Nyári hajnaloknak bársonyán

Párás álmok sík taván

Siklunk csendben úgy tova

Nem számít az, hogy hova

Honnan, miért, már csak érkezünk

Pillanat volt, máris tovalibbenünk

Köd maradt csak, amiben úgy eltűnünk

Nyárády Károly

Áldd meg, Uram, Áldd meg őket!

 

Áldd meg, Uram, Áldd meg őket!

• Áldd meg, Uram ezt a csendet
• mely ilyenkor, fenyvesek tővében
• ünnepekkor
• oly mélyből feltörve
• oly szerényen csönget
•  
• Áldd meg, Uram a kertet
• mely ilyenkor, fenyvesek tővében
• ünnepekkor, mindig oly
• néma méltósággal tüntet.
•  
• Áldd meg Uram a keresztet is
• mely ilyenkor, az ezeréves határokon
• ünnepekkor, bár hiába
• tárt karokkal, ott úgy, ölelget.
•  
• És áldd meg, Uram Őket
• kik ilyenkor
• ünnepekkor, sajnos
• velünk már nincsenek.
•  
• És áldd meg, Uram, áldd meg
• a végtelen temetőket
• Áldd meg, Uram őket mind
• kik mindig benned bízva éltek
• és kik holtukban is te rád várnak, várnak Téged.
•  
• És verd meg Isten, de verd meg, kegyetlenül!
• Vasvesszővel sújtsd, üsd a temetőket
• hisz elrabolta tőlünk ő mindörökre azokat
• Kit szerettünk! Kik már nincsenek!
• Hisz ő gonoszul elrabolta,
• mindörökre elrabolta tőlünk Őket.

Nyárády Károly

Későn, ősszel!

Későn, ősszel!

Kóborolok éjszakában
holdkórosan, transzban
emlékek közt elbódultan
Téged kereslek az álmaimban

Téged már csak ott kereslek
ahol még esetleg meglelhetlek
Ott, ahol nem árthatok már Neked
„érdekedben” nem véreztetem ki szíved.

Így aztán, mint kóbor lélek
nyugtalanul járok ki síromból éjjel
s még remélek
hogy Neked jobb most, fapofával eljátszott
szerepem végén, révbe juttatni sikerült Téged.

Nyárády Károly

Úton az örökkévalóságban

Úton az örökkévalóságban

Félek már szeretni valamit újra,

szeretni azt, ami holnapra nem lesz

új semmiség, mi nem lesz jó másra

mint elhinteni szót, de várni egy másra

mi nem az, de elvárják, úgy tekints rá, mintha

megtestesült álmod, kegyeskedve állna veled szóba

 

Félek már hinni valamiben újra

hinni újra a kimondott szóba`

szavakban, melyek nem valók másra

kitaposott út helyett álnokul az ingoványba

vezetnek, csúcs helyett egy feneketlen kútba

igazság nincs bennük, tartalmuk lelketlen kiméra

 

és félek már szeretni, hinni asszonyban, barátban

hisz sosem tudhatod, mi rejlik arcuk mosolyában

és félek kimondani, hogy mennyire rettegek magamban

mert nem hiszek az emberi dicsőség hamisan fénylő aranyában

sem a hízelgő szavak mámorában született boldogságban

mulandó mindez, ha egyszer emberi, bűnben fogant, gyarlóságban

 

De szeretem szeretni a dicsőségben felkelő Napot

a végtelen erőt, a meleget, mit ad, a pontosságot

az önzetlenül nyújtott életet, mit mindörökké ápolt

az örök Természetet, a hegyeket, folyókat, fákat

óceánok habzó hullámai ölelésében bájolt, végtelen partokat

mert sosem csalatkozhatsz, ha bennük látod boldogságodat.

Nyárády Károly

Gonosz vagy, Világ!

 Gonosz vagy, Világ!
 

Nehezen oszlik az éj

mereven ellenáll a homály

lassan jön a fény, szobám, mint hodály

megnyílik, s ezzel oda lesz az érzés, mi mély.

 

Részletekre bomlik a sötét

mi már nem ijeszt, már nem is fáj

érzem határozottan, de nem is, tudom! Mi fáj?

Érzem hiányát, vágyom rá. Akarom őt, akarom testét!

 

Legyen ő, csak ő, s ne kérdezd, miért!

Hisz ő volt, ki meleget adott, ha itt volt a hideg

Értelemet adott a semminek is, létemnek lényeget

Kinek csókja végül mégis mérgezett lett, de aranyat ért.

 

Ha még egyszer valamit kérhetek

Hát őt add vissza, de úgy, mint mikor még

semmi se az, ami mutatgatja világosan. Közel a vég.

Lehet? Lehetek kivétel? Hisz feladtam én, mindent! Értetek.

