Az Utolsó Szó Jogán.

Tetemre Hívás 

Ha mint nyugtalan lélek, kísért a szó, a gondolat
Mely csillagtalan éjjeleken jön elő és fojtogat
Szó, mit kimondhattál volna, de mégsem tetted
Vártál valamire, gyümölcsre, mely sosem lett érett
És ha már lehullott, zamatát már sosem érezhetted
Így értelmét sem láthattad, hisz az ízét nem élvezted

Elmondom hát, bár nem titok, de hogy te is tudd meg!
Ezért vagy boldog most, jóval szerencsésebb is,
mint ahogy azt te korábban hitted!

Nyárády Károly

Vae Victis

 

Vae Victis

Nem hozott idén sem nyarat a tél, de nem is ez a dolga
A jövő lesz így újabb rettegés, mert ellenség annak barátja
kinek tegnap szavát ittad, testét, bizony, iszonyúan vágytad
Senkinek neveznéd ma már, kit megfulladni, ugye? Hagytad?

És nem lehetsz te csak egy barát azzal, kit igazán szerettél
Nem is szerethetsz soha igazán, ha egyszer szívből nem gyűlöltél
A szerelem hiánya nem édes, nem langyos, sohasem közömbös
Méreg az, mi meggyilkolja mindazt, mi jó benned, mi élő, mi ős!

Égni fogsz, kínodban vinnyogni, egyre keményebben, bár ez oly kegyetlen
Bűnhődni fogsz, mert az elveszejtett időt visszahívni, sajnos lehetetlen.

Nyárády Károly

Decemberi hangulat

 Decemberi hangulat

Hideg vizek felett bágyadt

fényben úszik még az aranyozott Nap

de tükörképe, itt e földön, 

sötét árnyak fogságában, 

már a néma vízbe fulladt.
 

Ny. K.

Az Új Világ (Végének) Ura(i)

 

Az Új Világ (Végének) Ura(i)

Mint szavak a szélben,
eltűnt álmok a ködben,
üresek lettek a székek
így, szétosztva a térben,
Szürkében. Feketén, fehéren.
Közönség nélküli előadás lett
mit neked nézned kell feltétlen
és hinned kell benne lelkeddel! Értetlen!

Mert megmondták, kik aggódva vigyáznak testedre,
Meghajolsz, meghátrálsz, mert nem lehetsz rendetlen!
Ki itt a Rendező? Ki vagy te a Háttérben?
Mert nem vagy te látható és erőtlen
és téged szolgál minden evilági úr feltétlen
Kiket te tettél rabszolgák uraivá a Népek szent nevében!



Nyárády Károly

Nyárutó

Nyárutó

Eső mosta vén köveken

fáradt, megtört ködös fényben
lépked idő, szinte mérhetetlen
Mint akire máshol jobb élet vár
megy vele, messze megy el a nyár
de maradnak a fák, a csendes vizek
és marad az Út, mert mindig lesznek

végtelenül, itt lesznek velünk a kövek.

Nyárády Károly

Sarki Fény

Aurora Borealis

Úgy lépett be életembe, hogy valójában sosem volt ő kint

ő az, kire még a legirigyebb erkölcscsősz is igenlően int.

Mert megszeretni csak egy pillanat volt őt

A félénk, csendes, halk beszédű nőt

Kinek, bár szemében a hideg fjordok kékje villant

Hófehér keble alatt már egy vulkáni szív dobbant.

Ő az, kinek érintése gyöngéd, nyúlánk teste két kezem közt ég

s ha kérdeznék, megmondani nem tudnám, életemben mi kellene még.

Nyárády Károly

Eszelős Ábránd

Eszelős Ábránd

Tudod, ha egyszer újra eljövök

Akkor mindenkit túlnövök,

De veled csak el leszek

De azért úgy van az

Tudom, magammal újra kicseszek

Hisz világos az, te vagy a végzetem.

Ó, Istenem, hová lett megint, hol az én eszem?

Nagyon akarom őt most már

Mióta tudom, mi az, mi rám is vár

Ha újra, meg újra karjaiba zár

Hol minden percért ezerszer kár

Mit kihagyni, eszméletlenül fáj.

Hisz már világos az, te vagy a végzetem.

Ó, Istenem, hová lett el az én eszem?

Mond, de kérlek, ezúttal ne csak hantázz!

Láthattad, én sem vagyok csak úgy a száz

Kit reggel korán, nem hiába űz veled a láz

Mikor ezerbe szakadt testi örömöd után

Fekszel és nyögöd csak: kicsit békén hagynál talán?

Mert az világos már, te vagy az én nagy végzetem.

Ó, Istenem, hová lett el, hol van az én józan eszem?

Mert azt tudom, szeretnéd, ha szeretnének

És az se baj, ha én lennék, ki szeretnélek

És én tényleg szeretném, ha szeretnélek

A fellegek fölé, az égen fent, talán elviselnélek

Pedig kettőnk közül neked van igazi szárnyad,

Ki a Földet már eddig, unalomig körbe jártad

Bár az is igaz, hogy mindezt nem velem!

