Ennyi volt?

 Ennyi volt?

Mondhatom már? Nem bírom a lantot, leteszem.

Hogy „Fújd el jó szél, fújd el...” keserű a kenyerem?

Csak erőtlenül sóhajtok, szememhez viszem a kezem,

talán remeg, káprázik kissé a szemem? Nem hiszem!

Lombtalanul álló fák még álmodják az augusztusi meleget

Elhullatott magjaikban talán él még, gubbaszt némi ígéret

Ha majd eljön, jobb lesz az új világ, vajon lesz új kikelet?

Hisz e rokkant világ eltört rúgóját már javítani nem lehet.

Elfáradtunk mindannyian, húz is magával az elhaló természet

Álldogálunk még egy kicsit, aztán lemondóan indulunk mi, öregek.

Oda, hol már némán ásít, vár az űr, és ránk borul az enyészet.

Ennyi volt? Kérdezzük, de válasz nincs, és "IGAZ" ez így nem lehet!

Nyárády Károly

Őszi hangulat

Őszi hangulat

Határtalannak szab határt a mért idő
hol már ködbe vész a távol
Élettelen lett az erdő, ám csak pihen
hisz végtelen az élet! Örök, mint a benne rejlő ősi erő.

Nyárádi Károly

Holtak napján

Holtak napján

Lelked legmélyén szóljon ma a gyász
Legbelső szobád oltárán gyújts gyertyát, ha ma odaállsz
emlékezni, vagy ha már végleg odavágysz
hol többen vannak már, mint ideát
mondj inkább értük őszintén egy imát
és maradj! Itt, lelked templomában nézd a lángokat
Látni fogod ma Őket mind, látni fogod megszépült arcaikat.

Nyárády Károly

Rekviem

 

Rekviem

néma vizek fölött tőr utat az idő,

hideg őszi szél kergeti, szava lélekölő

fodrozódik még a felszín, de már minden halott

mély iszapba fullad tudat, dermedt, mint a sötét jövő

Nyárády Károly

Indián nyár

Indián nyár

Ködbe vész már lassan a nyár

talán ő is unja már

hogy csend honol a párás völgyben

ahol ilyenkor már nem dalol a madár.

Szomorú ez, de talán nem is ezért fáj

hanem az elmúlt idő, a tovatűnő jelen az,

mi úttalan utakon, csak némán tovaszáll.

Nyárády Károly

Az Utolsó Szó Jogán.

Tetemre Hívás 

Ha mint nyugtalan lélek, kísért a szó, a gondolat
Mely csillagtalan éjjeleken jön elő és fojtogat
Szó, mit kimondhattál volna, de mégsem tetted
Vártál valamire, gyümölcsre, mely sosem lett érett
És ha már lehullott, zamatát már sosem érezhetted
Így értelmét sem láthattad, hisz az ízét nem élvezted

Elmondom hát, bár nem titok, de hogy te is tudd meg!
Ezért vagy boldog most, jóval szerencsésebb is,
mint ahogy azt te korábban hitted!

Nyárády Károly

Vae Victis

 

Vae Victis

Nem hozott idén sem nyarat a tél, de nem is ez a dolga
A jövő lesz így újabb rettegés, mert ellenség annak barátja
kinek tegnap szavát ittad, testét, bizony, iszonyúan vágytad
Senkinek neveznéd ma már, kit megfulladni, ugye? Hagytad?

És nem lehetsz te csak egy barát azzal, kit igazán szerettél
Nem is szerethetsz soha igazán, ha egyszer szívből nem gyűlöltél
A szerelem hiánya nem édes, nem langyos, sohasem közömbös
Méreg az, mi meggyilkolja mindazt, mi jó benned, mi élő, mi ős!

Égni fogsz, kínodban vinnyogni, egyre keményebben, bár ez oly kegyetlen
Bűnhődni fogsz, mert az elveszejtett időt visszahívni, sajnos lehetetlen.

Nyárády Károly

Decemberi hangulat

 Decemberi hangulat

Hideg vizek felett bágyadt

fényben úszik még az aranyozott Nap

de tükörképe, itt e földön, 

sötét árnyak fogságában, 

már a néma vízbe fulladt.
 

Ny. K.

