Lármafák és Lármázó "újságírók"

A szomszédunkban lakott egy idős bácsi, akit Béla bácsinak hívtak az ismerősei. Nyáron naphosszat a kert végében épített kerek terasz alatt üldögélt, botjára támasztott állal, a semmibe merengve. Megkeseredett öregember volt, akinek igazi gondjait soha sem tudtuk meg, mert azokat később magával vitte sírjába. Nehezen mozgott, köszvény gyötörte és fájós lábait néha alig vonszolta szerény otthonáig. Mogorva kinézése ellenére sohasem volt embergyűlölő és sokszor elegyedett velünk, alig tizenéves suhancokkal hosszú kérdezz-felelek beszédformába. Béla bácsi, akit mi titkon csak Béla bá-nak neveztünk magunk közt, nem volt buta ember, bár soha egyetlen könyvet, vagy újságot sem olvasott, rádiót nem hallgatott. Legalábbis mi soha sem láttuk, hogy ezt tette volna. Mégis, bármiről kérdeztük, mindig tudott hasznos tanácsot adni, vagy kimerítően magyarázattal szolgálni. Egy csinos hajómodellt építettem, de fennakadtam azon, hogy a bordákra hogyan lehet ráhajlítani a hosszanti rétegborítás léceit. Bárhogyan hajlítgattam, vagy elpattantak, vagy olyan otromba testet alkottak, hogy rossz volt nézni, és a bordázatra sem simultak fel. Vízhatlanságról pedig szó sem lehetett! Béla bácsi segített, mert forró vízzel és néhány kő segítségével helyben rögtönözve bemutatta, hogy a makacs furnérszalag magától is görbül. Mikor a félig kész modellt bemutattam neki, egyből megmondta, hogy az első vízre eresztés alkalmával a hajó fel fog borulni, mert túl könnyű a test! Úgy is lett, az első szellő oldalra billentette, és úgy is maradt, a vízen fekve. Sanyi barátom meg is jegyezte. „Persze, mert Béla bá megmondta!” Azóta szállóigévé vált, hogy ez azért van így, vagy úgy, mert ezt már Béla bá is megmondta már korábban!
Béla bácsi sok mindenről beszélt, de ha marhasággal, vagy esztelen időpocsékolással járó ötletekkel állítottunk be hozzá, akkor sötét arccal csak annyit mondott, hogy „Na, fiam, menj és ásd el magad itt a kert végében!” Más nem is mondott, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy megértsük, marhaságot mondtunk, amire komoly ember szót sem pazarolhat.
Tanulhatnánk Béla bácsitól, de nem tesszük és akkor olyan jelenségekre és olyan emberek beszédeire kell szót pazaroljunk, mint a napokban megjelent cikk írója és arra, amit ír!
Tájaink szokásaihoz híven, a legsikeresebb és a legfelkapottabb ún. kortárs szemétkedők legmenőbb témája az, ha a magyar nemzethez kapcsolódó szokásokat, szimbólumokat bagatellizáljuk, azokat romboljuk le és tapossuk a sárba. Aki ennek a szellemében szemétkedik, mert alkotásról itt szó sem lehet, az hamar, és nagy érdemeket tud szerezni! Fenyőágakat és hasonlóan kitalált kitüntetéseket kap, hasonlóan kitalált értékrend szerint. A mottó az lehetne, hogy átkozd a magyart minél jobban, annál elismertebb leszel! Légy elvtelen, mert annál több nem létező elv tisztelőjét ünnepelheti benned még több elvtelen elvtárs! A sikered garantált! Nincs már több Béla bá, hogy elmondja neked, hogy: Sipos Géza, fiam, menj és ásd el magad a kert végébe! Béla bá már nincs, de még vannak olyanok, akik ismerték őt, és tanultak is tőle! Értékrendet és egyebeket. Ami neked, Géza, nem adatott meg! Az sem, hogy ismerd Béla bácsit, vagy valamelyik korabeli hasonmását. Ez talán azért van, mert mikor még ők éltek, Géza még a homokozó tájékán sem járhatott, mert örök szerencsétlenségére még meg sem volt születve. Még el kellett teljen néhány év addig, míg a nemzetünkre ráköszöntött a történelmi pillanat nagysága, és világra jött egy igazi bajnok, aki most megmondja a dolgokat!
