mert néha túl nehéz, szinte elviselhetetlenül nehéz az, amit lelkünkbe bezárva hordozni szándékozunk magunkkal. Hogy miről beszélek, arról csak annak van fogalma, aki végleg elveszítette azt a valakit, aki.... de inkább olvassátok, mert én pontosan Őróla emlékezek most meg. Róla, aki már nincs többé!

Kihunyt csillag

Andalúzia hercegnője, én még mindig veled álmodok.
Érzem ruhád illatát, ha álmomban a párnámhoz bújok.
Olyankor még a keményített ruhád fodrait is láthatom,
mikor vállaidról lecsúszik a pántja, s én azt kifogom.

Ilyenkor az ajkaidról elszállt csókot is megkapom,
bár ha újra nappal lesz, akkor én azt igen jól tudom,
ez már nem valóság, és nem egyéb, mint egy álom.
Elérhetetlen lettél, szívemben csak égető vágyom.

Pedig ott vagy mindig, arany napnyugtába vésve
Lágyan hullámzó tested az enyémhez illesztve
Bársonyos bőröd melegségét mindörökre érezve,
csak táncolok veled, végtelen körökben pörögve.

Mikor forró véred lüktetését a táncodba rejted
és érett barack zamatát idéző, érett női tested
varázsát akarom csak, és könyörögve állok, kérve,
letérdelek előtted:Legyen minden így, örökre!  

Légy enyém te mindig, légy te az én álmaim asszonya!
Forogj velem fehér ruhádban, kilépve a kövezett útra!
Hadd kopogjon újra cipőd, s a rózsák szoknyád ráncain
szálljanak velünk, s ha halk zene pendülne a gitár húrjain,
karjaidat fond nyakamba, hadd szálljak el én a hangjain.

Uram, kérlek, adj nekem egy percet vele, tégy velem kivételt
Hadd legyek vele még egyszer, hisz ő is úgy szeretett Téged.
Hadd legyek még egyszer övé, és ő is az enyém, ha lehet!
Mit számít ez te néked, hisz tiéd volt és lesz az örökös élet,
mi, halandók szeretünk, szeretünk vakon, s hiszünk Te benned
és fanyalogva bár, de kimondjuk utána: Én csak egyszer élek!

Add vissza nekem őt, egy percre csak, hadd érezzem!
Egy percre csak, hadd szeressem, s magamhoz öleljem,
és nézz félre kissé, ne nézd oly szigorúan azt az órát,
hisz te alkottad az időt, ne számold, nézz valahová most át,
mert könnyű annak, ki teremtheti önmaga örökkévalóságát.

Hadd ezúttal, hogy én teremtsem meg most egy pillanatra
a világot, melyet szerettem, hisz Belőled pattant ki az a szikra,
mely fölemelt a földről, és lelkemnek a szent erőt is adta.
Egy pillanatot kérek, s ha gondolod, az enyémből vedd azt vissza!

Abban a világban akarok lenni, melyben már voltam egyszer
Halkan búgó zene szólt, Vele voltam ott a teraszon, emlékszel?
Köpcös kocsmáros kérdezte, kedveseim, mit kérnénk?
Mosolyogtunk rajta, semmit sem, hisz minden a miénk!
Egymásé voltunk, gondoltuk, hittük, tudtuk, mégsem ez lett.
Te döntöttél, Uram, és én még akkor is hűen szerettelek.
Nem értettem terveidet, ma sem, hát tégy ma velem kivételt!

Hadd érezzem még egyszer az én senoritám kinyújtott kezét,
kitartott tenyerét, halljam még egyszer angyali nevetését,
gyémántos szemének csillogását, s a szénfekete haját
simogassam még egyszer, bőrének melegét éljem újra át,
mielőtt eltűnik végleg e világból, és átmegy hozzád, odaát.
A legszebb nőt add még egyszer vissza, add még egyszer,
Hadd mondjam neki így el, hadd mondjam neki mindezt így el:

-Veled akarok lenni újra, és ezt te is úgy suttogd el angyalin,
hogy vérvörös ajkaidat úgy csókolják hosszan éhes ajkaim,
hosszú szempilláid gyöngéden úgy takarják be forró csókjaim,
és anyásan telt kebleiden úgy siklódjanak érzékien kezeim,
hogy érezd és tudd: Te vagy az az asszony, aki álmaim
tengerén mindörökre élni fog!  Én, pedig mint a bolygó hollandi,
kóválygok vég nélkül, mert nekem már ezután soha nem lesz hol kikötni.

 Andalucía Señora, Yo Siempre te Amaré!