MOST MÁR ÉN IS SZERETEM!

 

MOST MÁR ÉN IS SZERETEM!

Mikor hűvös hajnalokba torkolódtak a ködös éjjelek

nem hagytak békében, üldöztek, s mint szellemek

a sötét árnyak, kúsztak és nyomomba szegődtek

s én, ki sosem féltem, éreztem tudtam, rettegek!

Mert én sosem szerettem az őszt, az ezernyi színével

Bármilyen díszes is legyen, én soha nem fogadtam el

az elmúlást, elvonulást, lenyugvást, a nagy csendet,

gyűlöltem mindig, nem értettem ezt a Nagy Rendet.

Pedig szép az ősz, de nem azért, mert benne a Törvény

melynek végén ott ásít a végzet, a nagy, sötétlő örvény

Hisz nincs új a régi nélkül és nincs többé megújulás

ha nincs előbb szenvedés, kín és végső feloldozás.

És most újra ősz van, mint ahogy az meg vagyon írva

Az őszi szellőt hallgathatom a fák közt muzsikálni újra

de már nincs bennem rettegés, és nincs többé félelem,

a szőlődombok múzsája dalával ma meghódított engem.

Nyárády Károly

Marosvásárhely Üzenete

Marosvásárhely Üzenete

Őszbe fordul már a város, elfáradtan megpihen

A Somos tető nagyot ásít, az öreg város így üzen:

—Gyertek lányok, gyertek fiuk, gyertek ide kölykeim

Kik még vagytok, itt és távol, hallgassátok szavaim!

Hadd meséljek én magamról, öreg Maros elviszi

Szavaimat messzi tájra, idegenbe, sírkövekre dúdolni

Hadd hallják meg, kiknek máshol porladnak el csontjai.

Hisz enyémek mindörökre Vásárhelynek lányai és fiai.

Behunyt szemmel mondom nektek, meggyilkolják fáimat

halál arat úgy, hogy többen vannak már ott kint a kő alatt

mint bent, s bár rendületlen itt vagyunk  és harcolunk

mint gyertyaláng a szélben, a sors kezében táncolunk.

Mert még láthatod a Vártemplomot, a körbefutó gyereket

Egyre üresebb a hajó, csak ünnepnapon töltik ki a helyeket

Mert még áll a napfényes Iskola utcában a vén zsinagóga

De kapuján rég rozsdás a zár, a lánc, nincs, ki olajozza.

S még állnak rendületlen a Bolyaik is, a mély titkon töprengve

Dimenziókon túlról nem árulhatják már el, jobb a végtelenbe?

Ó, álmodni akarok, mert csak álomban van meg a Hét Fa

Hol oly sok csók szállt el, vénült meg velünk a romantika

Csak álmomban van meg a Maros bár, Oroszlán, a Hargita

A Lila bár, a Tulipán, Ritz fürdő, muzsikus, egy jó zongorista.

Öreg vagyok már, gyerekeim, öreg, mint az örök idő

Nem tudom, de nem is mérem, korom hány esztendő

Örök utamat járom, a Kálvárián újra őszbe öltözök

Mint jó gazda, ki sokat látott, hideg télre készülök

De mindig lesz egy valami, mely sosem hagy megnyugodni

Gyerekeim akarom még egyszer mind magamhoz ölelni

Ezért kérlek, őszi szellő, vidd messzire szavamat

Keresd meg a nagyvilágban lányomat s a fiamat

S mondd el nékik, én itt leszek, várok rájuk végtelen

Könnyezek érettük, a Maros vize elviszi azt csendesen

És mondd el nékik végre, hogy mennyire fájlalom hiányukat

Sanyarú sors lett az enyém,

mert én mindörökké visszavárom az elveszített fiamat és lányomat.

Nyárádi Károly

Igazi Nő

Aki jó nő, s nemcsak a haja nő

 

Az nem mondja, de nem is kérdi

Mert az igaz nő ezt megüzeni

Ami szóban ronda, s igen profán

De egy igaz nő így nem ver pofán.

Nem áll tétlen, nemcsak kivár

Ostobán nem kérdi, nekem mi jár?

