Hagyaték
Ha eljön majd egyszer az idő, és én már nem leszek!
Ne sírjatok utánam, hisz nem fáj az annyira senkinek!
Nyughelyemre az utókor ne hordjon hivalkodva köveket!
Ne áldozzatok rám, kőtáblára ne véssétek fel nevemet!
Ne hozzatok virágot, de ültessetek egy fát az emlékemre
hogy megpihenhessek néha ágain, ha eljön majd az este.
Legyen egy helyem, hová kedvemre néha még lehetek
honnan életem forgatagának helyére újra lenézhetek.
Hadd emlékezzek rá, miért mentem el talán sietve
miért hagytam mindent itt úgy, a gabonám elvetve!
Hogy arassa le más, hogy örvendjen a csaló majd neki
mert én csak az enyémet akartam, de nem adta azt senki
Hadd legyek én ott már kint, és ti itt, így lesz ez jól
Fa akarok lenni ott, mert nekem már nem jó itt sehol
Nyáron a viharba, ágaimba pusztító villámok csaphatnak
rideg télen pedig ágaim közt majd bölcs hollók lakhatnak.
Vándor néha megáll előttem és azt mondja: ismertelek!
Hidd el neki! Szerettelek, melegben árnyékkal fedtelek!
Esőben, viharban, aggódva karommal szél ellen óvtalak
gyümölccsel oltottam szomjadat, töltöttem zsákodat.
Ha más jön és azt mondja: testvérem volt, ne hidd csak ennyi!
Az volt ő, ki csak azt nézte, kevesebb jut miattam majd neki!
Ha azt mondja, a barátom volt, akkor se hidd el a ő szavát!
Nem volt ő az, mert magát szerette csak! Imádta önmagát!
Ha csak siránkozik árnyékomban, és a nemzettársának nevez
Ne hidd, mert álnok szó az, csak a hazugság vizein evez!
Nem volt e világban soha szolgám és uram se énnekem
most itt vagyok már fent, és az Igazit én ismerem!
Ha egy nő mondja majd: Igen, ő az! Ő, aki itt volt velem
Igaz! Vele voltam, tényleg, de soha nem teljesen!
S ha jön bárki és azt mondja: Igen, én tényleg ismertem!
Ne hidd szavát, hisz titok voltam önmagamnak is,végtelen!
De ha égi vándor csillag fénye megáll majd az ágamon
halvány fényének porával játszadozik majd vállamon,
Ő elmondhatja rólam majd: "Ejha, hisz én őt ismerem!
Ő volt ki szeretett minket, álmaiban is köztünk járt szüntelen!"
Ha eljön majd egyszer az idő, és én már nem leszek!
Ne sírjatok utánam, hisz nem fáj az annyira senkinek!
Nyughelyemre az utókor ne hordjon hivalkodva köveket!
Ne áldozzatok rám, kőtáblára ne véssétek fel nevemet!
Ne hozzatok virágot, de ültessetek egy fát az emlékemre
hogy megpihenhessek néha ágain, ha eljön majd az este.
Legyen egy helyem, hová kedvemre néha még lehetek
honnan életem forgatagának helyére újra lenézhetek.
Hadd emlékezzek rá, miért mentem el talán sietve
miért hagytam mindent itt úgy, a gabonám elvetve!
Hogy arassa le más, hogy örvendjen a csaló majd neki
mert én csak az enyémet akartam, de nem adta azt senki
Hadd legyek én ott már kint, és ti itt, így lesz ez jól
Fa akarok lenni ott, mert nekem már nem jó itt sehol
Nyáron a viharba, ágaimba pusztító villámok csaphatnak
rideg télen pedig ágaim közt majd bölcs hollók lakhatnak.
Vándor néha megáll előttem és azt mondja: ismertelek!
Hidd el neki! Szerettelek, melegben árnyékkal fedtelek!
Esőben, viharban, aggódva karommal szél ellen óvtalak
gyümölccsel oltottam szomjadat, töltöttem zsákodat.
Ha más jön és azt mondja: testvérem volt, ne hidd csak ennyi!
Az volt ő, ki csak azt nézte, kevesebb jut miattam majd neki!
Ha azt mondja, a barátom volt, akkor se hidd el a ő szavát!
Nem volt ő az, mert magát szerette csak! Imádta önmagát!
Ha csak siránkozik árnyékomban, és a nemzettársának nevez
Ne hidd, mert álnok szó az, csak a hazugság vizein evez!
Nem volt e világban soha szolgám és uram se énnekem
most itt vagyok már fent, és az Igazit én ismerem!
Ha egy nő mondja majd: Igen, ő az! Ő, aki itt volt velem
Igaz! Vele voltam, tényleg, de soha nem teljesen!
S ha jön bárki és azt mondja: Igen, én tényleg ismertem!
Ne hidd szavát, hisz titok voltam önmagamnak is,végtelen!
De ha égi vándor csillag fénye megáll majd az ágamon
halvány fényének porával játszadozik majd vállamon,
Ő elmondhatja rólam majd: "Ejha, hisz én őt ismerem!
Ő volt ki szeretett minket, álmaiban is köztünk járt szüntelen!"
Nyárády Károly
