- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2009. május 17., vasárnap

Euro(rém)vízió

Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre inkább meggyőződés bennem az, hogy az a világ, amelyet valamikor megígértek nekem, és amelyiket évtizedekkel ezelőtt megálmodtam magamnak, az soha sem fog úgy megvalósulni, hogy azt elfogadhatónak tekinthessem! Ezért inkább azt igyekszek szeretni, váltakozó sikerrel, ami éppen van! Ez így nagyon is jó volna, ha működne, de hogy a búsba lehet szeretni például ezt, amit most ilyen Eurovízió néven a tegnap és tegnapelőtt sikerült összehozni? Aki látta, és én is láttam akaratomon kívül, annak talán nem kell elmondani azt, hogy miről beszélek. Itt inkább arról vagy azoknak beszélnék, akik tényleg „hallották” és látták is, mert ez nem ugyanazt jelenti! Persze azoknak, akiknek kedvenc műsorai közt Győzike és kalandjai, vagy a Fásy mulató kornyikálása szerepel, mint az est vagy a tévézés fénypontjai, azoknak igazán mindegy! Nekik ez tökéletesen megfelel! Hogy a többi hogy bírja ki, arról nincs mit sokat beszélni, de nehéz is volna leírni! Kényszerű önszántamból sokat hallgattam belőle, és egy keveset láttam is, mikor megfordultam a széken, de inkább ne tettem volna! A vendégeid kedvéért sok mindent meg kell tenni és én igazán hősiesen álltam a sarat. Igen, mert lássuk, hogy ki a nyertes! Mielőtt megtudtuk volna, kellet még egy darabig hallgatni is! Nézni, tüntetően nem néztem, háttal ültem a képernyőnek, de hiába!
Van egy olyan téveszme, magamon tanultam meg, hogy amit látunk hallunk, az azért nem tetszik egy idő után, mert az ember öregszik, maradi lenne, stb. Nem fogja fel a haladással együtt járó változásokat és nem tud lépést tartani a fejlődéssel! Nem akarok generációs konfliktusokat taglalni, mert a fent említett dolgok nem éppen légből kapott eszmék. Van benne igazság, csak éppen helyesen kell, kellene értelmezni, és akkor a dolgok a helyükre kerülnek. Az egyik ilyen magyarázat az, hogy sokan úgy lesznek maradiak, hogy valójában soha nem is voltak időszerűek, naprakészek bizonyos dolgokban. Ez persze senkit sem gátol meg abban, hogy döntőbíró legyen, és a szólásszabadságra hivatkozva, megmondja a véleményét. Ezzel sincs gond, mert ez még belefér a játékba, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ez még nem jelenti azt, hogy ezzel már megtaláltuk a bölcsek kövét! Lehet szabadon dönteni, véleményt nyilvánítani, de ez azzal a kockázattal jár, hogy tévesen döntünk. Minél többen döntünk, annál nagyobb az esélye annak, hogy hibás lesz a döntés! Furcsán hangzik, de így van! Ha a mostani, Eurovíziós példánál maradunk, akkor világosan látszik, hogy sokan szavaztak, mert sok embernek nincs jobb dolga, vagy nincs számára más, színvonalasabb szórakozási lehetőség. Minél többen szavaznak, annál nyilvánvalóbb, hogy az igazán zenét és műfajt kedvelők, és értők aránya kisebb lesz! Annál több a zenei süket, igénytelen, semmitmondó produkciókra kapható közönség, akinek megadatik az a fajta áltudat, hogy valaki a véleményére kíváncsi lenne! Ezek szavaznak! Arról, amiről talán fogalmuk sincs!