Ó, Istenem, hová lett el megint?  Hol az én eszem?

Nyárády Károly

 Egyszer még!

Egyszer még, mikor az ég fent még kék

Egyszer még, mielőtt tovább forog kerék

Mielőtt még végleg elnyel végtelenül ég

Lesz úgy egyszer még, mint ahogyan rég

Hidd el, lesz még úgy, egyszer lesz úgy még!

Lesz úgy, hogy önfeledten forog még ez a világ

Hajnalban is, mikor rózsaszínű az ég, s mint virág

Ki hűs harmatot kortyol, úgy lop csókot ajkaidról az

Ki bámulja már álmodat, és bár tudja minden titkodat

Tudja a véget is, ezért örökre elcseni a pillanatot önmagának.

És hidd el, lesz úgy még, mint amikor a barátomnak hittelek

Mielőtt eladtál volna gondtalanul, mert hitted, te megteheted!

Lesz úgy, igen lesz még, mert ha elhiszed, mindent megtehet

Az, ki teheti, annak „joga” van, ki mindent felemel, vagy eltemet

Vagy, talán mégsem lesz úgy? Ki tudja, hisz ennyire naiv ki lehet?

És lesz még úgy, hogy féktelen iramban, pörögve táncolok teveled

Mikor már nem érdekel semmi, testem összeforrt veled, s ha engeded

Akkor sem menne elengedni téged, mert kitörni ebből már nem lehet

És akkor csak zúg, örvénylik, tombol a horizont is, belül a láz, zihál a lélek

Ránk borul az éj, nincs reggel, nincs kikelet, és olyan sincs, hogy most félek

Mert most mindent szabad, és én mindent akarok, mert most még mindent lehet!

Egy kicsit még, álmodni még lehet!

Nyárády Károly

A Halál Árnyékában

 A Halál Árnyékában

Decemberi szél fújt akkor még, mikor útra keltem

Paplanvarrásos viharkabátban is még dideregtem

Pedig vidám volt a világ, jött Szilveszter, és én még reménykedtem

Nem oly rossz ez a világ… pedig hányszor mondták el nekem

Ó, Uram, pedig hányszor mondták el nekem

Az Igazságot!

Dideregtem én akkor betonplatón, miközben a havat a szél fújta

Nagyérdemű úriemberek agyában mikor már zenget az új nóta

Te nem láthattad, de elmondtad: Bezzeg, nem vagyok én arra méltó!

Hangyaagyúnak néztek, ti urak! És semmi sem volt annyira úgy bántó

Mikor tudtam, igazad van… mert nekem hányszor mondták el már

Ó, Uram, hányszor mondták el már nekem

Az Igazságot!

És most itt vagyunk! Van a világ, a nagy világváltó, sorsdöntő csata.

Amikor minden senkiházi mondana valami jót, hasznosat, ha tudna!

Ma, mikor milliók lelke száll égre, de e világban, ezek csak oly számok

Minek alapján kiszámítják majd, kisebb-nagyobb lesz a várható profitod

Hiába állsz, hadba is hiába szállsz! Szavad sincs már, csak pusztában jársz.

Jogod volt még hozzá, de ma már nincsen! Döntött a Gondnokod!

Jobban tudja Ő helyetted! Szereted te, vagy sem, az erőszakot!

Pedig, Uram, hányszor mondták el már nekem, elmondták ezt!

Az Igaz Gazságot!

És most tavasz van, én visszatértem. Ugyanazt a viharkabátot viselem.

Arcom ráncosabb, edzettebb a szélben. Kissé merevebb is lett a tekintetem.

És hiába nézek szét! Ki érti, ki tudja, ki van velem, ki ellenem?

Pedig tudhatnám, lelkem mélyében igazán már tudhatom

Mert milliószor elmondtad ezt már úgy nekem!

Megtudhattam, mikor még a barátomnak, bizalmasomnak hittelek

Hogy mennyire hamis és gonosz ez a te legújabb, földhözragadt bűnös istened!

Nyárády Károly

Ne higgy csalfa szavaknak!

 Ne higgy csalfa szavaknak!

Méregzöld, csalókás ingoványban

Dögvészben, a bűzös pocsolyákban

Lázhozó párákkal telt alomban

E világra jönnek ők, számuk páratlan.

Ronda férgek ők, de ez nem látszik

Hártyás szárnyukon a szivárványnak fénye játszik

Hatalmuk oly nagy, s ha nekik ez úgy tetszik

Nézheted e műsort, szemeden a fátyol fekszik.

Mind ott vannak ők, ahol mi úgy ünnepeljük

a fehér galambbal érkezőket, kik csak dögkeselyűk.

Kik vállainkra ülnek, de nem hoznak, csak keserűt

hisz ők ölik meg az új vetést, naiv lelkedben a derűt.

Ott vannak, hol mondod: Íme, ez talán egy díva?

Pedig nem az ő, ráncos testén hiába drága ruha.

Nem több ő, mint ábránd! Egy ravaszul kitalált

bűzös, bár kívánatos dög bestia.

Neved nem más, agyondicsért, ó, Demokrácia.