 

Már nem álmodom, szemem is nyitva

Fáj a fény, retinámat égeti a lét. Valóságba vissza!

Szól a parancs, könyörtelen a lét, szeresd, mi van, állj hátra!

 

Öreg kutya vonít néha udvaromba’

boldog ő, mert őt már nem vehetik el tőlem! Én gondoskodom róla!

Nyárády Károly

Válaszúton

Válaszúton

Szűkre szabott út vezet azon a pallón
oda, hol már nem fekszel naponta padlón
ahol végre révbe jutva, szeretve leszel, de nagyon
de ahol a szerelem-faragta husánggal nem vernek már agyon.

Mert könnyebb a tevét átvinni tű fokán
mint elhagyni rossz szokást, sértődötten azt kiáltván:
„Ha igazán szeretnél, és csak engem, azt én rögtön tudnám.”
s hetente nem pakolnád össze cuccod, földöz csapva párnám.

Nem mindenki állhat fel, talán fizet is, de aztán lelép
és nem mindenki számára adatik, hogy kimondja: ebből neki elég!
Mindig lesz, aki a végén szenved, hátramaradottan lelke fájó üresség
és mindegy az, ki vétkes, ki áldozat, ha az eredmény egy újabb vereség.

Nyárády Károly

Delirium Tremens

 

Delirium Tremens

Mint izzó szeg elmédben,

ég a kialudt vágy, az elrontott élet

Mint halálos vérrög az agyadban

hiteles látomásként él még a szemedben lélek

Vinnyog az öntudatot is, de kihagy a szíved,

Te leginkább parcellát váltanál már temetőben

de pénzed sincs rá! Élned kell, hogy bassza meg!

Sokba kerültél élni? Valakinek? Meghalni sem tudsz

mert az senkinek sem éri meg? Hullaházba vigyetek!

 

Sokba kerül a hűtés, máshol dögölj te meg!

Elhagyatott romok alatt keress végső menedéket

Retinádon az ég, amit éppen akarsz, szívtál hozzá épp eleget

Képzelj magadnak egy dicső gyászt, vagy legyen buli temetésed

Végül úgy is férgek fognak rágni, mit érdekel téged?

Ma, vagy holnap? Eddig se hiányoztál senkinek, hát nem?

Miért hiszed, holnap elsirat valaki? A régi, vagy az újabb exed?

Ő, aki ma volt talán a legszebb? Talán nem is volt.

Senki! Semmi se volt szép! Hideg volt az éj, forró lett a reggel.

Ó, te istentelen világ, kihez fordulhatok még, hogy az életemet vedd el!

Nyárády Károly

Te, ki Embernek fia vagy! (1)

 

Te, ki az Embernek fia vagy!

Hallod te ezt a fenséges vízi zenét?

Érzed te az aranyozott hegyek kegyét?

Hát a mély-kék egek jeges szelét?

Gyantás fenyők nyers illatát?

Korhadó levelek gombaszagát?

Érted te az erdők, kövek bölcs titkait?

A sasok szavát, a farkast, mikor vonít?

Égre törő hegycsúcsoknak szerénységét?

Lankák, vízmosások rejtett kincsét?

A vad Természet erőinek szervezését?

E világunk értelmének létét?

Érted? Dehogy érted!

"Nyárády Károly"

Hajnali Álom

 

Hajnali Álom

Valahol, csak éppen túl, egy régi ködös éjszakán

Egy forró nyári napnak rózsaszínű hajnalán

Veled vagyok újra, álmaimnak nagy taván

Ott, ahol a csend is hallgatja még önmagát

Maradj még, régi álom, maradj velem ideát!

Nyárády Károly

Utolsó dal

 

Utolsó dal

Kapcsold le a villanyt, vesd inkább az ágyat

Halkítsd el fejemben a zúgó harangokat

Feküdj csak és most ne mondj lazaságot

Tarts szorosan, de ne akarj hazudni

Ne mondj nekem most kegyes hazugságot!

Ha nem tudtalak rávenni, hogy szeress,

ha nem értem el, hogy velem is nevess

most, az utolsó órában, miután már nincs

végleg eltűnik az, ami eddig volt, ami kincs!

Akkor csak ölelj, mert más egyebem már nincs!

Senkit sem lehet, s én sem tudlak rávenni

nem érhetlek el, és nem tudlak meggyőzni

Behunyom szemem, mert csak úgy látlak szeretni

S míg eljön a reggel, én megteszek mindent, ami

jó nekünk, add te is, mintha lenne még olyan, hogy mi.

És akkor feladom reggel én ezt a harcot

Mert nem tudtalak rávenni, hogy szeress,

Nem érthetted szíveddel, hogy lehetsz teljes

Nem tudtalak rávenni, hogy ezen te is csak nevess

Akkor csak ölelj még, utoljára, testeddel hajnalig kövess!