Hanem eléd kiáll, és elveszi

Azt, ami őt megilleti!

Nem követel, és célba úgy ér

Ezt hallod, ha felforr benne a vér:

-Nem várom, hogy mindezt te tedd

Inkább legeltesd te rajtam most a szemed

De ha már letoltam bugyim neked

Ne bámulj úgy, te hülye gyerek!

Nyárády Károly

Szó a szélbe!

Mondd! 

Mondd, mit ér a nagy siker

És mondd, mit ér a szó!

Mit te mondtál ki, amiért bomolnak utánad

ám te nem vagy látható.

És mondd, mit ér, ha játszhatsz fent

és vagy oly nagymenő,

hogy intésedre csak úgy dőlnek

de féltve csak egy szeret, és ezer más oly nő,

kik bár láthatják az arcod,

 de mégis mást akarnak,

Követelik tőled azt, és úgy,

ahogyan te azt az álmaidban mondtad.

Nyárádi Károly

Hajnali Fohász

Hajnali Fohász

Keresem a vigaszt, miközben elbújok az írott szóban,
mert a szemed fényét látom mindegyre az új napsugárban
S menekülök önmagam elől is, kóborolok az éjben,
hol mindegyre az arcod vélem látni, csillagok fényében,
és a hangod után vágyom nagyon, kezem is kinyújtom,
hátha mégis lehet, és egyszer még teljesülhet vágyom.

De nincs vigasz, nincs kivétel, és nincs feloldozás
nem vagyok én több, és nem lehetek jobb, mint bárki más
mert nem lehet többé vidám, és nem ad virágot a téli kert
csak akkor, ha kisüt a nap általad még egyszer, mert:

-én eladtam a szívem egy tündérnek, egy démoni asszonynak

mert kardkirántó voltam, és megmaradtam álmodó lovagnak,
és most kérdi Ő, rám tekintve onnan fentről, engedjelek el, utadon?

Igen! Ha teheted, kérlek, engedj el, hisz én igen jól tudom
hisz te mondtad: Ha igazán szeretsz, akkor meg kell tenned!
Mit könnyezve mondtál el akkor nekem: „Én utadra engedlek,
de ne feledd! Kit ismertem, mindközül igazán téged szerettelek!”
Ezért arra kérlek Téged, égi kedves, kinek lába alatt fekszenek fellegek
e nemes gesztust a kedvemért, ha tehetted, hát tedd még egyszer meg!

Nyárády Károly

Boldog Húsvéti Ünnepeket!

Minden kedves látogatómnak Boldog Húsvéti Ünnepeket Kívánok!

On The Way Up

Egy kihunyt Csillag Emlékére.

Takonypóc, szemtelen kölyök koromban történt egyszer, hogy a marosvásárhelyi Gyerekkönyvtárban író és költői találkozóra volt jelenésünk. Sokan jöttek el mert egy ilyen hősies találkozó alkalmával nagyságrendekkel jobb jegyet lehetett beszerezni magyar irodalomból, legalábbis ebben reménykedtek sokan, szerencsére hiába, ugyanis Ráduly Endre magyar tanárunk kőkemény jellemének, és ugyanilyen keménységű pedagógiai hozzáértésének zátonyán mind hajótörést szenvedtek az arra érdemtelenül futkosó ifjak törekvései. Pontosabban azoké, akik egy jobb osztályzat reményében hirtelen magukra öltötték ilyenkor a magyar irodalom iránt rendkívülien megnyilvánuló érdeklődésük álarcát.

Ezen a találkozón Kányádi Sándor olvasott fel nekünk a költeményeiből, majd a műsor második felében mi, a diákok olvastunk fel ezt-azt a saját alkotásainkból, többek közt én is igyekeztem valami nagyot tenni, aminek egyetlen kézzelfogható eredménye az lett, hogy a nagyérdemű mester "kis kollégának" becézett a végén, de én ennek a  közvetlenül megnyilvánuló bizalmaskodásnak nem igazán tudtam örvendezni, túlzottan mesterkélt volt az egész hercehurca, és bevallom, én inkább valami lekicsinylő gúnynak tekintettem az egészet. Tanárom, Ráduly Endre később vállon veregetett, és bátorítóan mondta ki a következőket: "Karcsika, az ember saját lelkébe senki sem lát be jobban, mint önmaga!"