Hogy nekem személyesen mi lenne a gondom, hogy ez a mostani és nem csak ez, mert az évek során mind mélyebb a szereplők és a produkciók színvonala, az annyi lenne, hogy évtizedek óta semmi újat, semmi kiemelkedően jót nem hoz a műfajban. A szereplők majdnem teljes létszáma örökre eltűnik a süllyesztőben, soha sem lehet többé róluk hallani! Az általuk bemutatott produkciók, miután az otthoni elő-szelekción is átesnek, az esetek többségében, még az amúgy is gyengécske átlagot sem ütik meg! Ez elkeserítő, mert akkor következtetni lehet, habár tévesen is, hogy akkor milyenek lehetettek a többiek, akik kimaradtak? Továbbá, a nyilvánvalóan vitatható pontozás során kiválasztott döntősök, a „sikeresek” se állnak valami jól. A zenei alkotás még lehet jó, és elképzelem, hogy a stúdióban egészen jól is hangzik, de onnan az út a porondig nagyon göröngyös. A legtöbben ezen fel is buknak, és akkor kész a botrányos leégés! Play-Back műfaj örökös átka, hogy az kegyetlenül megy, nincs lehetőség korrigálni ritmusokat, kieséseket, improvizálni, ha balhé van! A mikrofonból visszakevert hangot rosszul halló énekes, ha nincs meg a kellő gyakorlata, vagy nincs veleszületett abszolút hallása, menthetetlenül hamisan fog intonálni, és ezt még rosszabbá teszi a terem rezonanciája, az üvöltöző tömeg zaja. A kezdők lámpalázas betegsége már csak hab a tortán. Ide már csak istencsapásnak kell az össze-vissza futkorászó táncosok ritmuskieséses galibái, és készen van a siralmas produkció.
1982-ben jelent meg Michael Jackson Thriller című nagylemeze, amelyet az azóta szabványnak számító videoklip követett. Itt ismerkedhettünk meg azzal a stílussal, mikor a szólista mögött táncosok kisebb, vagy nagyobb csoportja lejt sokszor döbbenetesen jó táncot. Aki látta az emlegetett videoklipet, az emlékszik arra, hogy hogyan is megy az ilyen. Jecko áll középen, ő a szólós, öt követi a csoport hihetetlen szinkrontánccal. Néha énekel, és ilyenkor a csoport tagjai saját mozgással mintegy körülöleli, aláfesti a jelenetet. Ez a felállítás azóta milliónyi változatban köszönt vissza a későbbiek során mindenféle más előadó szereplése során. Volt nagyon jó, és volt nagyon siralmas is, de a lényeg azóta semmit sem változott. A másik elterjedt változat korábbi időkre nyúlik vissza, a Motown Music produkciós show-k fénykorának a kezdetéig. Itt legfeljebb két-három táncos produkálta magát, de lényeges eltérés volt az, hogy ezek aktívan a csapat tagjai voltak, legtöbbször vokálénekesek is. Earth Wind and Fire, Cool and The Gang színpadi fellépései során látni lehet őket, amikor fergeteges mozgással, vagy egyszerűbb lengő-ingó mozgással a mikrofonok állványai előtt szerepelnek. Később, ebből a változatból lettek az úgymond „akciós” kettős hármas színpadi látványosságok, akik a hangulatot igyekeztek feldobni.
Mindkét változat áttevődött az európai kommersz zenei produkciókba is, és a számtalan új és agyon-feldolgozástól eltekintve, ma már semmi újat nem jelentenek a szakmában! Néha már annyira unalmasak, hogy sokszor már csak zavarják a látványt a szertelen futkosással, és erőltetett vonaglásaikkal. Rég tudja már mindenki, aki a szakmában otthonos, hogy kellene valami új, de senki sem tud újat kitalálni! Ezért aztán bizarr ruhákba, szerelésekbe bujtatják a szerencsétleneket, vagy csak egy szál bugyiban, dresszben vonaglanak, és ömlik a prime plane-ban kiemelt domborodó fenekek, kicsorduló mellek, vagy derékmagasságból filmezett vénuszdombok remegése. Néhány produkcióról nehéz eldönteni, hogy ez most zenei produkció lenne, vagy valami erotikus klub reklámkampánya! Stricis kalappal a fején néhány fekete csávó mond egy-két szót a lüktető drum-bass zenegép monoton, gépies lüktetésére. Ez lenne a zene, de akkor miért kell három-négy lánynak dugást szimulálni aláfestésül hozzá? Mi köze van ennek a zenéhez?
Itt, az Eurovíziós izében, itt egy kicsit jobban vigyáznak, mert ez ugyebár olyan színvonalas, európai szintű műsor. Nem hozzák teljes-közelbe egyik lány fenekét sem, habár néhányan közülük megmutatnának bármit, csak sikerüljön szavazatokat szerezni. Így aztán van olyan, aki páncél bugyiban ugrál hiába, és olyan is, aki hiába moldvai, az egykori csárdáskirálynő szerelésében lépik színpadra. Igaz, zöld volt a ruhája, és párta sem volt a fején, de a háttérben, piros-fehér-zöld fényekben, fekete mezben, kemény szárú csizmában ropták hozzá a legények az ukrán elemeket tartalmazó népies táncot.