Mit is tudnánk mi ma tenni, ha őáltala nem adatna meg nekünk az a lehetőség, hogy megtudjuk pontosan azt, hogy mit jelent az a szó, vagy fogalom, hogy lármafa! A „fogalom” szót kihagyhatnám, mert azok értelmezése és szerepe csak magasabb értelmi szinten (kb. hatodik általános) kezd szerephez jutni, és a belinkelt cikk írója nyilvánvalóan semmit sem ért a szimbólumok és fogalmak allegorikus világából!
Azzal kezdi Géza, hogy szakszerű kivonattal indít, hogy mindjárt az első menetben világossá tegye azt, hogy itt nincs kecmec a hülyék számára! Mintha a saját szavai talán nem lennének eléggé meggyőzőek, ezért inkább az Általános Lexikon nagyágyú szól, mert azt tudja ám a dolgokat, azzal kezdjen ki az, aki mer! A fölény hevületében mindjárt csattan az első pofon a tiltakozók arcán, a sok tudatlan, szám szerint huszonöt székely helyiségben, mert a lármafa gyújtogatók nem is tudják, hogy amit ők gyújtanak, az máglya, és nem karóra erősített szurkos csóva. A barmok! Máglyát karó helyett! Hát normálisak ezek?
"Mint az köztudott, a lármafának cirka hatszáz-hétszáz évvel ezelőtt az volt a szerepe, hogy ellenséges betörésről, támadásról gyorsan értesítse a határvonal őrzőit. Logikus, hogyha gyorsan akarsz fényjelzést leadni, akkor nem egy mázsa fából raksz tüzet, hanem fellobbantod a különösen jól égő, beszurkozott szalmát.”
Aha, most már világosabb! Ha annyira köztudott, akkor miért kell kis és nagy lexikonra hivatkozni? Hát csak azért, mert van olyan művészi fogás is, hogy a mondanivaló lényegét a kontraszt növelésével lehet fokozni! Vagyis, a székely ember egy nagy marha, mert a köztudott dolgokkal sincs tisztában, mint például a tökéletes lármafa felépítése és annak szakszerű működtetése! Sipos Géza azonban mindezt betéve tudja, de azért mégis idézi, hogy azt is lehessen tudni, hogy ki honnan meríti a tudományát! Megtudhatjuk, hogy cirka hatszáz-hétszáz évvel ezelőtt volt divat lármafákat gyújtogatni, mert akkoriban nem volt mobiltelefon és műholdas felderítés sem! Sőt, napalm és lángszóró sem, ezért nyilvánvaló, hogy a gyors távközlést hamar belobbanó kisebb fáklyákkal oldották meg, mert ezt már néhány kilométerről sem lehet észrevenni, és a szeles ködös időkben még ennyiről sem! Ezért beszurkozott szalmát gyújtogatnak az igazi lármafázók, mert az gyors és az üzenetet a korabeli hackerek is nehezebben törték fel! Egyik szamárság a másikat éri, de Géza nem hagyja magát, gyártja a képtelenségeket a saját fantáziája szerint. Egy biztos, a fantáziája nem ér egy pofa bagót sem! A történelemtudománya még annyit se! Ha többre futná, akkor nem írna efféléket például, hogy a lármafák égéséből tudták meg a határt őrzők, hogy támadás van! A határt őrzők nem a lármafák lángjából tudták meg, hogy nyakunkon a tatár, mert azt rögtön tudták, mégpedig a saját bőrükön tapasztalva azt! Ez után gyújtották fel az internetet helyettesítő kommunikációs rendszer lármafáit, hogy a védvonal mögött lakó civilek menekülhessenek, és a háttérországban a katonák felkészüljenek az invázióra! Egyébként, nagy rakás nedves rőzsét szoktak gyújtogatni, mert annak a füstjelzése nappal is látható a horizont alól is, és ezt az amerikai indiánok, de még a kínai nagy fal építői is tudták, és nemcsak hatszáz évvel ezelőtt! Pedig akkor és ott nem a tévések és a balfasz újságírók elámításáért tették azt, amit Géza szerint a hagyományok felújítói ötven helyett "csak" huszonöt helyiségben, az elmúlt napokban újra megtettek. Megtették azt, amit szimbólumnak szántak, és aki ennek a lényegét nem érti, az jobban tenné, ha tényleg ásót ragad és irány a kert hátsó vége! Jó mélyre ássa a gödröt, hogy a saját színvonalát is érintse, ahelyett, hogy kitalált és vélt gyakorlati előnyökkel, és műszaki kifogásokkal próbálja nevetségessé tenni a nyilvánvaló üzenetet.
