Együtt Veled a Végtelenben is!

Együtt Veled a Végtelenben is!

Évszázadnyi most egy nappal, és évezrednyit tart az éjjel

Bár már hunyorognak fent csillagok, a Nap mégsem kel fel

Csak a csend van, végtelenül, az a néma csend s a homály

Csak egy sötét árny suhan fent néha, mint egy gyászos sirály

Egy néma folyosó végében csendben ül a gyász, a homály

Hol sötét árnyékában öntelt vigyorral gubbaszt a hideg halál

Bár most jeges keze mozdulatlan s látszik, mellében nincs neki szíve

Ezért nem is érez, de talán boldog, ha dolgát imígy bevégezte?

Nagyot libben kint egyszer a csend, egy láthatatlan parton loccsan

Mikor a bénult agy csak ácsorog még, a szív is gépiesen dobban

Ekkor a Sztüx ezen partján hátramaradott keresgélők szeme is lekoppan

Hüpnosz édes kelyhének álmával ajkukon most már szinte mosolyognak

Mert akik nagyon szerették egymást, azok álmaikban újra együtt vannak.

Nyárády Károly

Édesapám Emlékére

Édesapám Emlékére

Téged kísértelek ki most tántorogva, Apám, az utolsó utadra

Fájdalomtól ájultan oda ki, hol ezernyi virág borult hantodra

Hol márciusi szél tépett, s a fekete lobogót dühösen szétszaggatta

Mert gyászolt Téged a természet is, hisz Te voltál az ő barátja

Te, ki mindig úgy imádtad a madárdalt, a lombot, a folyókat

A zöldellő mezőt, a hegyet, vadvirágot, a kedvenc nyírfádat

Melyet ápoltál az udvarodban, fehér törzsét lopva simogattad

mely most ha felébred és keresni fog, neki én mit mondjak?

Mert mit mondhatok én, ki csak egy töredéke vagyok és lehetek

Annak, aki Te voltál, és leszel is mindaddig, míg én is még élhetek

Te, aki úgy aggódtál a párodért és mindvégig hűen gondját viselted

Kinek az öreg almafa alatt hajtottad ölébe fejed és kiadtad lelkedet

Mert én nem léphetek nyomdokaidba, Apám, én ezt soha nem tehetem

Hisz tudod Te, én csak álmodom mindig azt, hogy vagyok és létezem

Forrófejű voltam s leszek, s ha mégis ébren álmodtam a világot magamnak

Sosem mondtad, de Te tudtad! Elvették? Nem! Mindezt adták az Én fiamnak!

És nekem most mégis elszállt végleg hangom, és csak vérzik szívem

Állok fájdalomtól összetörten, én már csak a tavasz kéklő egét nézem

Sötét éjszakánként könnyek fátylán át már csak bámulom a csillagokat

Reménykedve keresem ott fent az égben, keresem az én Apámat.

Hisz ott van most Ő, fent a Hadak Útján, a hősként elhalt apja jobbján

Ott, ahol az égi tűz körül az öreg szittyák merengenek a Nemzet sorsán

Kik most szótlanul csak bólogatnak, ám mindeniknek kérdés ott az ajkán

„Hát megtértél, te is, fiam, de akkor él-e magyar még a Nyárád partján?

Nyárády Károly