Hát, igen! Én ettől a naptól kezdve megértettem azt, hogy minden ember lelkében van egy olyan szentély, ahová még a saját gazdája is csak lehúzott cipőben, mezítláb merészel  belépni. Akinek nincs ilyen szentélye, ... akkor az ilyen embernek talán semmije sincs!

Én a saját szentélyembe azóta mindig mély tisztelettel lépek be, ahová idegen, vagy más, közeli személynek is csak nagyon ritkán engedtem rálátást, bár megjegyzem, az utóbbi időben mégis egyre többször húztam félre a a titokzatosság függönyét, mert néha túl nehéz, szinte elviselhetetlenül nehéz az, amit lelkünkbe bezárva hordozni szándékozunk magunkkal. Hogy miről beszélek, arról csak annak van fogalma, aki végleg elveszítette azt a valakit, aki.... de inkább olvassátok, mert én pontosan Őróla emlékezek most meg. Róla, aki már nincs többé!

Kihunyt csillag

Andalúzia hercegnője, én még mindig veled álmodok.

Érzem ruhád illatát, ha álmomban a párnámhoz bújok.

Olyankor még a keményített ruhád fodrait is láthatom,

mikor vállaidról lecsúszik a pántja, s én azt kifogom.

Ilyenkor az ajkaidról elszállt csókot is megkapom,

bár ha újra nappal lesz, akkor én azt igen jól tudom,

ez már nem valóság, és nem egyéb, mint egy álom.

Elérhetetlen lettél, szívemben csak égető vágyom.

Pedig ott vagy mindig, arany napnyugtába vésve

Lágyan hullámzó tested az enyémhez illesztve

Bársonyos bőröd melegségét mindörökre érezve,

csak táncolok veled, végtelen körökben pörögve.

Mikor forró véred lüktetését a táncodba rejted

és érett barack zamatát idéző, érett női tested

varázsát akarom csak, és könyörögve állok, kérve,

letérdelek előtted: Legyen minden így, örökre!  

Légy enyém te mindig, légy te az én álmaim asszonya!

Forogj velem fehér ruhádban, kilépve a kövezett útra!

Hadd kopogjon újra cipőd, s a rózsák szoknyád ráncain

szálljanak velünk, s ha halk zene pendülne a gitár húrjain,

karjaidat fond nyakamba, hadd szálljak el én a hangjain.

Uram, kérlek, adj nekem egy percet vele, tégy velem kivételt

Hadd legyek vele még egyszer, hisz ő is úgy szeretett Téged.

Hadd legyek még egyszer övé, és ő is az enyém, ha lehet!

Mit számít ez te néked, hisz tiéd volt és lesz az örökös élet,

mi, halandók szeretünk, szeretünk vakon, s hiszünk Te benned
és fanyalogva bár, de kimondjuk utána: Én csak egyszer élek!

Add vissza nekem őt, egy percre csak, hadd érezzem!

Egy percre csak, hadd szeressem, s magamhoz öleljem,

és nézz félre kissé, ne nézd oly szigorúan azt az órát,

hisz te alkottad az időt, ne számold, nézz valahová most át,

mert könnyű annak, ki teremtheti önmaga örökkévalóságát.

Hadd ezúttal, hogy én teremtsem meg most egy pillanatra

a világot, melyet szerettem, hisz Belőled pattant ki az a szikra,

mely fölemelt a földről, és lelkemnek a szent erőt is adta.

Egy pillanatot kérek, s ha gondolod, az enyémből vedd azt vissza!

Abban a világban akarok lenni, melyben már voltam egyszer

Halkan búgó zene szólt, Vele voltam ott a teraszon, emlékszel?

Köpcös kocsmáros kérdezte, kedveseim, mit kérnénk?

Mosolyogtunk rajta, semmit sem, hisz minden a miénk!

Egymásé voltunk, gondoltuk, hittük, tudtuk, mégsem ez lett.

Te döntöttél, Uram, és én még akkor is hűen szerettelek.