Nyárády Károly

A Béke legyen...

Béke legyen...  

Bűnös lehetek én, Uram, ha megkérdem?

Vétkezek én az által, ha Tőled én megkérdem?

Igazi e világ, melyben nekem kell így élnem?

 

Igaz az, és mindaz, mit mondanak Te rólad?

Nekem azt hinnem kell, hogy minden úgy jó,

ahogyan azt nekem hinnem kell végtelen?

Vajon úgy jó az, ha vakon én elhiszem,

és nem vétkezem, azáltal, hogy kétkedem?

Abban, mit senki sem nevezett másképpen,

mint Igazság?

 

Te, Ki nem vagy más, mint az általam oly tisztelt kedvencem,

Kit nevezhetlek én így? Ha úgy hiszem

de inkább tudom, hogy Te vagy az Egyetlen?

Igaz Barátom? Te, és csak Te, jóságos Istenem?

Általad és mindörökké? 

-Ámen!

Boldogságom titkai 

Ki hinné el ma már nekem azt komolyan még
Hogy régi padlás cserepein át, fent megnyílott az ég
s a bevetülő fénypászmában, még szemem előtt ég
mikor féltett titkot suttogott el nekem az ég,
melyben benne volt a múlt, kicsit a jelen is,
de akkor még hiányzott a vég.

Ma sem lettem okosabb, bár lelkem ugyanolyan hévvel ég

Környékezett halál, láttam, milyen ocsmány tud lenni a vég

És ma, mikor már jól tudom, semmi sem lehet olyan, mint rég

Álmaim születnek, gondolatok fogamzása révén elragad a hév

Bár testem lassan elavul, napról napra cserben hagy a fizikai lét

Elmém mégis ragyog, az eszem régi, és mindezt megélni oly szép

hisz becses ajándékot kaptam én, bár még akkor nem értettem

de ma már tudom, velem akkor nagyon kegyes volt az Ég! 

Nyárády Károly

A Golgotán

 

A Golgotán

O, Uram, még ezer lépés
lelkemben még ezer kérdés
szívem egy végtelen seb, hol megannyi vérzés
véresre vert testem végtelen fájdalma, hol itt a megértés?

Koronám tövisből,
szőrcsuhám foltos a rászáradt véremtől
vállam egy végtelen fájdalom durva keresztem élétől
szenvedő emberi testem ez, mikor lesz megtérés mindebből?

Kiszáradt torkom, felrepedt ajkam
nincs, ki szomjamat oltsa, csak suttogom halkan
nincs sok már, fent vagyok, már nem fájhat jobban
megváltás lesz, a Golgotán ünnep és gyász a házamban.

Elesek, cserbenhagy testem
korbács csattan rajtam, kiserken vérem
nincs senki mellettem, ki mondhatná, mesterem!
Idegen férfi jön, megsajnál, végzetem felé ő kísér, ő viszi keresztem.

Ívbe hajlok fájdalmamban
zihál tüdőm, szívem vad vágtában
élni akar testem, vassal szegzett kezem, lábam
rongyként függök keresztemen, nincs méltóság halálomban.

Gönceimen kockát vetnek
unatkozó katonák várják, hogy dögöljek meg
nincs egy ismerős arc lábaimnál, követőim elfeledtek
két lator közt, kigúnyolva: „Ha Isten fia vagy, hát ments meg minket!”

Erőm elhagy, mehetek!

„Atyám, miért hagytál el… Te minket?"
Megrepedt a Templom fala, sötét felhő fedi el az eget
Meghalt keresztjén a Megváltó, mert meggyilkoltuk Őt.
Nélküle nincs többé Nap, és nem lehet több kikelet.


Nyárády Károly

Gáz van, mert (lassan) már megint nincs gáz!

Megboldogult apám egy soha vissza nem térő, letűnt idők szakmai nagymestereinek talán utolsó képviselője volt, és talán ennek köszönhető az, hogy életében nem is vágyódott egyéb babérokra, így aztán soha nem is lett a korszakalkotó kinyilatkoztatások, nagy népi bölcsességek  megmondója! Ennek ellenére, volt neki pár kedvenc, meglehetősen tömör tartalmú mondása, melyek igen egyszerűen hangzottak. Mint kiderült, ezeknek a kinyilatkoztatásszerű mondásoknak az egyszerűségében rejlett mondanivalójának, a gyakorlatban legalábbis eddig, mindmáig kikezdhetetlen igazsága is! Nem hiszitek? Íme az apám féle ediktum!

