- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2009. november 10., kedd

Bözödi Tó

Ha a bözödi tóról hallunk itt-ott, akkor mindenki, aki ismeri a történetét, a kommunizmus áldozataira, a nemzetiségeket szívből gyűlölő Ceausescu faluromboló diktátor gazemberségeire gondolunk. A majdnem kétszáz hektáros tó fenekén nyugvó Bözödújfalu örök szégyene marad az embertelen politikai rendszereknek. Ugyanakkor az azt követő úgynevezett demokrácia sem sokkal jobb a deákné vásznánál.  Hadd említsem meg, hogy a félig vízben álló egykori templom több mint húsz esztendeje állja a viszontagságokat, és senki, de senki nem tett semmit annak az érdekében, hogy szomorú sorsát elkerülje.


 Hajója összeomlott, tégláit és a torony cserepeit  a megmaradt falú felső részébe költözött cigányok elhordták, és csak a gerendázatot hagyták meg. Most már az is összeroskadt, és csak a torony zömfalai állnak. Néha a vízben, néha a szárazon. Mindez az utóbbi években, amikor már a vén gazembert kilőttek, és mindenféle nyugati emberbarátnak és a vallásosságtól felmagasztosult szent emberek seregének is szabad lett a tánc. Jöttek és láttak, sírtak és sopánkodtak, aztán mindenki elment dolgára. Illetve nem mindenki, mert az elkergetett falú fiai közt akadt igazi hazafi is, akinek nem csak a szája járt hiába. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vénasszonyos sopánkodáson és nyavalygáson kívül egyéb nem lesz, a falú egykoron elszármazott fia, Sükösd Árpád 1996- ban egy nem mindennapi bravúrral kiemeltette a víz alól a falú első világháborús áldozatainak emlékművét, majd azt restauráltatva az egykori falú határában állíttatta vissza, a Bözödújfalu siratófala szomszédságába.







A templom azonban magára maradt. Sem egyházak, sem hagyományőrzők, sem politikusok, de még lelkes emberek sem igazán törődtek vele. Ha az Isten háza lenne, akkor törődjön vele a gazdája! Most még ott áll, még egy darabig, mint egy félig eltemetett halott csontos keze az ég felé mutatva, vádolva némaságában Istent és Embert egyaránt. Intő jel és keserű mementó mindenkinek! Múltnak és jelennek egyaránt.




