Otoño Surréalista

Válaszokra Várva

Ó, mondd!

Ó, mondd! Miért ez az űr, miért a fájdalom?

Ha mindegyre én adok, ami kell, nem kapom.

Ha itt van a nyár, de mindig süvít közben a tél

semmi sem egész, az én részem mindig csak fél.

Ó, mondd csak el! Te mondd el nekem a nagy titkom.

Miért van úgy, akkor is, ha soha ki nem mondom

hogy hajnalban, ha végre a szemem is lehunyom

vágyam csak az, ne keljen többé azt felnyitnom.

Ó, mondd el te! Hol hibázok nagyot, hol rontom én el?

Miért van úgy, hogy a nap vérvörösen nyugszik és kel?

Miért oly száraz tőle a sivatag, mint lelkedben a hely

hol örökzöld pálmámmal kezemben, te ugyanúgy löksz el?

Te mondd meg nekem, és soha ne kérdezd azt vissza

hogy a könnyeket most miért a száraz homok issza.

Te mondd el, de mégse! Inkább ne tedd! Ne szórj újra szét!

Hamis szóval még ne öld meg egy bíbor hajnalunk új ígéretét.

Nyárády Károly

Rekviem

Egy Utolsó Szó

Kihuny lassan fény szemedben 
pislákol még lét a fáradt testben.

S bár búcsúzkodok tőled ködös éjben

álmatlanul kóborolva könnyes szemmel

mondogatom reménykedve: Ne menj még el!

Bólogatnak csendben hozzá lombok

értik s tudják ők, hogy én mit mondok

és csak néztek le hidegen a csillagok

mikor átsuhant az égen sötét madár

tudtam rögtön! Te nem vagy már!

Szemed fényét fátyol feddte már el

Lelked  útban, most égre száll fel

Elcsuklik hang, a sírás, s megtörik a fény

mosolyod visszanéz talán, át az ég ködén

mikor hallani vélem a hangod és látom

árnyadat suhanni, s a sárguló levelet fákon.

Meg-megállva nézek tova, hová lett a fény?

Megpihenni készül örökre a sírhelyed kövén?

Nem tudom, s csak nézek át az eső függönyén

Téged sirat most az ősz is, és fájdalommal én.

Fodor Clara emlékére!

2011. 10. 21.

 Nyárády Károly

Párhuzamos Világban

Párhuzamos Világban 

Ha úgy hiszed, hogy megváltani akarod a világot 

Ne tedd meg, nem lehet, akkor inkább álmodj!

Hunyd le szemed és engedd el a földnek láncát

bontsd ki szárnyaid, érezd csak a csillagok táncát.

Engedd elragadni magad, hisz felvisz az örvény

oda, hol nem voltál, hol nem köt már a törvény.

Engedd akkor el magad, ússz a felhők fátylán

Terülj csak szét csendesen, éjnek bársony ágyán.

Eggyé válsz így lassan az éggel, csillagokkal

Harmatot hinthetsz a fűre, ölelkezhetsz holddal

Karjaid közt elhozod a rózsaszínű hajnalt, aranyból

A zöld mezőkre madárdalt, trillát pásztorsípból.

Hajladozó nádbugákra enyhe szellőt küldhetsz

ha felkelő nap melegével párafelhőt kergetsz.

Aranyozott búzatáblát érlelhetsz a forró fénnyel

jó termést a szőlődombra, boldog ígérettel.

De ha csak lenni szeretnél, csak nézni a Holdat

nem tudni, nem várni, hogy mit hoz majd a holnap,

nézz fel jól az égre, keresd csak a csillagodat

mert másvalaki is nézi azt, egy másik ég alatt!

Nyárádi Károly

Ó, Ti Nagyok!

Ó, Ti Nagyok!

Ó, ti Nagyok!

Kik mellett a nap is csak halványan ragyog

Ha feltűntök, ha vagytok és léteztek

Kik bársonyon kényesen sétálva érkeztek

Kiért süt ez a nap? Hát csakis ti értetek!

Ó, ti Nagyok!

Ti hiszitek, hogy általatok élek én és halok

S kopár vidék lenne a Föld, merő egy sivatag

Sírva éhezne az újszülött, s könnyezne az agg

Ha nem lennétek ti, valahol egy pártban a tag.

Ó, ti Nagyok!

Kik vidáman nevetve milliókkal játszotok

Miközben éhezők serege bámul csak reátok

Korgó gyomorral néznek, és soha nem érthetik

Miért van az, hogy valaki oly nagynak születik?

Ó, ti nagyok!

Kik az oly nagy játszmákban is csak sakkoztok

Mély szakadék peremén esztelen száguldtok

Miközben romba döntötök nemzetet, országot

Nem kímélve élőt, és nem szánva haldoklót.

Ó, ti Nagyok!

Pusztulás, vész jelzi utatok, vér a ti nyomotok

Virágot tapos el, és zendülő vetést a csizmátok

Bakancsok tömege masíroz, a gránát robban,

Keresztek erdeje marad csak a ti nyomotokban.

Ó, ti Nagyok!

Magatoknak írjátok a törvényt, és mégis csak raboltok

Tietek a bank, s már mindenki más csak a ti szolgátok

Elvettetek mindent, bármit, amit csak lehetett

Éhezők kenyerét, öregtől napokat, árváktól meleget

S mikor már nem bírták, a házukat, tetőt, a fedelet.

Ó, ti Nagyok!

Nagyok vagytok, de figyeljetek, hogy mit mondok!

Talmi arany mit kapkodtok, két kézzel úgy markolgattok

Jusson majd az eszetekbe, mert lesz úgy ott a gödör szélén

Hol az utolsó is hátat fordít nektek, és elszállt már a remény

Mikor megtudod, hogy porból lettél és csak porrá válsz!

Megtudod, hidd el, mikor majd az Urad előtt már állsz.

S akkor, ti, Nagyok, kéztördelve már hiába mondjátok:

Uram, Uram, nem hittem el, hogy én ily kicsi vagyok! 

Nyárádi Károly