A rendes kerékvágásba visszazökkenő hétköznapjaim legutóbbi eseményeként, egy új háziállattal bővültünk ki. A neve Monti, ami az angol praying mantis-ból ered, magyarul, népi nyelven, ájtatos manót jelent. Nos, Monti, vagy Manócska egyik este egyszer csak berepült az ablakon, rátelepedett az egyik szobapálma levelére, és azóta itt lakik velünk. A szobanövényeim nincsenek veszélyben, mert őkegyelme, rokonaitól eltérően, nem vegetáriánus, hanem kizárólag húsevő, félelmetes hírnevű vadász. Egyik este be is mutatta villámgyors fogását, mikor a fényre betévedő, apró szöcske, végzetes hibájában, a közelébe merészkedett. Egy szemvillanásnyi kicsapódása a fogókarjainak, és Manócska máris jóízűen vacsorázni kezdett.
Tegnap egy jókora legyet kapott el, de ezt már röptében, és máris megvolt az ebédje is. Manócska egyelőre jól érzi magát, és semmi hajlandóságot sem mutat, hogy legényemberként, egy asszony után nézzen. Meglehet, hogy ez a manó tud valamit, és akkor megmarad vén-legénynek, ami esetében, ez a hosszú élet titka lesz. Ennek magyarázata az, hogy manóéknál egy viharos nász után, a jóval nagyobb menyasszony rendszeresen elfogyasztja vőlegényét.
Úgy bizony, Manócska, hidd el, hogy jobban jársz, ha itt maradsz, ájtatoskodsz továbbra is, és akkor egy ájtatos szerzetes leszel, minthogy asszonyod esküvői ebédje légy. Hidd el, egyetlen nő sem ér ennyit!
