Gonosz vagy, Világ!

 Gonosz vagy, Világ!
 

Nehezen oszlik az éj

mereven ellenáll a homály

lassan jön a fény, szobám, mint hodály

megnyílik, s ezzel oda lesz az érzés, mi mély.

 

Részletekre bomlik a sötét

mi már nem ijeszt, már nem is fáj

érzem határozottan, de nem is, tudom! Mi fáj?

Érzem hiányát, vágyom rá. Akarom őt, akarom testét!

 

Legyen ő, csak ő, s ne kérdezd, miért!

Hisz ő volt, ki meleget adott, ha itt volt a hideg

Értelemet adott a semminek is, létemnek lényeget

Kinek csókja végül mégis mérgezett lett, de aranyat ért.

 

Ha még egyszer valamit kérhetek

Hát őt add vissza, de úgy, mint mikor még

semmi se az, ami mutatgatja világosan. Közel a vég.

Lehet? Lehetek kivétel? Hisz feladtam én, mindent! Értetek.

 

Már nem álmodom, szemem is nyitva

Fáj a fény, retinámat égeti a lét. Valóságba vissza!

Szól a parancs, könyörtelen a lét, szeresd, mi van, állj hátra!

 

Öreg kutya vonít néha udvaromba’

boldog ő, mert őt már nem vehetik el tőlem! Én gondoskodom róla!

Nyárády Károly

Válaszúton

Válaszúton

Szűkre szabott út vezet azon a pallón
oda, hol már nem fekszel naponta padlón
ahol végre révbe jutva, szeretve leszel, de nagyon
de ahol a szerelem-faragta husánggal nem vernek már agyon.

Mert könnyebb a tevét átvinni tű fokán
mint elhagyni rossz szokást, sértődötten azt kiáltván:
„Ha igazán szeretnél, és csak engem, azt én rögtön tudnám.”
s hetente nem pakolnád össze cuccod, földöz csapva párnám.

Nem mindenki állhat fel, talán fizet is, de aztán lelép
és nem mindenki számára adatik, hogy kimondja: ebből neki elég!
Mindig lesz, aki a végén szenved, hátramaradottan lelke fájó üresség
és mindegy az, ki vétkes, ki áldozat, ha az eredmény egy újabb vereség.

Nyárády Károly