Jó volna azt sem szem elől téveszteni a véleményformálónak kinevezett egyéneknek, hogy az emberiség kultúrtörténete számtalan példával szolgál arra, hogy a látványosan megrendezett mutatványoknak irdatlan mozgósító ereje van! Sokszor ellenállhatatlanul cselekvésre késztet egy megdöbbentő esemény, akkor is, mikor annak az igazi lényegét nem is nagyon érti a tömegeksztázisába bekeveredett egyén! Például, Dél-Amerikában a katolikus vallás járványként terjedt el, mert az egyház grandiózusan megszervezett körmenetei, a számtalan feldíszített szent, a csillogó-villogó kegyszerek arzenálja valósággal sokkolta az őslakóságot. Azok, akik szemükkel látták, testközelbe kerültek a kereszténységgel, nehezen tudtak ellenállni a vonzásnak, holott annak lényegét igazán soha sem tudták megérteni, és csak a misztika érzete fokozódott bennük.
Itt, a Székelyföldi lármafázás alkalmával kimondatik a következő, félreérthetetlen üzenet a gyengébbek kedvéért is!
„Hiszünk abban, hogy a láng nemcsak szülőföldünk hegyein, dombjain lobban fel, hanem ott ég a szívekben is az együvé tartozás, az összefogás és a közösségi érdekünk lángja”.
Világos, mint a nap! Vagy mégsem? Hát, van olyan is, akinek ez egyáltalán nem az! Érdemes olvasni, hogy Sipos Géza, az újságíró ebből mit értett meg!
"Én ugyan eddig azt hittem, hogy az érdek, sőt mi több, a közös(ségi) érdek az valami racionális dolog – például árengedményt ad a kereskedő, aminek révén megszabadul a feleslegessé vált és egyre drágábban tárolható raktárkészlettől, én meg olcsóbban jutok hozzá olyan áruhoz, amiért eladdig csak csurgott a nyálam. De most az ellenkezőjéről értesítenek. Ezúton is köszönöm.”
Ehhez már nagyon nehéz kommentárt fűzni, mert aki ilyen szinten folytatja a locsogást, arra nagyon nehéz komolyan figyelni! Ez inkább elmegyógyászati eset! Akinek a közösségi érdek egyet jelent az árleszállítással, vagy a raktárkészlet likvidálásával, annak hívjatok mentőt! Továbbra sincs semmi mondanivaló, csak üres locsogás, és szertelen fecsegés, és a végén egy újabb fölényeskedés, hogy egyesek a középkorban élnek még mindig! Hogy nyomatékosítson, megint másra hivatkozik, hogy a „Butaság és a felületesség egyetemes érték!” Ezt sem igazán ő mondja, mert ez is egy hivatkozás, ezt is más mondja! Géza elmondta fentebb, hogy neki mi lenne a mondanivalója. Lenne, de ehhez már az is kellene, hogy mondanivalónak tekintsük azt a butasághalmazt, amit összeeszkábált, nyilvánvaló felületességgel.
Erre mit lehetne tovább mondani? Talán azt, amit egykoron Béla bá már előre megmondott! -Sipos Géza, tedd le a tollat, ragadj ásót, és tedd magad végre hasznossá! Ott, hátul, a kert végében!

