Úton az örökkévalóságban
Félek már szeretni valamit újra,
szeretni azt, ami holnapra nem lesz
új semmiség, mi nem lesz jó másra
mint elhinteni szót, de várni egy másra
mi nem az, de elvárják, úgy tekints rá, mintha
megtestesült álmod, kegyeskedve állna veled szóba
Félek már hinni valamiben újra
hinni újra a kimondott szóba`
szavakban, melyek
nem valók másra
kitaposott út helyett álnokul az ingoványba
vezetnek, csúcs helyett egy feneketlen kútba
igazság nincs bennük, tartalmuk lelketlen kiméra
és félek már szeretni, hinni asszonyban, barátban
hisz sosem tudhatod, mi rejlik arcuk mosolyában
és félek kimondani, hogy mennyire rettegek magamban
mert nem hiszek az emberi dicsőség hamisan fénylő aranyában
sem a hízelgő szavak mámorában született boldogságban
mulandó mindez, ha egyszer emberi, bűnben fogant, gyarlóságban
De szeretem szeretni a dicsőségben felkelő Napot
a végtelen erőt, a meleget, mit ad, a pontosságot
az önzetlenül nyújtott életet, mit mindörökké ápolt
az örök Természetet, a hegyeket, folyókat, fákat
óceánok habzó hullámai ölelésében bájolt, végtelen partokat
mert sosem csalatkozhatsz, ha bennük látod boldogságodat.
Nyárády Károly
