Hát, igen! Ígérgetek fűt-fát, hogy így megy úgy, lesz itt aztán megint nagy írogatás, forgalom, és íme, eltelt máris egy hét, és én megint csak lógtam rendesen. Na de nem baj, mert most aztán megírom én, de meg ám!
Inkább kezdem azzal, hogy lógtam sokat, távol voltam nagyon, és ennek akár hogyan is vesszük, igen jó okai vannak. Például az, hogy az idén végez a lányom, illetve nem végez még semmit, hanem leszámolt az iskolával. Más szóval: érettségizett! Nagy dolog! Az! Aki nem hiszi, az járjon utána, de aki erre most nem érne rá, annak én elmondok néhány dolgot.
Ez az éreccségi, mert ez csak az, ez Romániában abból áll, hogy négy év tanulás után kiderülhet, hogy ki mekkora marha? Az, hogy ki mit tud, vagy hogy ki mire képes, az már nem. Hogy a gyerekek, a tanulók mit tudnak, azt sajnos soha nem lehet kideríteni, és még később sem, mert egyszerűen nincs semmiféle közös vonása az évenként megszervezett bohózatoknak. Illetve, azért van néhány hagyományos dolog is, mert például minden évben megszervezik, és ugyanúgy összegyűjtik a szülök zsebéből a vizsgáztató bizottságok számára szánt megvesztegetési összegeket, ami mindig szép kerek számra rúg, és amit valaki, vagy valakik pofátlanul mindig zsebre is tesznek. Hogy ezért cserébe ki mit és mennyit tesz, azt soha nem mondják meg, de azt bizalmasan megsúgják előre, hogy a gyerekek jövőjéről van szó, ne csinálják az eszüket, ha jót akarnak! És akkor mindenki, akinek gyereke van, az hűségesen (én is) tejel, és befogja a száját. (én nem)
Na de az idén ez sokaknak nem jött be, mert országos szinten, első alkalommal, a sikeresen vizsgázók arányszáma jóval az ötven százalék alatt maradt. Több tíz, hírnevesnek mondott líceum egyetlen végzős diákja sem érte el az átmenő jegyet, és ez megint egy igen szép és sokatmondó eredmény. Igazi premier!
Na de lett is háborgás, földindulás, szakemberek véleményezése, okosabbnál okosabb véleménynyilvánítás. Bárkit hallgattam, szóáradatából egyvalamit tudtam, meg: -A mostani fiatalok rosszul tanulnak, nem veszik komolyan a tanulást! Lógnak, sokat ülnek az interneten, a tévé előtt, és többet tudnak más egyébről, mint arról, amiről tudniuk kellene! Bumm!
Szép eszmefejtések, de ezek csak szövegek! Soha nem tudom elégszer elmondani, kimondani, hogy a mindenkori gyerekek, fiatalok pontosan olyanok, mint amilyenre az őket etető és hanyagoló elődök megtesznek! Punktum!
Ja, és még valami! Ha a gyerekek más egyébről tudnak többet, mint arról, amiről az elődök szerint kellene, akkor miért nem változtatnak, és abból a másvalamiből vizsgáztatják az újabb generációkat? Jó kérdés, és az is könnyen meglehet, hogy azon a vizsgán az elődök is igen sokan megbuknának, holott közülük nem egy miniszterségig is vitte már. Sőt, még államelnökségig is.
Hogy miért jutottunk ide? Nem kell ezért most Ádám és Évát is fölemelgetni, mert sokkal egyszerűbb a dolog!
1989 óta, itt ebben a bolondokházában kereken harminckilencszer változtatták meg a tanügyi törvényt. Huszonegy év alatt még nem volt két egymást követő tanév úgy, hogy a vizsgázás, a tananyag azonos legyen. Mindezt sikerült összehozni, és a vizsgán a kilencedik és a tizenkettedik év, tehát négy év tananyagából összevonva követelték a felkészültséget. Néha az utolsó évben töröltek tantárgyakat, szervezték át a tanítási rendet, és ezen már csak az igazodott ki, akit amúgy sem érdekelt, de mindezért igen csinos fizetséget söpört a zsebébe, mindenféle vizsga vagy későbbi felülvizsgálat nélkül! Pedig, ha jól meggondolom, harminckilencszeres roham után azért sokan szorultak volna rá például egy elmegyógyászati vizsgára, vizsgálatra. Egyszer a tényleges változtatások előtt, és aztán később is.
Na, de most már mondom a lényeget is, amiért most prédikálok. Lányom igen sikeresen vizsgázott az idén, és sikeresen érettségizett, és akkor ezek szerint ő tudta azt, amit mások kitaláltak neki! Hogy mindazzal, amit eddig a fejébe és a vele egykorúak fejébe töltöttek, azzal mit fog kezdeni, azt én tényleg nem tudom eldönteni, de egy dolog biztos! Egyetlen olyan tantárgyból sem érettségizett, amiből későbbi pályafutása során, vagy választott, elkövetkező egyetemi vizsgáinak bármelyikén tudnia kellene.
Szombaton este pedig láthattam, hogy az évek alatt felgyülemlett kiábrándultságát ő hogyan vezette le. Sötétedés után, az utóbbi négy év alatt, az érettségire készített összes jegyzetéből és füzetéből egy hatalmas máglyát rakott, és én döbbenten néztem, hogyan számol le a nagy halomnyi "haszontalansággal". Rémisztő volt számomra, mert a könyvek égetése mindig viszolygással töltött el, de szótlan maradtam, mert megértettem az ifjúság lázadó kitörését, és a nyilvánvalóan tüntető magatartásmódot. Nem jó ómen az ilyen, és ha később ebből bajok lesznek, holtbiztos, hogy megint azok a kurva kölykök lesznek a hibásak!
Jön majd akkor egy újabb agyalágyult tanügyminiszter, és elnyekereg valamit, hogy :
- Há sze jól van na! Most mit még ke annyit ordibálni? Há te nem érecsségizté soha, bazmeg? - és akkor is jó lesz ez így! (valakiknek biztos!)