Az Első Hóvirág

Olyan időket élünk mostanában, hogy mindegyre az az érzés kerít hatalmába, hogy már semmi sem olyan, mint régen! Mindegyre olyan késztetésem van, hogy kimondjam azt, hogy bezzeg a régi szép időkben! Vállalva ezzel az összes lenézést, a maradiság bélyegét, az új dolgok megértésének a képtelenségét, és minden egyéb mást is, ami ezzel jár! Hát hiába, én mindezt kimondom, mert én nekem erről ez a véleményem, hogy semmi sem olyan már mint amilyen egyszer régen volt! Verjétek be a fejemet, de előbb hallgassatok meg, aztán nem bánom, indulhat az autódafé! Édesapám, hetvenkét esztendős fejjel erre azt mondja, hogy akkor mond az ember ilyeneket, mikor már van, mit mondjon! Hát, akkor vénülök talán, és ez így egy kicsit finomabban van fogalmazva!

Járom az országot, ha dolgom akad, s ahogy elhagyom Maros megyét Hargita felé, ott szép havas hegyek, a levegőbe enyhe keserű füstillat vegyül, és bizony tél van a javából. A gépkocsi hőmérője Parajdon -7 Celsiust mutat. A Bucsinon derékig ér a hó, és egyfolytában havazik, alig lehet pár méterre látni. Mindenfelé kemény tél van, és hatalmas hótorlaszok állnak a házak és villák mellett.
Mikor hazafelé érkezek, Szovátán már süt a nap, és nincs mese, ingben lehet kiszállni a kocsiból, mert 17 fokot mérek. Hónak nyoma sincs! Marosvásárhelyen már tavasz van, és süt a nap is. Az idén, a tél folyamán egyáltalán nem is volt hó itt, s ha szállingózott is néha, egy kisebbfajta hógolyóra sem telt volna belőle. Bezzeg a régi szép időkben novemberben beköszöntött a tél, és márciusban még gondolkodott azon, hogy elhordja magát és a szennyes hótakaróját is magával rángassa, vagy ne!
Hideg, az volt rendesen, és Karácsony körül -20 alatt állt éjszakánként, de nappal is -10 maradt. Kirándulni lehetett, de kevesen vették a fáradságot és a kedvet, hogy ilyen zúzmarás hidegbe kidugják az orrukat. Nekem kedvem lett volna, de időm nem igazán, de azért egyszer-kétszer megjártam magamat, és a gyümölcsösbe felrakott madáretetőimet is rendszeresen töltögetni kellett, mert a nagy hidegek alatt sok apró éhes madár gyűlt be! A régi öregek azt mondják, hogy a gyümölcsösödben lakó cinegecsalád sok kosár egészséges gyümölcsöt jelent, és meg kell becsülni őket munkájuk miatt. Ezért télen, mikor kevés a táplálék, gondjukat kell viselni, mert az odaszoktatott munkások nyáron bőségesen meghálálják a téli gondoskodást. Ezerszámra pusztítják a telelő férget petéit, a fákat károsító lepkék bábjait kiszedegetik a legeldugottabb repedésekből is!
Minden évben szoktam néhány új gyümölcsfát ültetni, mert azt mondja a közmondás, hogy aki legalább egy fát is ültetett, az nem élt hiába! Most már van saját alma, körte, szilva, barack és cseresznyefám is, amit én ültettem, hogy ne legyek hiába! Alma termett, körte is, a többi ezután fog talán, ha nem lesz valami gond! Addig is a madarakat csalogatom oda, hogy létrejöjjön a hallgatólagos megegyezés. Nincs is gond, mert eddig állom az alkut, a többit később meglátom majd. Addig is etetem őket mindenféle csemegével. A kitett szalonnadarabokat lecsipegették a kemény bőrig, és újakat kellett kitalálni, mert nincs több szalonnám. Hájat, zsíros húsdarabokat és tepertőt gyúrtam össze, mindenféle gabonaszemekkel keverve, és azokat tettem a narancsos hálóba, majd kiakasztottam a fákra. Bizalmatlanul bámulták, de az éhség nagy úr, napok alatt eltüntették, és újabbakat kellet kitegyek.

