Már órák óta csak járkálok le és fel, próbálok megnyugodni, és szó szerint, üvölteni lennék képes. Ezek azok a pillanatok, mikor tudom biztosan, hogy haragom okozója mily szerencsés ember! Szerencsés, mert ha most a szemem elé kerülne, akkor... de inkább mesélek most valamit, hátha megértitek ti is, mitől vagyok ebben az állapotban, mikor egyik pillanatban ellágyulva csak bőgni volna kedvem, aztán másik pillanatban kezem ökölbe szorul, de úgy, hogy ropognak bele az ízületeim.
Életem első huszonöt évét Marosvásárhelyen, a Kossuth Lajos utca 18. szám alatt töltöttem. Egy olyan udvaros, régimódi tömbházban, ahol 17 lakrészben laktak emberek. A hosszú évek során lakott ott váltakozva idegbeteg, hivatalnok, szakmunkás, nyugdíjas, özvegy, vénleány, sokgyerekes család, naplopó, kurva, orvos, tolvaj, strici, stb. A régi társadalmi rend kifosztottjai, a felemelkedett proletár társadalom csendes és szorgos kisemberei sajátos egyveleget képeztek, melyben még működtek a tisztelet és a tekintély íratlan szabályai, és ahol a sorból kilógó söpredék, ha néha vicsorogva is, de még csendben meghúzta magát. A hetvenes években zöld oázisnak számított az a hely, ahol minden nap, mindenki mindenkit tisztelettel köszöntött, és ahol a közösségi gondokat még, úgymond, családi ügyként kezelték egymás között az emberek.
Marika néni egy jómódú, régi családból származott, özvegyasszonyként nevelte fiát, Pétert. Fiatalabb korában egy igen elegáns, és meglehetősen jó nő volt, aki valamikor a híres marosvásárhelyi Tulipán vendéglő főnökasszonya volt, kitűnő társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett, és az akkoriban szokásos, szakmájának a járulékos éjjeli életét élte. Sok, igen elegáns és jóvágású férfi legyeskedett körülötte, amit azonban az akkori közerkölcsi felfogás nem díjazott túlságosan, de Marika néni egy igen határozott egyéniségű nő volt, aki nem tárgyalt sokat, és sikerült neki az, hogy személyisége egy külön fogalommá nőtte ki magát. Marika néni szabadelvű, kissé szabados szájú, tekintélyt parancsoló nőszemély volt, akivel nem volt okos dolog ujjat húzni senkinek. Kevesen próbálták meg, de azok meg is bánták rögtön, ha ostobaságukban a "gyengébb" nem képviselőjét vélték maguk előtt látni a személyében! Egyébként jó kedélyű, beszédes, barátságos teremtés volt, s ha valakit a kegyeibe fogadott, akkor az áldhatta a napot.
Tekergős koromban, mikor már Marika néni nyugdíjasként elüldögélt esténként a lakrésze előtti teraszán, érkezésemkor mindig megkérdezte nevetve, hogy: -Karcsikám, valami nő? Esett neked valami? Ez-az? - és mindig cinkosan kacsintgatott hozzá. Ha lógattam volna az orromat, akkor elkapott, és addig vallatott, míg végül vonakodva elmondtam neki a gondjaimat. Ezután mindig kioktatott anyásan, hogy milyen hülye vagyok mert... és elmondta, hogy máskor mit és hogyan tegyek. Néha csak tátottam a számat, annyira fura volt az, amit mondott, de mindig kiderült később, hogy igaza van. Évekig a legjobb viszonyban voltam vele, és miután elkerültem otthonról, azután is sokszor kerestem fel otthonában, ahol kitörő örömmel fogadott mindig.
Az ezredforduló után az egész tömbház visszakerült a régi tulajdonos leszármazottainak kezébe, majd a rákövetkező évek során a még ott lakó, egykori bérlők rendre mind elköltöztek máshová, vagy új lakást kaptak kiutalásra. A örökösök úgy döntöttek, hogy Marika néni, mivel ő egy régi veterán, aki a hetvenes éveiben van már, ő maradhat továbbra is. Maradhatott volna, és maradt is még pár évet, de egyre nyugtalanabb volt már, egyedül nem érezte jól magát, s egy nap közölte, hogy elköltözik fiához, aki már évek óta él Magyarországon, kettesben a feleségével. Csodálkoztam, mert fia, Péter nem igazán érdeklődött az anyja felől, és nem volt köztük soha felhőtlen a viszony sem.
2008. -ban egy hatalmas kamionba rakták a számtalan bútordarabot, a drága szőnyegeket, festményeket, ritka, értékes porcelán készleteket, kristálypoharak tucatjait, számtalan háztartási cuccot, és irány Magyarország! Ott voltam búcsúzkodni, nedves szemmel váltam el az én jó, öreg barátnőmtől, miközben azon gondolkodtam, vajon fogunk még találkozni ebben az életben?
A napokban egy idős hölggyel találkoztam össze, beszélgettünk mindenfélét, aki egyszer csak megkérdezte, hogy én voltam már Marika néninél? Mondtam hogy nem, mert nem jártam arrafelé.
-Ah, nem ott! Itthon, az öregek házában! - mire én szájtátva maradtam!
Ma, feleségemmel kettesben felkerestük Marika nénit az öregek otthonában, újra találkoztunk, és amit én ma tapasztaltam, azt most nehezen tudom élethűen leírni, de megpróbálom.