Nem akarok egyetlen szót sem vesztegetni a Magyarországot képviselő Ádok Zoltán szerepléséről, de megjegyzem, hogy vannak olyan pillanatok, mikor nagyon szégyellem magam, és ez egy olyan pillanat volt.
Kérdés marad, hogy kinek jó mindez? Én, lehet, hogy bogaras vénember leszek lassan, de attól még az egyre megújuló világ már igazán mutathatna valami újat és jót is, hogy a mostani fiatalság is magasabbról tudjon dobbantani, és legyen valami más is, amihez viszonyítani lehessen, mert öregségemre mondom, minket ezekkel a sok évtizedes lejárt garanciájú produkciókkal már az óvodából is kidobtak annak idején! Ki itt akkor a maradi?

2009. május 5., kedd

Mégegyszer Autonómia, de Másképpen!

Aki olvasta Rejtő Jenő, „A Három Testőr Afrikában” című regényét, az biztosan emlékszik a „Nagy Levin”-re! Hogy ki is volt a „Nagy Levin”, az csak a történet végén derül ki! Addig Levin úr mindig úgy mutatkozik be, hogy „Levin vagyok!” Ezt olyan természetességgel mondja, mintha a világon minden épeszű ember számára világos kellene legyen az, hogy ki lehet Levin. Persze, az égvilágon senki sem tudja, hogy ki lehet az a Levin, de mindnyájan úgy tesznek, mintha mindenki tisztában lenne azzal, hogy hát igen, tehát akkor ön az a Levin! Zavarodottan mindenki lesüti szemét és senki sem meri megkérdezni, vagy bevallani, hogy fogalma sincs, hogy ki is lehetne a Levin. Nem meri senki megkérdezni, mert ez a legnagyobb műveletlenség jele lenne, és aki még ezzel sincs tisztában, hát az jobban teszi, ha hallgat! Ezért aztán mindenki hallgat. Volt olyan, aki végül nem bírta idegekkel és térden állva könyörgött, hogy neki igazán mondja meg már Levin úr, hogy ő ki, mert mivel az illető sokat ült az utóbbi időben a rácsok mögött, sok mindenről lemaradt. Válaszképpen sértődöttség lett belőle, hogy gúnyt bárkiből lehet űzni, de a magyarázat mégis elmaradt. Ehelyett a társaság többi tagját biztatta Levin úr, hogy „Hát tessék, mondják meg önök, hogy én ki vagyok!” És senki sem vállalkozott rá, hogy megmondja, ki is lehet valójában a Nagy Levin!
Nos, csak azért tartottam ezt a kis bevezetőt, mert, ahogy jövök-megyek a nagyvilágban, és gyakran van alkalmam nálam okosabb emberekkel is elbeszélgetni a gondokról, felfedeztem, hogy létezik egy olyan jelenség, amit én „Levin effektusnak” neveztem el! Ezt úgy tudtam meg, hogy ha netán arra terelődne a szó, hogy X, vagy Y hogyan látja a romániai magyarok autonómiáját megvalósítva, akkor azonnal egy olyan viselkedésformát láthatok, amilyent egykoron a légiósok produkálhattak, mikor meghallották azt, hogy „Levin vagyok!” A tétován elnézés, a sikertelenül álcázott zavarodottság és a hamis, de meggyőződésmentes felvillanyozottság, hogy „Jaj, az autonómia? Hát igen!” és itt egy olyan mély hatásszünet következik, ami egyrészt világosan mutatja, hogy a mély meggyőződésen kívül, hogy „az autonómia az egy olyan dolog, hogy az kell és kész!”, tulajdonképpen senkinek sincs letisztázott elképzelése, hogy az mit is jelenthet! Persze van olyan is, aki vizionál rendesen, mondja a magáét, előnyöket, jogokat emleget, és nemzetközi példák egész sorával támasztja alá, az egyébként nagyon is csak vázlatszerű koncepcióját. Mindenről van szó, de egy soha sem derül ki, hogy milyen lesz, és hogyan fog kinézni az a bizonyos autonómia! A mondókák és kampányszerű szövegek valahogy úgy hangzanak, mintha már meglenne az autonómia, és már nem kellene azt végre megteremteni, csak éppen a működéshez szükséges üzemanyagot kell beleönteni, a forgalmi engedélyt kézhez kapni, aztán felülünk rá, és irány az Eldorádó! Ahányan mondják, annyiféleképpen teszik, de egy dolog nagyon kezd világossá válni, hogy itt ezzel úgy állunk, mint a Nagy Levin identitásával! Legutóbb Gyergyószentmiklóson volt olyan, hogy lakóssági fórum, ahol megbeszélték, hogy "Az autonómia..." Mindenki egyetértett abban, hogy az kell, mert ez már annyira világos dolog, hogy kár és vétek már részletekről is beszélni! Azt azonban, hogy mikor és hogyan fogjuk megvalósítani, az egyelőre nem is olyan fontos, mert most akárhogyan is vesszük, mégiscsak kampány van, és kell valamit mondani-ígérgetni a biztatást-támogatást szomjazó népnek! Hát mondanak is, mert ígérni lehet és az nem is kerül olyan sok pénzbe!