Az üzletben találtam különleges vadon élő madarak számára készített gabonakeveréket, mindenféle zsíros, olajos magokkal, és nagy lett a sikere.

A műanyagból készült etető okosan van elkészítve, mert a nagyobb madarak, mint a vadgalamb, nem tud hozzáférni, mert kibillen alóla, de a szemtelenebb verebek sem igazán, mert azokat a harciasabb cinkék üldözik el.

A következő felvételt január 17.-én készítettem, és bizony már akkor nyiladozott az első hóvirág! Igaz, nem lett azóta sem igazi tavasz, mert talán egy hóvirág sem tud tavaszt csinálni, mint ahogy ez az egy szál fecskével is így van.

Ami késik, az nem múlik, mert a virágok csak tudnak valamit, és hiába lenne minden egy kicsit másképpen is, hiába öregedünk mindnyájan, minden eltelt évvel, a Természet Nagy Rendje nem változik, és minden tél után Van Feltámadás, és Van Újjászületés! Ha később is jönne, de az biztos, hogy lesz! Ezt igazán jó dolog tudni!

Túlélés vagy végzet?

Van, vagy nincs gazdasági válság? Hát, hogy valami van, az biztos, de hogy az mi lehet a valóságban, azt nehéz megmondani! Egy dolog biztos, egyeseknek ez nagyon kapóra jön, és ha végre csend lesz, övéké lesz a világ! A többi? A nagy tömeg? Az megszívja rendesen, és megfizet minden általa el nem követett gazemberségért. Persze, lehetne mondani, hogy hát ez eddig is így volt, mi ebben az újdonság? Nincs benne újdonság, de hogy új világrend kerestetik, az mindennél jobban látható! Addig is, az amerikai gazdaság Európába importált boldogságelixír tébolyában kell tovább vergődnünk, a lehető legrosszabb gazdasági felállításban. Erről a gazdasági csodareceptről jut eszembe egy anekdota. Haldoklik az öreg zsidó és a szakma titkos trükkjeibe igyekszik beavatni az örökös fiát. Több ilyen is van, de ami ide illik, azt érdemes lenne mindenkinek megszívlelni, de nagyon! Azt mondja az öreg, hogy:” Fiam jól jegyezd meg, a bankoktól csak akkor vegyél fel pénzt kölcsönre, ha már végképpen sajnálod a sajátodat elkölteni! Akkor is csak annyit kérj, hogy annál mindig több legyen a pénztárcádban!” Hát igen, ennél tömörebben nem lehetne összefogni a lényeget, mert ha valaki tényleg elhitte, hogy a bankok rendszere a mi üdvözülésünkre lettek létrehozva, és nem azért, hogy mindennapi munkánk gyümölcsének javát elkobozza, teljesen törvényesen, akkor annak a valakinek fogalma sincs arról, hogy mire adja a fejét akkor, mikor kölcsönért teszi be lábát egy bankba. A rabszolgaságot hivatalosan mindenhol felszámolták a világon, de ez csak látszat, mert egy sokkal gonoszabb formája ennek a rendszernek tovább él, mi több, a modern gazdaság életformája lett. Ami sokkal rosszabb benne, hogy nem lehet kikerülni, nem lehet nyerni ellenük és kiszállni sem lehet a játszmából! Ezt, egyébként Murphy korábban megmondta! Akkor sokan nevettek, mert vicces volt. Most már nagyon sokaknak nincs egyáltalán nevethetnékje tőle! És egyre többen lesznek olyanok, akiknek ajkukra fagy a mosoly! Az idén hatalmas lendülettel, bár sötét gyanakodással fogtunk neki a munkának, és mindjárt az első napokban érezhető volt a radikális változás. Nem volt meglepő, de néha olyan dolgok történtek, amire igazán nem lehetett számítani. Néhány példát mondanék arról, hogy a tavaly kezed-lábad kellet törnöd, hogy néhány szakemberrel leülhess egy tárgyalásra, netán munkát adj egy építkezésben, épületgépészetben dolgozó cégnek. Ha sikerült megegyezni, akkor