Egy csontsovány, kifejezéstelen arcú, bal szemére teljesen megvakult, jobb szemével alig látó emberi roncs ült egy széken, a telefon mellett, egy soha nem érkező hívásra várva.
-Marika néni, magát keresik! -szólt vidáman hozzá az egyik fehér-ruhás, szolgálatot teljesítő nő.
-Ki keres? -szólt csak nagy későre. -Ki vagy?- nézett a semmibe, fátyolos szemekkel, és én alig tudtam kinyögni, hogy ki vagyok. Hosszú idő telt el, míg reagálni kezdett, mintha valahonnan a túlvilágról jönne vissza a jelenbe. Bementünk a szobájába, egy csokor virággal álltam ott, aztán valahogy a kezeibe tettem, csak remegett, sírt is volna, de arcán nem jelentek meg kifejezések, arcizmai teljesen lebénultak. Lassan beszélgetni kezdtünk erről-arról, ő nagyon vontatottan beszélt, miközben arra gondoltam, hogy talán egy kisebb agyvérzése lehetett korábban, de mint később kiderült, mégsem ez történt. Valami elképzelhetelenül szörnyűbb sorsa lett.
Ahogy beszélgettünk, egyre jobban beszélt, már megnevettettem valami régi, közös baromságunkkal is, amire teljesen normálisan reagált már, és egyre elevenebb lett. Aztán végül mesélni kezdett.
Két évig teljesen egyedül volt minden nap, otthon, ahol szavai szerint, egy idő után elfelejtett már beszélni is. Ha hazajöttek a fia és menye, a lehető legkevesebbet beszéltek hozzá, és az is csak valami odavetett sértés volt. Menye például ilyenekkel traktálta, miután megmelegített két tányérnyi levest, hogy ha éhes, akkor melegítsen ő is magának, mert ő ilyenkor már fáradt, nincs hozzá ereje. -... és akkor éhen maradtam. - meséli az öregasszony. -Ledőltem az ágyamon, és csak sírtam!
Ez így ment addig, közben 45 kilogrammot fogyott, míg egy nap a kedves fia megjegyezte, hogy -Anya, érzéketlen vagy! Láthattad volna, hogy nem fogadott itt téged senki sem lelkesedéssel!
Mit tehetett ezután már az anya? Mehetett a vak szeme világába, vagy ahogyan ma mondta ő nekünk: -Hazajöttem meghalni! -és hazajött, egyetlen utazóbőrönddel, melyben van két kopott kabát, egy pizsama, néhány darab fehérnemű, és nincs egy teáscsészéje sem, amire azt mondhatná: -Ez az enyém! Minden vagyonát, pénzét, ékszereit, mindenét elvették, őt pedig kiutálták, éheztették és elzavarták, vakon a nagyvilágba! Mehetett haza! Meghalni! Fia még elhozhatta volna gépkocsival, amit persze az anyja vett neki korábban, de nem tett még egy ennyit sem. A húga hozatta el onnan.
Aztán elmesélte még, hogy 17.-én töltötte be a nyolcvankettedik életévét, és huszonkettedikén felköszöntötte a fiát is, mert Péternek akkor van a szülinapja. Ha már megszülte egyetlen fiát, akkor emlékezni fog arra a napra, mert az mindig egy emlékezetes nap lesz számára! Mert ilyen egy anya! Péter, pedig nem köszöntötte fel az anyját pár nappal korábban, mert ilyen tud lenni egy fiú!
-"Ó, anya, ne szülj csecsemőt!"
Holnap visszamegyek Marika nénihez, egyelőre egy csomaggal, mert bár semmire sincs szüksége, lassan kifaggattuk, hogy mégis, mit szeretne? Tudtam, hogy nagy cigis volt mindig, kérdeztem, hogy még szokott cigizni? Persze, de csak sunyiban, a vécében, ha van mit. Most van még pár szál cigije, de nincs hozzá gyufája. Erre azonnal nekiadtam az öngyújtómat, és holnap viszek pár doboz cigit is! -Az jó lesz!- lelkendezett vidáman. Otthonában, régebben mindig szólt a rádió. Most azt is viszek holnap, mert: - ...azt lehet, de akkor olyan kicsikét csak.- Tévé, az nem kell, mert azt amúgy sem látja, és így, apránként kiderült, hogy annak ellenére, hogy semmit sem akar, van már egy kívánságlista, amit még kiegészítettünk pár dologgal.
Indultunk hazafele, és akkor már egészen folyékonyan beszélt, koherensen formálva a mondatait. Sírva búcsúztunk, miközben hálálkodott végtelenül, azért, hogy felkerestük, hogy az eszünkbe jutott. Fogcsikorgatva jöttem el, és azóta dühöngök, miközben elkönyvelem, hogy ez a Péter milyen szerencsés tud lenni! Szerencsés, mert viszonylag messze tanyázik, és így kicsi a valószínűsége annak, hogy most véletlenül összefutok vele. Bizony, Petya, mert ha most meglátnám azt a rusnya pofádat, hát... akkor, de nem is mondom tovább, mert disznó egy szerencséje van megint ennek a féregnek.
Advent van már, a szeretet ideje, és nekem most más gondjaim vannak!
Ember akarok maradni! Csak ember!