Hogy mennyire üres locsogás az egész, arra nem igazán figyel senki, de ha összevetjük, hogy az ország különböző tájain az autonómiát prédikálók szövegei mennyire nem ugyanazt mondják, akkor kiderül, hogy itt nincs is semmiféle közös elképzelés! Valahogy úgy hangzik az egész, hogy az illető bemutatkozik a klasszikus formulával –„Levin vagyok!” és erre a díszes közönség szónokai méltatják a nagy embert. –„Igen uraim, igen, közöttünk van a nagy ember, aki példát mutat! Az, aki a sötét időkben magasra tartja a pislákoló mécsest nemzetünk viharos tengerén! Igen, itt van egy nagy ember, aki mutatja, hogy merre kell menni! Egy ember, aki mindannyiunk példaképe lehet, egy nagy ember, akinek eddigi élete is világosan megmutatja, mi is a tennivalónk! Kérem, tapsoljuk meg!” És kérem szépen, mindenki meg fogja tapsolni, lelkesen hurrázik is hozzá, mert a pillanat nagysága magával ragadja a tömeget! A tömeg, sajnos nem gondolkozik, csak kóvályog, és várja, hogy a vezérbika elinduljon valamerre, hogy követni lehessen! Eközben egyetlen ember sincs a tömegben, akinek fogalma lenne arról, hogy ki is az a nagy ember, mert senki sem ismeri Levin urat, sem a múltját, és azt sem, hogy mit alkotott, mit cselekedett az élete korábbi szakaszaiban. Született egyből egy nagy ember, akit követni fog a tömeg, mert megmondták neki, hogy ő a kiválasztott! Vagy, jött egy ember, aki megmondta, hogy ő a kiválasztott, és elhitték neki!
Nekem személyesen az autonómiával az a gondom, hogy világossá vált számomra, hogy az egyre gyakoribb emlegetése mögött nincs valós koncepció, és nincs kidolgozott modell sem! Hogy ez mennyire lenne fontos, azt egykori mestereim tanítására alapozom. 1991-ben a marosvásárhelyi Pro-Control elektrotechnikai cégnél dolgoztam, ahol olyan emberekből verbuválódott a munkacsapat, akik az egykori ICPE, elektrotechnikai kutatóintézet alkalmazottai voltak. Oda csak azokat alkalmazták, akik kitűnő eredményekkel végezték az egyetemet és számukra állást biztosított az egyem keretében működő kutatólaboratórium. A 90-es évek elején felbomlott a régi rend, és Losonczy Lajos, az egyik zseniális tervezőmérnök saját céget alapított, ahová a szakemberek egy része követte. Ide vágódtam be, és miután napokig vizsgáztattak, forgattak, befogadtak a csapatba. Hogy milyen érzés az, mikor a legkomplikáltabb kérdésedre pillanatok alatt három-négy féle válasz jött, és mindezt úgy, hogy a munkájukból fel sem tekintettek, azt ma nagyon nehéz lenne leírni! Itt nagyon sok egykori tanár, szakember fordult meg az egykori intézetből, akik részt vettek néhány nagyszabású projekt kivitelezésében, de sokszor csak a szakmának éltek, a saját fajtájukat keresték. Itt ismertem meg Szabó Endre tanár urat, Marosvásárhely atomfizikusát, aki gyakori vendég volt a cégnél. Számtalan találmány, innovációs megoldás fémjelezi nevét, de ennek ellenére nagyon kevesen ismerik, tudják, hogy ki is volt valójában. Számtalan tudományos munkáját foglalták le, mint államtitok, és egyszerűen elkobozták, majd román kutatók nevén jelentek meg, mint saját tanulmányok. Endre bácsi sztoikus nyugalommal vette tudomásul, mert mást nem tehetett kiszolgáltatottságában. A laborban mindig munkatársaknak tekintette a kollégákat és talán ez volt az oka annak, hogy a szekú mindent tudott róla és arról is, hogy min töri a fejét. Szabó Endre volt az a