- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2013. március 16., szombat

Együtt Veled a Végtelenben is!



Együtt Veled a Végtelenben is!

Évszázadnyi most egy nappal, és évezrednyit tart az éjjel
Bár már hunyorognak fent csillagok, a Nap mégsem kel fel
Csak a csend van, végtelenül, az a néma csend s a homály
Csak egy sötét árny suhan fent néha, mint egy gyászos sirály

Egy néma folyosó végében csendben ül a gyász s a homály
Hol sötét árnyékában öntelt vigyorral gubbaszt a hideg halál
Bár most jeges keze mozdulatlan, s látszik, mellében sincs neki szíve
Ezért nem is érez, de talán boldog, ha dolgát imígy bevégezte?

Nagyot libben kint egyszer a csend, s egy láthatatlan parton loccsan
Mikor a bénult agy csak ácsorog már, s a szív is csak gépiesen dobban
Ekkor a Sztüx ezen partján a hátramaradt keresgélők szeme is lekoppan

S Hüpnosz édes kelyhének álmával ajkukon most már szinte mosolyognak
Mert akik nagyon szerették egymást, azok álmaikban újra együtt vannak.

Nyárády Károly

2013. március 6., szerda

Édesapám Emlékére



Édesapám Emlékére

Téged kísértelek ki most tántorogva, Apám, az utolsó utadra
Fájdalomtól ájultan oda ki, hol ezernyi virág borult hantodra
Hol márciusi szél tépett, s a fekete lobogót dühösen szétszaggatta
Mert gyászolt Téged a természet is, hisz Te voltál az ő barátja

Te, ki mindig úgy imádtad a madárdalt, a lombot, a folyókat
A zöldellő mezőt, a hegyet, vadvirágot, s a kedvenc nyírfádat
Melyet ápoltál az udvarodban, fehér törzsét lopva simogattad
mely most ha felébred, és keresni fog, neki én mit mondjak?

Mert mit mondhatok én, ki csak egy töredéke vagyok és lehetek
Annak, aki Te voltál, és leszel is mindaddig, míg én is még élhetek
Te, aki úgy aggódtál a párodért és mindvégig hűen gondját viselted
Kinek az öreg almafa alatt hajtottad ölébe fejed és kiadtad lelkedet

Mert én nem léphetek nyomdokaidba, Apám, én ezt soha nem tehetem
Hisz tudod Te, én csak álmodom mindig azt, hogy vagyok és létezem
Forrófejű voltam s leszek, s ha mégis ébren álmodtam a világot magamnak
Sosem mondtad, de Te tudtad! Elvették? Nem! Mindezt adták az Én fiamnak!

És nekem most mégis elszállt végleg hangom, és csak vérzik szívem
Állok fájdalomtól összetörten, én már csak a tavasz kéklő egét nézem
Sötét éjszakánként könnyek fátylán át már csak bámulom a csillagokat
Reménykedve keresem ott fent az égben, keresem az én Apámat.

Hisz ott van most Ő, fent a Hadak Útján, a hősként elhalt apja jobbján
Ott, ahol az égi tűz körül az öreg szittyák merengnek a Nemzet sorsán
Kik most szótlanul csak bólogatnak, ám mindeniknek kérdés ott az ajkán
„Hát megtértél, te is, fiam, de akkor él-e magyar még a Nyárád partján?

Nyárády Károly