az árakat igyekeztek az egekbe srófolni, vagy lekicsinylően taktikáztak, hogy hát ilyen kicsire nem igazán akarnak adni, mert nagyvadra vadásznak, stb. A végén az volt a hangulat, hogy kegyesek akkor, ha a pénzedért neked dolgoznak. Ha egyáltalán néha dolgoztak valamit, mert a legtöbbször csak az időt húzták, és tébláboltak napokig, miközben számtalan más helyen is ugyanazt tették más megrendelőnél is. Határidő, szerződési feltételek? Ha emlegetni merted, csak unalmas vállvonogatás és kifogások, igazolások özönére várhattál. Három céggel jártam meg a tavaly, akikkel a villamossági munkálatokat igyekeztem elvégeztetni. Mindhárman felvállalták, sorba egymás után, de augusztustól decemberig egyik sem volt képes letenni egyetlen épkézláb ajánlatot, vagy határidőt mondani. Ne is beszéljünk bármiféle munkáról is! Végül egy negyedik cég fogott hozzá, az dolgozik most is, és most repes örömében, mert van munkája. Január közepén felhív az egyik korábban hitegető cég tulajdonosa, hogy kész nekifogni a munkálatoknak, ha sikerül megegyeznünk. Utoljára augusztus 8.-án válaszolt a telefonhívásomra, azóta rám se hederített. Sajnálkozva elmondtam, hogy most már mással szerződtem, mire alig leplezett felháborodással reagált, hogy hát ez így nem helyes dolog! Így van, de én azért nagyon a másik oldalról tekintem helytelennek a dolgok állását. Másnap, mit ad az Úr, a másik cég egyik mérnöke érkezik, hogy tisztázzunk néhány gondot, amit csak utólag vettek észre, és máris lehet nekifogni a munkálatoknak. Mintha semmi sem történt volna október eleje óta! Ez így megy már két hete, mindegyre jön valaki, akire már nem is emlékszek már, és mindnyájan tettre készek. Geológus, topográfus, gázas, villanyos, csatornás és kőműves, és fűtő is. Mindenik épp ráér most, és nagyon dolgozni akar! Őszintén megvallom, néha elönt a káröröm, mert a valóság az, hogy néhányan nagyon megérdemlik azt, ami most sokukra rászakad! Komoly konkurencia kezd kialakulni, és néhány szaki, aki szintén hasonlóban utazik, felhív, hogy ismerem X vagy Y céget, korábban hogyan végezte munkáját? Ha csak a gyanú is felmerül, hogy fikázott korábban a klienseivel, biztosan számíthat arra, hogy most hoppon marad! Válság ide, vagy oda, ennyi előnye csak lesz a dolognak hogy a szélhámosok kiesnek az elkövetkező menetekből. Másrészt, a minőség és az ár is a megrendelő javára fordulhat a közeljövőben. Vannak azonban szomorú esetek is, és ilyenkor nehéz a döntés. Több ezer eurós bérleti tartozás behajtása van soron. Nem megy az üzlet, nagyon elszámította magát a bérlő, gazdasági válság van, új autót vett a feleség, nagyok a leasing többletköltségei, zuhan a lej, flancolnak a gyerekek, stb. Kapom fentről én is az utasítást, vagy fizetnek, vagy bezár a bolt, jöhet a törvényszék, hívjam az ügyvédet, bla-bla. A bérlő tördeli a kezét, ígér fű-fát, haladékot kér! Ha kirúgom, hat nő megy munkanélkülinek, ha halasztom, engem rugdosnak meg miatta. Halasztom, mert engem nem rúgnak ki, csak legfeljebb leletolnak egy kicsit. Tudom előre, semmi sem lesz a fizetésből, de legalább megadom az utolsó esélyt. Ma felhív a bérlő, mégsem tud fizetni, bezárja a boltot, legyen az, ami lesz! Remélem, nem olvassa senki illetékes a gondolatmenetemet, de hát ismernek mindnyájan már, és nem lepődnének meg! Sajnálom a hat asszonyt, személyesen is megismertem őket az évek folyamán, és nehéz belenyugodni az