Az Új Világ (Végének) Ura(i)

 

Az Új Világ (Végének) Ura(i)

Mint szavak a szélben,
eltűnt álmok a ködben,
üresek lettek a székek
így, szétosztva a térben,
Szürkében. Feketén, fehéren.
Közönség nélküli előadás lett
mit neked nézned kell feltétlen
és hinned kell benne lelkeddel! Értetlen!

Mert megmondták, kik aggódva vigyáznak testedre,
Meghajolsz, meghátrálsz, mert nem lehetsz rendetlen!
Ki itt a Rendező? Ki vagy te a Háttérben?
Mert nem vagy te látható és erőtlen
és téged szolgál minden evilági úr feltétlen
Kiket te tettél rabszolgák uraivá a Népek szent nevében!



Nyárády Károly

Nyárutó

Nyárutó

Eső mosta vén köveken

fáradt, megtört ködös fényben
lépked idő, szinte mérhetetlen
Mint akire máshol jobb élet vár
megy vele, messze megy el a nyár
de maradnak a fák, a csendes vizek
és marad az Út, mert mindig lesznek

végtelenül, itt lesznek velünk a kövek.

Nyárády Károly

Sarki Fény

Aurora Borealis

Úgy lépett be életembe, hogy valójában sosem volt ő kint

ő az, kire még a legirigyebb erkölcscsősz is igenlően int.

Mert megszeretni csak egy pillanat volt őt

A félénk, csendes, halk beszédű nőt

Kinek, bár szemében a hideg fjordok kékje villant

Hófehér keble alatt már egy vulkáni szív dobbant.

Ő az, kinek érintése gyöngéd, nyúlánk teste két kezem közt ég

s ha kérdeznék, megmondani nem tudnám, életemben mi kellene még.

Nyárády Károly

Eszelős Ábránd

Eszelős Ábránd

Tudod, ha egyszer újra eljövök

Akkor mindenkit túlnövök,

De veled csak el leszek

De azért úgy van az

Tudom, magammal újra kicseszek

Hisz világos az, te vagy a végzetem.

Ó, Istenem, hová lett megint, hol az én eszem?

Nagyon akarom őt most már

Mióta tudom, mi az, mi rám is vár

Ha újra, meg újra karjaiba zár

Hol minden percért ezerszer kár

Mit kihagyni, eszméletlenül fáj.

Hisz már világos az, te vagy a végzetem.

Ó, Istenem, hová lett el az én eszem?

Mond, de kérlek, ezúttal ne csak hantázz!

Láthattad, én sem vagyok csak úgy a száz

Kit reggel korán, nem hiába űz veled a láz

Mikor ezerbe szakadt testi örömöd után

Fekszel és nyögöd csak: kicsit békén hagynál talán?

Mert az világos már, te vagy az én nagy végzetem.

Ó, Istenem, hová lett el, hol van az én józan eszem?

Mert azt tudom, szeretnéd, ha szeretnének

És az se baj, ha én lennék, ki szeretnélek

És én tényleg szeretném, ha szeretnélek

A fellegek fölé, az égen fent, talán elviselnélek

Pedig kettőnk közül neked van igazi szárnyad,

Ki a Földet már eddig, unalomig körbe jártad

Bár az is igaz, hogy mindezt nem velem!

Ó, Istenem, hová lett el megint?  Hol az én eszem?

Nyárády Károly

 Egyszer még!

Egyszer még, mikor az ég fent még kék

Egyszer még, mielőtt tovább forog kerék

Mielőtt még végleg elnyel végtelenül ég

Lesz úgy egyszer még, mint ahogyan rég

Hidd el, lesz még úgy, egyszer lesz úgy még!

Lesz úgy, hogy önfeledten forog még ez a világ

Hajnalban is, mikor rózsaszínű az ég, s mint virág

Ki hűs harmatot kortyol, úgy lop csókot ajkaidról az

Ki bámulja már álmodat, és bár tudja minden titkodat

Tudja a véget is, ezért örökre elcseni a pillanatot önmagának.

És hidd el, lesz úgy még, mint amikor a barátomnak hittelek

Mielőtt eladtál volna gondtalanul, mert hitted, te megteheted!

Lesz úgy, igen lesz még, mert ha elhiszed, mindent megtehet

Az, ki teheti, annak „joga” van, ki mindent felemel, vagy eltemet

Vagy, talán mégsem lesz úgy? Ki tudja, hisz ennyire naiv ki lehet?

