Ne higgy csalfa szavaknak!
Méregzöld, csalókás ingoványban
Dögvészben, a bűzös pocsolyákban
Lázhozó párákkal telt alomban
E világra jönnek ők, számuk páratlan.
Ronda férgek ők, de ez nem látszik
Hártyás szárnyukon a szivárványnak fénye játszik
Hatalmuk oly nagy, s ha nekik ez úgy tetszik
Nézheted e műsort, szemeden a fátyol fekszik.
Mind ott vannak ők, ahol mi úgy ünnepeljük
a fehér galambbal érkezőket, kik csak dögkeselyűk.
Kik vállainkra ülnek, de nem hoznak, csak keserűt
hisz ők ölik meg az új vetést, naiv lelkedben a derűt.
Ott vannak, hol mondod: Íme, ez talán egy díva?
Pedig nem az ő, ráncos testén hiába drága ruha.
Nem több ő, mint ábránd! Egy ravaszul kitalált
bűzös, bár kívánatos dög bestia.
Neved nem más, agyondicsért, ó, Demokrácia.
Nem több ez, mint pusztuló világunk oltárán egy kétségbeesett ima,
ami nem vész el, mert lényege nem e világban szült,
így nem lehet emberi hiba!
De én vagyok az, Uram, ki bűnös merészséggel
számon kérem tőled:
Mégis, emberként én hogy lehetek ilyen buta?
Nyárády Károly