Ezt a tavat nem a falú-rombolás program miatt találták ki. Gyakorlati haszna az akkori megfeszített ipari tevékenység keretében mutatkozott meg. A hosszútávú gazdasági fejlesztési program, a régió elmaradottságának felszámolása csak az ipari fejlesztés keretében volt kivitelezhető akkor is, és ez így van ma is. A környék egyetlen számottevő vízforrása a Kis-Küküllő, amelyiknek vízhozama még elég lett volna, de vízhozamának rendkívülien nagy ingadozása víztározók létrehozását tette szükségessé. A hatvanas években már elkészültek azok a tervek, amelyekben legalább két nagyméretű tározót szándékoztak a folyó felső folyásán létrehozni. Ebből az egyik, a Bözödújfalusi készült el, a gyulakúti hőerőmű hűtővízszükségletét, valamint a dicsőszentmártoni kerámia és karbid gyárak megnövekedett fogyasztását igyekeztek egyenletesebbé tenni. A 89-es fordulat után ezek az ipari létesítmények megszűntek működni, így a tónak csak az árvízvédelmi szerepe maradt fenn. Mindezt figyelembe véve, a tó tervezett maximális vízszintjét már nem lenne szükséges megtartani, lehetne az kisebb is! Annyira kisebb, hogy az éppen vízben álló templom ne legyen térdig vízben. Egyébként nyáron, nagyobb szárazság idején a templom és környéke szárazon van, és kempingezők sátoroznak mellette. Hogy máskor se kerüljön víz alá, és a jég ne rombolja, a víz ne áztassa, az csak egyszerű, adminisztratív intézkedést igényelne! Fél méterrel alacsonyabb tó, és máris teljesen szárazon lenne a templom. Csak ennyi, de húsz év nem volt elég ahhoz, hogy valaki ennyit is megtegyen. A rogyadozó templomért! Szájalni, siránkozni és képviselőket a környékről jövő szavazatokkal a parlamentbe küldeni azért kell, és ezt erkölcsi kötelességnek tartják. Jó, hogy vannak egyházi embereink az Európai parlamentben is, mert ott sok mindent el tudnak intézni, miközben itthon az üresen maradt templomok összedőlnek! És nem csak a térdig vízben állóak!
A mostani tó közben járja a saját útját, szépen-lassan üdülőteleppé lépett elő. Csinos villák sokasága veszi körbe a tó egy részét, a környező kaszálók és legelők helyén újabb házak, villák emelkednek ki. A villamos hálózat is terjed, és a civilizációs gondok is szaporodni látszanak. Közigazgatásilag Erdőszentgyörgyhöz csatolták a területek nagy részét, de az adó bevasalásán túl, semmiben nem támogatták és ma sem támogatják az egykori pionírok törekvéseit. A tó partjára ezrével kiszálló turisták szeméthegyeinek gondját néhány szeméttároló konténerrel meg lehetne oldani, és persze néhány ökó-budinak is meglenne a nyilvánvaló szerepe egy ilyen helyen!
A kilencvenes évek elején valóságos halászparadicsom volt a tó. A legtapasztalatlanabb kezdők is foghattak itt kilós példányokat. Később, a megyei halász-vadász egyesület vette át a gondoskodást, ami abból állt, hogy nem idevalósi fajokat telepítettek a tó vizébe. Pontyot, süllőt, harcsát, paducot és pisztrángot is. Utóbbival behurcolták a furunkulózis nevű betegséget, amelyik néhány év leforgása alatt kiirtotta a tó teljes fejes domolykó, népiesen balind, állományát. Később dévérkeszeget telepítettek sikeresen, de a felelőtlen beavatkozás következtében többé soha sem lett olyan a tó, mint azelőtt. Ennek ellenére lehet sikeresen is horgászni itt, és láttam néhány igazán szép példányt kifogva, amelyik bármely horgásznak a becsületére válhatna. A legtöbb látogató azonban csak kikapcsolódni akar, elmenekülni a városból. Nyáron valóságos tengerparti hangulat van itt hétvégeken. Ezrével lubickolnak a tó vizében, napoznak, csónakáznak és este hatalmas tüzek mellett sütnek-főznek, isznak, énekelnek. Péntek délután már elkezdődik a migráció, és estére nem sok olyan hely marad, ahová egy sátrat fel lehetne húzni. A környék villái, nyaralói is mind megtelnek, és vasárnap estig tart a menet, mikor aztán mindenki, aki csak hétvégére szokott kiugrani, indul hazafelé. Estére elcsendesül a vidék, s csak a szemét és hulladékhegyek mutatják, hogy eltelt egy hétvégi kirándulós hadjárat.
Az évek során nagyon sokszor sátoroztunk a tó partján a barátokkal, ismerősökkel, rokonokkal. Kezdetben gond volt, hogy kihurcolkodjunk, de aztán megvolt az első kocsink, mire reneszánsz lett a nyaralás. Később évekig nem jártunk ide, mert másfelé tanyáztunk, de mostanában megint visszaszoktunk, mert egyrészt a lakókocsival másképpen lehet nyaralni, és viszonylag közel van Marosvásárhelyhez is.
Persze, ha én kirándulni megyek, akkor az azt jelenti, hogy a fél házat odapakolom. Mindig vita volt ezért, de most már nincs, mert mindenki tudja mára, hogy nekem van ilyenkor igazam. Minden van, ami kell, és az is, ami talán senkinek sem kellene, ha egyáltalán az eszébe jutna! Ezért senkit nem érhet csak kellemes meglepetés, és ezt jó tudni.



