Félek már szeretni valamit újra,
szeretni azt, ami holnapra nem lesz
új semmiség, mi nem lesz jó másra
mint elhinteni szót, de várni egy másra
mi nem az, de elvárják, úgy tekints rá, mintha
megtestesült álmod, kegyeskedve állna veled szóba
Félek már hinni valamiben újra
hinni újra a kimondott szóba`
szavakban, melyek
nem valók másra
kitaposott út helyett álnokul az ingoványba
vezetnek, csúcs helyett egy feneketlen kútba
igazság nincs bennük, tartalmuk lelketlen kiméra
és félek már szeretni, hinni asszonyban, barátban
hisz sosem tudhatod, mi rejlik arcuk mosolyában
és félek kimondani, hogy mennyire rettegek magamban
mert nem hiszek az emberi dicsőség hamisan fénylő aranyában
sem a hízelgő szavak mámorában született boldogságban
mulandó mindez, ha egyszer emberi, bűnben fogant, gyarlóságban
De szeretem szeretni a dicsőségben felkelő Napot
a végtelen erőt, a meleget, mit ad, a pontosságot
az önzetlenül nyújtott életet, mit mindörökké ápolt
az örök Természetet, a hegyeket, folyókat, fákat
óceánok habzó hullámai ölelésében bájolt, végtelen partokat
mert sosem csalatkozhatsz, ha bennük látod boldogságodat.
Nyárády Károly
Nehezen oszlik az éj
mereven ellenáll a homály
lassan jön a fény, szobám, mint hodály
megnyílik, s ezzel oda lesz az érzés, mi mély.
Részletekre bomlik a sötét
mi már nem ijeszt, már nem is fáj
érzem határozottan, de nem is, tudom! Mi fáj?
Érzem hiányát, vágyom rá. Akarom őt, akarom testét!
Legyen ő, csak ő, s ne kérdezd, miért!
Hisz ő volt, ki meleget adott, ha itt volt a hideg
Értelemet adott a semminek is, létemnek lényeget
Kinek csókja végül mégis mérgezett lett, de aranyat ért.
Ha még egyszer valamit kérhetek
Hát őt add vissza, de úgy, mint mikor még
semmi se az, ami mutatgatja világosan. Közel a vég.
Lehet? Lehetek kivétel? Hisz feladtam én, mindent! Értetek.
Már nem álmodom, szemem is nyitva
Fáj a fény, retinámat égeti a lét. Valóságba vissza!
Szól a parancs, könyörtelen a lét, szeresd, mi van, állj
hátra!
Öreg kutya vonít néha udvaromba’
boldog ő, mert őt már
nem vehetik el tőlem! Én gondoskodom róla!
Nyárády Károly
Mint izzó szeg elmédben,
ég a kialudt vágy, az elrontott élet
Mint halálos vérrög az agyadban
hiteles látomásként él még a szemedben lélek
Vinnyog az öntudatot is, de kihagy a szíved,
Te leginkább parcellát váltanál már temetőben
de pénzed sincs rá! Élned kell, hogy bassza meg!
Sokba kerültél élni? Valakinek? Meghalni sem tudsz
mert az senkinek sem éri meg? Hullaházba vigyetek!
Sokba kerül a hűtés, máshol dögölj te meg!
Elhagyatott romok alatt keress végső menedéket
Retinádon az ég, amit éppen akarsz, szívtál hozzá épp eleget
Képzelj magadnak egy dicső gyászt, vagy legyen buli
temetésed
Végül úgy is férgek fognak rágni, mit érdekel téged?
Ma, vagy holnap? Eddig se hiányoztál senkinek, hát nem?
Miért hiszed, holnap elsirat valaki? A régi, vagy az újabb exed?
Ő, aki ma volt talán a legszebb? Talán nem is volt.
Senki! Semmi se volt szép! Hideg volt az éj, forró lett a reggel.
Ó, te istentelen világ, kihez fordulhatok még, hogy az életemet
vedd el!
Nyárády Károly