ilyenekbe, de igazán, nem rajtam múlott a dolog. Hogy legyen nagyobb az örömöm, kiderült, hogy elszámították a terveket, nem jók a helyzetfelmérések se, le kell állni az építkezéssel is! Bummm! A munkatelep mestere vakarja a fejét, megy a gyászhírrel az embereihez. Azok lehajtott fejjel hallgatják, s legyintenek már csak, mikor elmondja nekik, hogy márciusban folytatjuk tovább! Láttak ők már karón varjút! Besomfordálnak a főhadiszállásnak berendezett irodába, ahol a tervek vannak kiteregetve, és engem kérdeznek, hogy mi az ábra? Mondom, amit tudok, mutogatom a hibás részeket, de nem megyek sokra vele. Szerencsémre betoppan két fiatal magyarországi mérnők, akik hozzák magukkal a 3D-s cuccaikat és azonnal munkához látnak, hogy milliméteres pontossággal bemérjék az épület hibás részeit. A jelenet engem igazol, kissé feloldódik a hangulat. Két hét a teljes méretezés, és néhány nap a kiértékelés, lehet folytatni, ha készen lesz! Mikor hazafelé távoznak, már viccelődnek a fiuk, s hangos nevetés is felhangzik a távolodó csoport felől. Meglazult a hurok egy kicsit a nyakamon, de nem ülhetek a babérjaimon, mert nekem olyan még nincs! Hivatalos papírok, tárgyalások, egyeztetések, fogcsikorgató mosolyok. Megkeserítem néhány hájassegű hivatalnok életét is menet közben, hadd legyen nekem is valami elégtételem, mert ők az én napjaimat szokták tönkretenni állandó jelleggel. Gazdasági válság? Erkölcsi válság? Elévült gazdasági koncepciók? Utópisztikus tervek? Meztelen a király? Talán mindez, mind egyben, itt van a nyakunkon, és megnyomja keményen a jobb sorsra érdemes emberek életét. A gond talán nem is ezzel lenne, mert effélét már sokszor átvészelt az emberiség, és sokan vagyunk, akik már megértek néhány kemény válságot az eltelt évtizedek során. A legnagyobb baj onnan ered, hogy a felmerülő gondokra nincs és nem is lehet orvosságot, gyógymódot kiírni! Egyszer azért, mert nincs senki, aki a megfelelő tudás birtokában egyszer felállítsa a helyes diagnózist, másodszor, annak ismeretében, megpróbálja valaki a kezelést is elkezdeni! A teljes kezelés és a gyógyulás még távol lenne, mert a betegség kezelhetőséget sem ismerjük, és meglehet, hogy nincs is hatásos kezelés az ilyenfajta betegségekre. Ami azonban teljesen biztos, az az, hogy egyáltalán nincs orvos és nincs kidolgozott gyógymód sem! Furcsaság még az is, hogy jelen esetben a kórokozót is ismerjük! Ha minden igaz, már nem is tudnánk nélküle egyáltalán élni, mert a kártevő szerves része lett a jelenlegi társadalmunknak! Annyira, hogy már azért él a szervezet, hogy a kórokozó jól éljen benne! Ezen nagyon el kellene gondolkodjon maga a vírus, bacilus vagy baktérium is, mert ha mohón zabálja továbbra is a rabszolgái testét, megtörténhetik az, hogy a fellépő súlyos láz mindkettőjüket a koporsóba fekteti. Arról pedig mindnyájan tudjuk, hogy onnan, semmiféle hókuszpókusszal megrendezett pénzügyi szemfényvesztés ellenére, feltámadás nem lesz többé! Addig is üzenem Népemnek, fel a fejjel, mert nem úgy verik a cigányt, és azt sem kell elfelejteni, hogy minél magasabbra mászott valaki az uborkafára, annál nagyobbat huppan majd, mikor összedől a kártyavár! Igazán érdemes elgondolkozni azon, hogy mennyire lenne kár értük!

PS: Aki azt gondolta, hogy a szokatlanul hosszúra sikeredett kényszerszünet a véget jelentené itt, annak üzenem, úgy terminátorosan, hogy: „I will be back!” Becsszóra!