A legfontosabb a villamos energia! Ha az van, akkor minden van! Telefon, internet, televízió. Igaz, hogy ezek nélkül nagyon jól meg lehet lenni, de ha kellenek, akkor jó, ha kéznél vannak. Villanyt nappal gyűjtöm össze fotovoltaikus napelemmel akkumulátorba, és onnan használjuk fel bármire, ha kell. A hűtőszekrény propán-butánnal megy, és főzni csak a kávét szoktuk a lakókocsi aragázán. A többi sütés-főzés kint a rostélyon az üstben, a bográcsban történik. Ilyenkor mindenki bemutathatja, hogy mit tud! A legtöbben kommentálni és enni, de ez nem baj. Én szeretek főzni, és sütni is. Bográcsban gulyást, halászlét, hallevest, bármit megfőzök. A húsokat is én szoktam sütögetni, miközben mások az italról gondoskodnak. Ezzel nincs is gond, mert mindenki azt csinál, amit éppen szeret, vagy amihez ért.
 A táborozás lelke mindig az esti tűz szokott lenni! Aki egyszer is kifogta, hogy nyári éjszakán a tűz mellett üldögélve elbeszélgetett bármiről, és hanyatt feküdve az égbolt csillagjainak milliárdjait meglátta, az mindig arra fog vágyakozni, hogy újra megtehesse még egyszer.




Közeledik a reggel. A ritka képen a Vénusz, az Esthajnalcsillag sarlója látszik keleten. Fölötte a Mars vörös korongja. Balra tőlük a Fiastyúk csillaghalmaza figyelhető meg a derengő égbolton. Ilyen látványért érdemes volt fennmaradni hajnali négy óráig.



Az éjszaka titokzatossága, a sötétség sejtelme, az éjjeli csend rejtelmes neszeinek a megtapasztalása mind-mind olyan élmény, amelyet egy életen át kergetni lehet, de betelni velük soha sem lehet igazán. Néha egész éjszaka kint maradok a parton, és figyelem az eget, a tavat. A hajnali órák közeledtével, az énekesmadarak kezdenek ébredezni, és a napfelkelte sokszor valóságos ünnep. Annyira szép és magasztos néha, hogy szájtátva állsz a látványtól és azt hiszed, hogy csak álmodod az egészet. Mindig párás és ködös a tó fölött a levegő hajnalban, ha szép az idő, és csak hét-nyolc óra körül száll fel a pára, de akkor olyan látványban van részed, amit soha sem fogsz elfelejteni. A magas dombok közé egyszer csak meredeken bevág a napfény, és a hirtelen felmelegedett levegő örvényleni kezd. Pillanatok alatt sűrű ködbe burkolózik minden. Minden vizes lesz, a ruhádból csöpög a víz. Az eget látni nem lehet, csak a sűrű ködöt, amelyik egyik pillanatról a másikra hirtelen felszáll, és a nap teljes pompájával bevilágítja az egész tavat. Egész sereg vadmadár kap ilyenkor szárnyra, zajosan üdvözölve a fenséges napot.




 Kezdődik egy új nap. Van, aki kávét főz, van aki morcosan alszik még, és van aki Unicumért könyörög. Ilyenkor nem illik senkire rászólni, senkit sem szabad megbántani, mert ilyenkor mindenki érzékeny, és nagyon emberevő kedvében van. Ezt nevezik másnaposságnak! Hamar elmúlik az Unicumtól, de a legjobb egy alapos lubickolás és utána egy forró kávé!
Nagy gond szokott lenni, ha ilyen csodálatos reggel helyett, szeles, esős időre ébredsz. Ha teheted, délig ki se dugd a képedet, mert megbánod! Akkor is csak azért, hogy morogj valamit az orrod alatt, az időjárást emlegetve. Ha ez nem használ, akkor van könyv, kártya, tévé, rádió és ha ez sem használ, akkor keress valakit, akivel megoszthatod a kulacsod tartalmát.