Nem értettem terveidet, ma sem, hát tégy ma velem kivételt!

Hadd érezzem még egyszer az én senoritám kinyújtott kezét,

kitartott tenyerét, halljam még egyszer angyali nevetését,

gyémántos szemének csillogását, s a szénfekete haját

simogassam még egyszer, bőrének melegét éljem újra át,

mielőtt eltűnik végleg e világból, és átmegy hozzád, odaát.

A legszebb nőt add még egyszer vissza, add még egyszer,

Hadd mondjam neki így el, hadd mondjam neki mindezt így el:

-Veled akarok lenni újra, és ezt te is úgy suttogd el angyalin,

hogy vérvörös ajkaidat úgy csókolják hosszan éhes ajkaim,

hosszú szempilláid gyöngéden úgy takarják be forró csókjaim,

és anyásan telt kebleiden úgy siklódjanak érzékien kezeim,

hogy érezd és tudd: Te vagy az az asszony, aki álmaim

tengerén mindörökre élni fog!  Én, pedig mint a bolygó hollandi,

kóválygok vég nélkül, mert nekem már ezután soha nem lesz hol kikötni.

 Andalucía Señora, Yo Siempre te Amaré!

Görbült Terek

Hát... ez úgy történt, hogy megláttam ezt a fotót, és azonnal beindult a pavlovi reflexem. Rögtön elgondolkodtam, hogy mennyire másképpen történt volna minden, ha annak idején ilyen példákkal oktattak volna azokon az unalmas mértanórákon. Mennyire másképpen látszik, mennyire szemléletes ez a példa, mennyire világosan érthető, hogy a térben futó sík egyhangúsága fölött, nagyságrendekkel áll például magasabban az arisztotelészi filozófia szerint tökéletesnek nyilvánított gömb. Nem is kell ide semmiféle bizonyítás, mert világosan látszik. Bolyai nemeuklideszi geometriáját a görbe felületekkel is tökéletesen lehetne vele példázni, magasabb szinten akár Einstein görbült tereit is.
Akinek mindez annak idején nem  ment a fejébe, azoknak most elmondom mindezt egyszerűbben is!
Ha annak idején a matek tanárnőnk ilyen szerelésben tartotta volna az óráit, egy ilyen pozícióból, akkor például pillanatok alatt megértettük volna azt, hogy az amúgy párhuzamos lábszárak egyáltalán nem a végtelenben találkoznak. Vagy, ha elforgattuk volna (de el ám!) száznyolcvan fokkal ezt a testet a függőleges tengelye körül, akkor megint revelációszerű megvilágosodásként hasított volna elménkbe a felismerés, hogy egy gömbölyödő felületre vetülő háromszög szögeinek összege sokkal több tud lenni, mint az a bizonyos száznyolcvan fok. Innen már játszi könnyedséggel következtethettünk volna arra is, illetve azonnal tapasztalhattuk volna magunkon, hogy a szépen ívelő test gravitációja arányos a görbületeinek mértékével, és hogy ezek a görbületek képesek a környezetükben lévő testeken is hasonló térbeli eltávozásokat okozni, s akkor már nemcsak a relativitás bonyolult és idegtépő elméletéről alkothattunk volna fogalmat, hanem a Newton által leírt általános tömegvonzás kölcsönhatásaival is többé-kevésbé tisztába lettünk volna.
És akkor kérdem én:
-Csoda lett volna az, ha mindezek után kitörő lelkesedéssel ültünk volna oda otthon a mértanból felhagyott házi feladatunk megoldásához? Hogy most akkor sokkal több tengely körül is forgassuk csak el azt a testet, és lázas tanulni vágyásunk által felcsigázott fantáziánkban párhuzamos terekben, de egy ilyen testtel egy síkban akartuk volna beutazni a számunkra még oly ismeretlen, de matematikailag oly jól meghatározható univerzumot?

Many River To Cross

Hazaárulók, dögöljetek meg!

Árulók

Ó, ti árulók! Ó, ti lelketlenek, véresszájú hiénák!

Ti aljasok, sunyítók, mint ép testben a megbúvó rák.

Ti, a nagy senkik, a nagy táblán előretolt fekete figurák.