Nem több ez, mint pusztuló világunk oltárán egy kétségbeesett ima,

ami nem vész el, mert lényege nem e világban szült,

így nem lehet emberi hiba!

De én vagyok az, Uram, ki bűnös merészséggel

számon kérem tőled:

Mégis, emberként én hogy lehetek ilyen buta?

Nyárády Károly

Veled

Veled

Nehéz, nehéz már, mikor mindegyre

az értetlenség falába ütöd fejed

s a zárt ajtók előtt dobnod kell virágod.

Ajtók, melyek mögött elszorított ajkakkal még

áll valaki, de válaszolni már senki sem akar

kinek hiába kiáltod, hangtalan:

Én veled, miattad, ha hagyod,

én még maradok! Öledbe hajtott fejjel,

lennék kicsit még, míg itt vagyok, 

én veled lennék még, ha te is akarod.

Nyárády Károly

Memento Mori

Memento Mori

Elfekszik végleg egy öreg test, elmegy nyugovóra

Ki lemenő nap országában keres most már csendet

hol rég elbúcsúzott szerettei vártak rá, égi otthonukba

És most, hogy e világban számára ütött itt az óra

hátramaradt szerettei siratják csendesen, búcsúszóra

pedig nincs több erőm, csak a néma fájdalomra.

Nyárádi Károly

Kedves Csúcsa mama, nyugodj békében! 

Kérdezz! Felelek!

Kérdezz! Felelek!

"-Tényleg ilyen sivár, álnok ez az élet?

Nincs más egyéb, csak a színpad,

álarc, mely mögött nincs lélek?"

-Igen, így van! Te ezt miért kérded?

Hiszen hallod, hogy zúg a taps,

a lelkesedés már fergeteg

Talán ezért te már nem is látod

színpadod előtt, véges sorokban,

ott is csak ily álarcosok ülnek.

Nyárády Károly

Marosvásárhely Üzenete

 Marosvásárhely Üzenete

Őszbe fordul már a város, elfáradtan megpihen

A Somos tető nagyot ásít, az öreg város így üzen:

—Gyertek lányok, gyertek fiuk, gyertek ide kölykeim

Kik még vagytok, itt és távol, hallgassátok szavaim!

Hadd meséljek én magamról, öreg Maros elviszi

Szavaimat messzi tájra, idegenbe, sírkövekre dúdolni

Hadd hallják meg, kiknek máshol porladnak el csontjai.

Hisz enyémek mindörökre Vásárhelynek lányai és fiai.

Behunyt szemmel mondom nektek, meggyilkolják fáimat

halál arat úgy, hogy többen vannak már ott kint a kő alatt

mint bent, s bár rendületlen itt vagyunk és harcolunk

mint gyertyaláng a szélben, a sors kezében táncolunk.

Mert még láthatod a Vártemplomot, a körbefutó gyereket

Egyre üresebb a hajó, csak ünnepnapon töltik ki a helyeket

Mert még áll a napfényes Iskola utcában a vén zsinagóga

De kapuján rég rozsdás a zár, a lánc, nincs, ki olajozza.

S még állnak rendületlen a Bolyaik is, a mély titkon töprengve

Dimenziókon túlról nem árulhatják már el, jobb a végtelenbe?

Ó, álmodni akarok, mert csak álomban van meg a Hét Fa

Hol oly sok csók szállt el, vénült meg velünk a romantika

Csak álmomban van meg a Maros bár, Oroszlán, a Hargita

A Lila bár, a Tulipán, Ritz fürdő, muzsikus, egy jó zongorista.

Öreg vagyok már, gyerekeim, öreg, mint az örök idő

Nem tudom, de nem is mérem, korom hány esztendő

Örök utamat járom, a Kálvárián újra őszbe öltözök

Mint jó gazda, ki sokat látott, hideg télre készülök

De mindig lesz egy valami, mely sosem hagy megnyugodni

Gyerekeim akarom még egyszer mind magamhoz ölelni

Ezért kérlek, őszi szellő, vidd messzire szavamat

Keresd meg a nagyvilágban lányomat s a fiamat

S mondd el nékik, én itt leszek, várok rájuk végtelen

Könnyezek érettük, a Maros vize elviszi azt csendesen

És mondd el nékik végre, hogy mennyire fájlalom hiányukat

Sanyarú sors lett az enyém,

mert én mindörökké visszavárom az elveszített fiamat és lányomat.

Nyárády Károly

Együtt, mindörökre!

Együtt, mindörökre!

Száznál is több gyertyám ég, kik mind az én halottaim.

Pedig sokan vannak, kik sosem voltatok az én rajongóim

De én szeretlek, mert most ti vagytok az én emlékeim.

Lelkem nagy, gyertek haza mind, ti elhunyt kedveseim!

Félénk gyertyaláng pislákol felém, vajon én most vagyok?

Elhalt lélek kóborol, kit nem szerettek. Én most szólalhatok?

Nem volt fiam-lányom, senkim se, akkor én még vagyok?

Libegj, csendben gyertyafény, amit én most érted gyújtok,

Nincstelen testvérem voltál, s vagy. Én most rád gondolok!

Nyárády Károly