Zuhogó esőben, utolsó napon. A csapat végsőkig kitartó csoportja.

A legkeservesebb dolog, mikor hosszabb idő után elkezdődik a csomagolás, és a sátor bontása. Ilyenkor a legszívesebben otthagynék mindent, és világgá szaladnék. Mikor már elindultam, úton vagyunk hazafelé, akkor már nincs gond, de addig nagyon keserves szokott lenni. Ezt az utóbbi részt, ezt valahogy még tökéletesíteni kellene, de hiába, eddig még nem sikerült. Ettől eltekintve, holnap indulnék egyet tekeregni, ha lehetne!


2009. november 7., szombat

Unalom Ellen

-Félreléptem, eltörött a bokám!
-Úgy kell neked, ha félrelépsz! Margit tudja?
-Igen, tudja, mert a hátam mögött állt.
-Ő törte el a bokádat?
-Nem ő törte el, én törtem el. Csak úgy, rendesen, mert félreléptem a lépcsőn. Illetve azon, ha lett volna lépcső! Sötétben nem látszott, hogy nincs, és én hiába akartam rálépni. Nem sikerült, mert nem volt lépcső, hanem csak egy gödör.
-Hol járkáltok ti olyan lépcsőn, amelyik nincs is?...
Ha valaki azt hiszi, hogy ez egy fiktív beszélgetés lenne, annak megmondom, hogy nem az. E hónap negyedikén felhívtam telefonon édesapámat, hogy Károly napján köszöntsem. Ekkor történt a fenti beszélgetés közöttünk. Mint apa és fia közt. Úgy látszik, apám éppen ünnepelt, vagy már  túl is volt egy kicsit rajta. Máskor személyesen szoktam meglátogatni, de most kénytelen voltam telefonon lebonyolítani a ceremóniát, mert tényleg eltörtem a bokámat, és most nehogy megint valaki kezdje a kérdezősködést, mert elbőgőm magamat. Nem a fájós bokám miatt, mert az nem igazán fáj, csak ha ráállok. De nem fáj, ha nem állok rá. Ezért nem állok rá! Akkor meg miért fájna? Na, szóval a bokám nem fáj, hiába lenne elpattanva. Csak akkor fáj, ha ráállok, de ... ezt most egyelőre hagyjuk!
Már máskor is volt ilyen, és nincs benne semmi újdonság. Nincs most begipszelve, mert azt nem szeretem, és csak egy acélozott merevítős lábvédőt használok, meg egy olyan támaszkodós botot, amire a leányom azt mondta, hogy olyan vagyok vele, mint doktor House. Ilyen szereléssel persze a házból kimenni nem lehet, és akkor agyonuntam már mindent. Magamat is, az összes világmegváltós ötleteimmel együtt. Mert nekem ilyenek is vannak. Meg olyanok is, hogy most aztán mától új életet kezdek, de ha nem is, akkor valami nagyot fogok tenni! Ilyen agybaja másoknak is szokott lenni, hogy kijelenti, vagy felfogadja, hogy leszokik a cigarettázásról, vagy fogyókúrázni fog! Nem ír többé blogot, mert hiába a pusztába kiáltott szó, és egyébként is, kevesen értik a zsenialitását stb.
Hát igen, ilyeneket lehet mondani, és én is mondogattam hasonlókat. És olyanokat is, hogy rendet teremtek magam körül. Ez az a gondtömeg, amit mindnyájan szoktunk tologatni, halasztgatni mígnem a szó szórós értelmében eltorlaszolják a mindennapjainkat. Például száznál is több könyv áll a polcokon a második sorban, elfedve a hátsókat, vagy egyszerűen a szoba padlóján várják a megváltást. A nyári kirándulások alatt összegyűjtött ásványok, emléktárgyak, de még a kőszáli sas farktolla is, mind várja a sorsát. Erre már csak púp a hátamon az