Ti most elárultatok, és orvul hátba döftétek Hazámat

Ellenem, ellenünk szóltatok, hát halljátok szavamat!

Legyetek ti mind elátkozottak, és éljetek mind ezer évig!

Hogy mit vetettetek, arassátok is le, az utolsó szálig!

S mivel ti soha nem tudtatok egyenes gerinccel állni

Hát akkor tanuljátok meg, mit jelent négykézláb járni!

Alamizsnáért kinyújtott kezetek örökké remegjen!

Ki megszánna, s nyújtana, közelben ne legyen!

Ismerjétek csak meg Tantalosz örökös kínjait

Mert ti már elárultátok azt, ki a bajban is segít.

Árulók, ti, akik nagy bátran mindig csak hátulról döftök,

Ma sem vagytok bátrabbak, ha jakobinus jelmezben öltök

Ti eladjátok az édesanyátokat is, s jó nagyokat röhögtök

Ti, akik Moruzov örökségén nőttetek fel, lettetek úttörők.

Hazaárulók bandája, ha eljön egyszer majd a végetek

Ne legyen az megnyugvás, mert igen nagy az a vétek

amit ti merészeltetek Szent Nemzetünk ellen elkövetni

Szent Magyarországot mocskos szájatokkal mertétek illetni!

Megbocsájtást, ti, árulók, soha nem kaphattok az ember fiától,

mert nincs joga neki ehhez, és csak az Isten lehet oly bátor,

hogy feloldozza azt, ki kimondta így: A magyar egy lator!

Ezért, ti, árulók, legyen úgy:

-Hogy nevetek soha ne kerüljön fel kőtáblára!

-A szégyen fogalma legyetek az utókor számára!

-Sírhelyeteket se jelölje semmi, ott virág ne nyíljon,

ne teremjen más ott, mint bűzös, mérgező gyom!

-Úgy legyetek, mint sivatag homokjában eltűnő lábnyom,

mert ti senkik vagytok, árulók! A szemetekbe mondom! 

Nyárády Károly

Fejlődéseim

Ma tudtam meg, hogyan lehet igazán lebilincselően írni.
Így:

Téli Képek, Téli Berek.

Én most nem tudom eldönteni, hogy a meteorológusoknak is sikerült végre egy helyes prognózist felállítani, vagy csak sikeresen ráhibáztak a jóslataikkal, egy dolog azonban biztos! Olyan tél van nálunk, mint amilyent csak azokban a régi jó időkben volt szokás így összehozni.

Az egykori Nyárád kiszáradt medre ideális hely lehet ilyenkor egy kis téli kiruccanásra.

Édesapám elbeszélése szerint ez az öreg fűzfa már az ő gyerekkorában is itt volt, a második világháború idején egy tüzérségi lövedék robbant  fel a közelében, azóta lett ilyen ferde.

A közelben egy rókavár húzódik meg az agyagos mart alatt. A várban ilyenkor rókakölykök vannak, a havon friss vércseppek árulkodnak arról, hogy róka komáék igen gondos szülök. A havon friss nyomok sokasága árulkodik a megnövekedett forgalomról. Árulkodó nyomok a havon, aminek a lopakodás nagymesterének számító róka egyáltalán nem tud örvendezni.

Jó pár méterrel arrébb, egy odvas fa álcázásában található a szokásos vészkijárat is. Ami biztos, az biztos! Róka koma nem bíz semmit sem a véletlenre!

Ha a róka kölykei nem is éheznek, a vastag hótakaró miatt nehéz mindenkinek táplálékot találni. A fácánoknak sem lehet könnyebb, de egy dolog biztos! Utolérhetetlen precizitással képesek felderíteni a széles, hófödte mezőn az elhullott, kint felejtett kukorica csövet, ami bizony égi mannának számít ebben a zord időszakban.

A varjak sem örvendeznek a hónak, panaszos károgással keringenek a levegőben, míg egy másik része a csapatnak  tartalékra kapcsolva pihen, miközben fekete tollazatuk révén melegednek a vén diófa ágain gubbasztva.

Ez pedig csak bónusz! Zúzmarás nádbugák a ködös napfényben.