tanár, akitől a modellezés és az azt követő szimuláció koncepcionális elméletét először hallottam. Akkoriban, a ma használatos számítógépes tervezés csak a Pentagonra korlátozódott, mert a nálunk létező Z80-as processzorokkal szerelt őskori gépekkel ezt nem igazán lehetett, de a későbbi 8088-asokkal sem igazán. Ezért Endre bácsi módszerét használtuk, ami abból állt, hogy a modellt fejben, az agyban kell elképzelni, mert az ott eltervezett modell működhetik is, míg a tervezőpanelon lévő statikus marad. Ez a módszer csak ránézésre képtelenség, mert gyakorlással hamar meg lehet tanulni! A már működő modell hibáit lehet azonnal korrigálni, és csak akkor kell papírra vetni, mikor azt már érdemes is, hogy más is lássa! Losonczy Lajos, aki ezt a módszert elsajátította, egyetlen pillanat alatt alkotta meg a cég egyik, később szériában gyártott készülékét, miután felvetettük neki a taxikba szerelhető mérőkészülék ötletét. Pár másodpercig gondolkodott csak, aztán hamar papírlapot kért, hogy lerajzolja a Z80-ason alapuló mikró rendszert. –„Hamar, hamar, mert megszólal valami hülye telefon, és elfelejtem, hogy mit akarok!” Így született meg a híres Pro-Control taxi mérő, amelyik később számtalan változatot, újítást ért meg, és tízezres példányszámban került forgalmazásra.
Ezt a leckét örökre a fejembe véstem és miután a cégtől elkerültem, későbbi pályafutásom során mindig sikeresen alkalmaztam a gyakorlatban. Sok ámulatot és még több irigyet szereztem magamnak, de ez semmit sem változtat azon, hogy egy zseniális mester módszere bármikor, bármely probléma megoldására alkalmas munkamódszer lehet! Aki ezt a munkamódszert egyszer elsajátította, az azonnal felismeri a módszerrel járó kísérőjelenségeket, és azok hiányát is! Ahol nincs koncepció és nincs modell sem, ott kivitelezés sem lesz, csak üres tervezgetés, és vénasszonyos locsogás! Vagy kampány, ahol senki sem vesz soha semmiféle ígéretet komolyan! Sem az ígérgető és legújabban egyre több szavazó sem!
Az autonómia mindegyre visszatérő gondja az, hogy láthatóan nincs működőképesen kigondolva, és csak a neve az, amit kitaláltak, de ez sem eredeti ötlet. Ezt is lekoppintották más asztalán lévő munkákból. Nincs egyetlen koherens koncepció sem, amelyik részletekbe menően a felvetett problémákat taglalni merészelné! Ilyen hiányosság a pénzügyi alapok megteremtésének a lehetősége is, ami enyhén szólva startból lesöpri a további tervezgetés lehetőségeit. Sokan hivatkoznak arra, hogy az autonómia a román politikai hozzáálláson bukik meg, mert ott ellenkezést vált ki. Ez csak olyan állmagyarázat, mert a politika olyan, hogy ha akarom fehér, ha akarom fekete! Meggyőződésre kell játszani, de hogyan lehet eladni hitelesen egy gyanakvó entitásnak valamit, amiről maga az eladó sem tudja igazán, hogy mit is akar eladni! Persze, hogy gyanakvással kezeli bárki a még gyanúsabb terméket, amiben maga az eladó sem bízik meg! Késztermék helyett tele van a nagyhangúak mondanivalója, hogy kulturális autonómia, vagy kollektív jogok érvényesítése sajátos autonómia elképzelésben! Van területi autonómia is, mert aki merészebb és határozottabb, az ezt emlegeti, mert ezzel próbálja bizonyítani az elhatározottságát. Hogy melyik forma mit takar és mit jelent, az nincs sehol világosan kifejtve, csak nagyvonalú meghatározásokban. Az EMNT autonómiát taglaló weboldalán találunk