ezernél is több fénykép, videó ami pokoli összevisszaságban áll a számítógépen, a laptoppon,  mindenféle adathordozón. Mikor nekifogsz valaminek, mindjárt kiderül, hogy előbb még négy-öt apróbb dolgot el kell végezni ahhoz, hogy odaférj, vagy hogy legyen mivel megcsináld a dolgodat. Kell négy hatos betontipli a polcnak. Kéznél nincs csak kettős, és tizenkettes. Nyolcas van, de ahhoz nincs fúróm, csak bajonettzáras-profi, nem talál az ütvefúró agyába. Az adaptert kölcsönadtam a szomszédnak még a tavaly, aki továbbadta a fiának, aki most éppen válik és a felesége hatóságilag zároltatta a közös vagyont az én adapteremmel együtt. Kész agyrém! Inkább másfajta polcot szerelek, mert azért nem adom ilyen könnyen fel! A könyvek a helyükre kerülnek, de közben felfedezem, hogy tíznél is több olyan könyvem van, amelyeket soha nem is olvastam. Megvettem, a rakásba tettem aztán elfelejtettem őket. A felforgatott ház közepén elmélyülten heverve olvasgatom, hogy milyen is lehetett az 1956-os forradalom szovjet szemmel nézve. Nagy rakás rendetlenség, szétszórt szerszámok mindenfelé, és én művelődök. Érkezik a feleségem haza, s rögtön  visszarángat 56-ból a mába.
Van nekem egy olyan otthoni kócerájom, amit nevezhetnék műhelynek, de nem az. Inkább raktár lenne, ha oda be lehetne lépni. Bemenni semmiképpen nem lehet. Ez is egy olyan gond, amit mindig elódázok, mert kiderült, hogy bár sokszor tettem lakhatóvá, a vége mindig az lett, hogy  előbb-utóbb még jobban eltorlaszoltuk  mindenféle kacattal. Így aztán mindegyre lehet benne rendet teremteni, de  készen nem lesz soha. Olyan ez, mint az erdélyi autópálya. Vagy a trójai háború! Inkább az utóbbi, de modernebb változata, mikor például valahová becsapódik egy akna!
Van egy olyan tanítás a taoista tanokban, amit Wu-Wei-nek neveznek. Ez valami olyasvalamit mond, hogy úgy érhetsz el mindent, ha nem teszel semmit! Ezt én most nem igazán értem. Valójában egyáltalán nem értem. Erről jut eszembe, hogy van itt errefelé nálunk is egy olyan jó posztkommunista szólás, hogy amit megtehetsz ma, azt halaszd el nyugodtan holnapra, mert akkor már nem biztos, hogy meg kell tenni! Akkor meg miért fáraszd magad vele? Mi több, Murphy is azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy amit ma nem biztos hogy érdemes lenne megtenni, azt a tegnap sem volt biztosan érdemes! S mivel a mai nap lesz a holnap tegnapja, érdemes elgondolkozni minden sürgős feladaton, hogy érdemes megoldani? Hátha mire készen lesz, senkinek sem lesz az már fontos!
Csak egy hete heverészek tehetetlenül itthon, s már kiütött rajtam valami gyanús agybaj. Nem értem a taót, újra írok a blogomba, és nagyjából rendet teremtettem a dolgaim közt. Még maradtak olyanok, hogy újrarendezzem a csatornák számozását a tévéken, mert minden harmadik helyen már üresség van. Igaz, hogy hiába van több tíz műsor a listán, elnök csak egy van mindeniken. Remélem, hogy nem sokáig kell nézzem a kancsal pofáját. Ahogy elnézem a dagadt, kékeszöld bokámat, Karácsonyig még elleszek magammal. Inkább blogot fogok írni, hátha addig nem bolondulok meg egészen!