Határtalannak szab határt a mért idő hol már ködbe vész a távol Élettelen lett az erdő, ám csak pihen hisz végtelen az élet! Örök, mint a benne rejlő ősi erő.
Lelked legmélyén szóljon ma a gyász Legbelső szobád oltárán gyújts gyertyát, ha ma odaállsz emlékezni, vagy ha már végleg odavágysz hol többen vannak már, mint ideát mondj inkább értük őszintén egy imát és maradj! Itt, lelked templomában nézd a lángokat Látni fogod ma Őket mind, látni fogod megszépült arcaikat.
Ha mint nyugtalan lélek, kísért a szó, a gondolat Mely csillagtalan éjjeleken jön elő és fojtogat Szó, mit kimondhattál volna, de mégsem tetted Vártál valamire, gyümölcsre, mely sosem lett érett És ha már lehullott, zamatát már sosem érezhetted Így értelmét sem láthattad, hisz az ízét nem élvezted
Elmondom hát, bár nem titok, de hogy te is tudd meg! Ezért vagy boldog most, jóval szerencsésebb is, mint ahogy azt te korábban hitted!
Nem hozott idén sem nyarat a tél, de nem is ez a dolga A jövő lesz így újabb rettegés, mert ellenség annak barátja kinek tegnap szavát ittad, testét, bizony, iszonyúan vágytad Senkinek neveznéd ma már, kit megfulladni, ugye? Hagytad?
És nem lehetsz te csak egy barát azzal, kit igazán szerettél Nem is szerethetsz soha igazán, ha egyszer szívből nem gyűlöltél A szerelem hiánya nem édes, nem langyos, sohasem közömbös Méreg az, mi meggyilkolja mindazt, mi jó benned, mi élő, mi ős!
Égni fogsz, kínodban vinnyogni, egyre keményebben, bár ez oly kegyetlen Bűnhődni fogsz, mert az elveszejtett időt visszahívni, sajnos lehetetlen.