leírást, hogy melyik változat mit is jelent, de hogy ebből hogy lehet, és hogyan kellene megvalósítani bármelyiket, az már nem derül ki! Líceumba házi feladatnak még elmenne, hogy gyerekek írjatok a különböző autonómiákról vázlatszerű összefoglalót, de ilyenfajta programmal nemzeti politikát meghirdetni nem lehet! Igaz, kampánytémának kitűnően elmegy! Mivel valószínűen semmi sem lesz belőle, lehet mutogatni másokra, hogy elbuktatták, és a jövőben is elő lehet venni, miután egy kicsit leporozzák. Az RMDSZ már évtizede ezt teszi, és eddig mindig bejött neki! Nem leszek rosszmájú, elhiszem, hogy nem csak ebből áll a kidolgozott program, és gondolom, hogy vannak alaposan kidolgozott gazdasági tervek is, de erről eddig nagyon kevés szó esett, és azok is csak szavak maradtak eddig! Ideje lenne közvitára bocsájtani őket, lássa már más is, hogy miről van szó! Titkolózásnak nagy értelme nincs, mert ha végre nyélbe akarjuk ütni a dolgokat, akkor így vagy úgy, nyílt kártyákkal kell játszani! Illene már elmondani, hogy például lesz olyan, hogy a végre megvalósult autonómia területén lesz valami járulékos adó is, mert akkor lefogadom, hogy mint egykor Trianon után, lesznek olyanok, akik kimennek, és arrébb igyekeznek tolni a kijelölt határt. Hogy merre, azt nem hiszem, hogy nehéz lenne kitalálni! Érdekelne, hogy milyen keretegyezményt kellene a román állammal megkötni, amelyikben befoglaltatva lenne az, hogy milyen arányokban részesül az állam és a helyi autonómia a befizetett adókból. Ebből az állam milyen kötelezettségeket vállal fel, hogy az idevezető utakat és vasutat rendben fogja tartani? Mit vállal fel a helyi autonómia és mit nem tud felvállalni? A nagyon fontos oktatási rendszert milyen mértékben fogja befolyásolni a bukaresti hatalom? A kérdések végtelen sorát lehetne feltenni, és azt hiszem, hogy a válaszok sokkal kevesebben vannak! Szimptomatikus jelenség, hogy a lényeges kérdéseket és főleg a lényeges válaszokat szándékosan elkerülik, mert mögöttük a még nagyobb NEM TUDOM áll, és akkor úgy teszünk, mintha tudnánk! Főleg akkor, ha ezzel kampányolni is lehet!
Ideje lenne végre kimondani nyíltan: „Emberek, mondja meg már egyszer valaki tisztességesen, hogy mit jelent igazából az, hogy AUTONÓMIA!” Ha nem, úgy járunk, mint a Nagy Levinnel! Ja, persze Levin! Aki nem olvasta a regényt, annak elmondom, hogy menetközben sejteni lehetett, hogy Levin valami szakács, aki nagymester lehetett a szakmában. A légiós katonák megtanulták, hogy ha valami nagyot akartak mondani, dicsérni az egyébként silány katonai kosztot, akkor ilyeneket mondtak, hogy: „Aki ilyent főzött, az csak Levinnél tanulhatta a szakmát!” Vagy „Ennél jobbat még maga a Nagy Levin se tudna főzni!” Azt, hogy ki is a Nagy Levin, azt senki sem tudta! Csak a legvégén derül ki, hogy a Nagy Levin egyszerű nadrágélvasaló éhenkórász volt és főzni is a Cape Town-i fegyházban tanult egykoron!
Nem egyébért, de ideje volna végre nálunk is feltenni a szentségtörő kérdéseket, még akkor is, ha a hazaáruló és bunkó jelzőket megkapjuk! Ha nem, magunkra vessünk, hogyha a végén a földbe kell majd elsüllyedjünk szégyenünkben, mert megint kiderül, hogy a Nagy Autonómisták nem egyebek, mint egykori nadrágélvasaló inasok, és az autonómiás kavarásaikat egykori fegyházakban vagy valami más, de mindenképpen gyanús intézetekben sajátították el.