És lesz még úgy, hogy féktelen iramban, pörögve táncolok teveled

Mikor már nem érdekel semmi, testem összeforrt veled, s ha engeded

Akkor sem menne elengedni téged, mert kitörni ebből már nem lehet

És akkor csak zúg, örvénylik, tombol a horizont is, belül a láz, zihál a lélek

Ránk borul az éj, nincs reggel, nincs kikelet, és olyan sincs, hogy most félek

Mert most mindent szabad, és én mindent akarok, mert most még mindent lehet!

Egy kicsit még, álmodni még lehet!

Nyárády Károly

A Halál Árnyékában

 A Halál Árnyékában

Decemberi szél fújt akkor még, mikor útra keltem

Paplanvarrásos viharkabátban is még dideregtem

Pedig vidám volt a világ, jött Szilveszter, és én még reménykedtem

Nem oly rossz ez a világ… pedig hányszor mondták el nekem

Ó, Uram, pedig hányszor mondták el nekem

Az Igazságot!

Dideregtem én akkor betonplatón, miközben a havat a szél fújta

Nagyérdemű úriemberek agyában mikor már zenget az új nóta

Te nem láthattad, de elmondtad: Bezzeg, nem vagyok én arra méltó!

Hangyaagyúnak néztek, ti urak! És semmi sem volt annyira úgy bántó

Mikor tudtam, igazad van… mert nekem hányszor mondták el már

Ó, Uram, hányszor mondták el már nekem

Az Igazságot!

És most itt vagyunk! Van a világ, a nagy világváltó, sorsdöntő csata.

Amikor minden senkiházi mondana valami jót, hasznosat, ha tudna!

Ma, mikor milliók lelke száll égre, de e világban, ezek csak oly számok

Minek alapján kiszámítják majd, kisebb-nagyobb lesz a várható profitod

Hiába állsz, hadba is hiába szállsz! Szavad sincs már, csak pusztában jársz.

Jogod volt még hozzá, de ma már nincsen! Döntött a Gondnokod!

Jobban tudja Ő helyetted! Szereted te, vagy sem, az erőszakot!

Pedig, Uram, hányszor mondták el már nekem, elmondták ezt!

Az Igaz Gazságot!

És most tavasz van, én visszatértem. Ugyanazt a viharkabátot viselem.

Arcom ráncosabb, edzettebb a szélben. Kissé merevebb is lett a tekintetem.

És hiába nézek szét! Ki érti, ki tudja, ki van velem, ki ellenem?

Pedig tudhatnám, lelkem mélyében igazán már tudhatom

Mert milliószor elmondtad ezt már úgy nekem!

Megtudhattam, mikor még a barátomnak, bizalmasomnak hittelek

Hogy mennyire hamis és gonosz ez a te legújabb, földhözragadt bűnös istened!

Nyárády Károly

Ne higgy csalfa szavaknak!

 Ne higgy csalfa szavaknak!

Méregzöld, csalókás ingoványban

Dögvészben, a bűzös pocsolyákban

Lázhozó párákkal telt alomban

E világra jönnek ők, számuk páratlan.

Ronda férgek ők, de ez nem látszik

Hártyás szárnyukon a szivárványnak fénye játszik

Hatalmuk oly nagy, s ha nekik ez úgy tetszik

Nézheted e műsort, szemeden a fátyol fekszik.

Mind ott vannak ők, ahol mi úgy ünnepeljük

a fehér galambbal érkezőket, kik csak dögkeselyűk.

Kik vállainkra ülnek, de nem hoznak, csak keserűt

hisz ők ölik meg az új vetést, naiv lelkedben a derűt.

Ott vannak, hol mondod: Íme, ez talán egy díva?

Pedig nem az ő, ráncos testén hiába drága ruha.

Nem több ő, mint ábránd! Egy ravaszul kitalált

bűzös, bár kívánatos dög bestia.

Neved nem más, agyondicsért, ó, Demokrácia.

Nem több ez, mint pusztuló világunk oltárán egy kétségbeesett ima,

ami nem vész el, mert lényege nem e világban szült,

így nem lehet emberi hiba!

De én vagyok az, Uram, ki bűnös merészséggel

számon kérem tőled:

Mégis, emberként én hogy lehetek ilyen buta?

Nyárády Károly