-Amihez nem értesz, abba soha ne szólj bele! - és... akkor most a nagy hír is, hogy:  Hollandia 200 kormányhivatalában 19 fokra csökkenti az átlaghőmérsékletet! Hogy jön ez ide? Mit keres a csizma az asztalon? Ja, akkor tegyem hozzá még, hogy mindezt 2022-ben, április elsején mondják (hogy legyen valami értelme is!)

Hogy miért mindezt most? Hát... ez egy igen hosszú történet lenne! Hosszú, mert... de erről akit érdekel, én már 2009-ben írtam, akkor még viccesen, talányosan, és érdemes is olvasni, mert akkor kiderül, hogy azóta mennyire vittük, illetve vitték azok, akikkel mi, erkölcsi hagyományokkal rendelkezők, már semmiféle szellemi, semmiféle kulturális azonosságot mi már nem vállalhatunk! 

https://nyaradi.blogspot.com/2009/01/gz-van-mert-nincs-gz.html

Ez a cikk, itt, alól pedig a  kép, a mai holland miniszterelnök értelemtől sugárzó arcával, mikor  bejelenti, hogy nem oda Buda, illetve  a tulipánok és a szélmalmok őshazája, mert Don Quijote is bió-szénával etette a rozzant Rosinantet,  mielőtt végső csatára vitte volna a zöldenergia... izé, na mindegy, mert szélmalomharc volt az, és különben is, Putyin! 

-Én, aki vagyok, Rutte Mark, aki kormánynál vagyok, (az mit jelent?)  - Sss! 

-Na, szóval én mondom! "Kevesebb fűtés, kevesebb "klímahasználat" (ez meg mi?), rövidebb zuhanyozás, és akkor lesz valami! Megfagyunk! Punktum!

Hát igen, lesz valami fagyás, az biztos! Ebben eddig ez a legbiztosabb! Csak várd ki a végét, mikor a hollandokat ezután már onnan fogod felismerni, hogy ők dög-büdösek a hidegvizes, szívizomserkentő sokkterápia miatt, és az egészségesebbek is dideregnek, miközben Putyin a végsőket fogja rúgni, medvebundás takarója felett, és a rászakadó gáz mennyisége miatt fogja álmatlanul tölteni az éjszakáit, amit Kína, India és Pakisztán még nem képes időben átszállítani keletre! Ha majd sikerül, akkor...Akkor Hollandia áttérhet végleg a fekete tulipán tenyésztésére! 

Oda nem kell már se fény, se meleg! Még tulipán se! Na, de akkor hol lesz az a bizonyos szivárvány, meg az a sok zöld(ség)? 

És akkor jön a finálé, mert most már megint igen könnyű nagyképűsködni, így, tavasz elején, de én azért megnézném a selyemtangás, bió-vegán, szivárványos genderpapik didergését, majd úgy, egy átlagosnál fagyosabb decemberi napon, mikor majd a keleti szél fúj Ivánék felől, és nagyon gáz van, mert a gázcsőben már nem lesz semmiféle gáz. Akkor aztán lehet majd tekergetni a termosztátot, és újabb szankciókat meghozni, s mivel a hazaszeretet, mint klasszikus fűtőanyag, kimarad, (az a fejlettnyugati libsiéknél már nem járja) így aztán aki hülye, az is marad, és mint ahogy a félresikerült, genetikailag életképtelen élőlények mindig is tették eddig, elhagyják ezt a nagy színpadot, amit élettérnek nevezünk! Ami fura, az, hogy ezeknek a hülyéknek a temetésén mégis mi fogunk szomorúan bólogatni, s megtanuljuk azt, amit eddig is tudtunk! Azt, hogy a széllel szemben nem lehet... Az igazság mégis az, hogy lehet! Lehet, csak aztán jól nézd meg magad, hogyan nézel ki utána, és azt is, hogy mire jutottál vele!

Ennyi volt?

 Ennyi volt?

Mondhatom már? Nem bírom a lantot, leteszem.

Hogy „Fújd el jó szél, fújd el...” keserű a kenyerem?

Csak erőtlenül sóhajtok, szememhez viszem a kezem,

talán remeg, káprázik kissé a szemem? Nem hiszem!

Lombtalanul álló fák még álmodják az augusztusi meleget

Elhullatott magjaikban talán él még, gubbaszt némi ígéret

Ha majd eljön, jobb lesz az új világ, vajon lesz új kikelet?

Hisz e rokkant világ eltört rúgóját már javítani nem lehet.

Elfáradtunk mindannyian, húz is magával az elhaló természet

Álldogálunk még egy kicsit, aztán lemondóan indulunk mi, öregek.

Oda, hol már némán ásít, vár az űr, és ránk borul az enyészet.

Ennyi volt? Kérdezzük, de válasz nincs, és "IGAZ" ez így nem lehet!

Nyárády Károly