- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2010. december 26., vasárnap

Angels

Lilikének megígértem, hogy ha hozzám eljönnek a kedvenc Angyalaim, (mert jó fiú voltam) akkor le fogom kapni őket a kamerával, hadd örvendjen más is nekik. Ha nem örvendene, az ő baja lesz! Akkor irigykedjen csak, mert nem is marad más hátra, minthogy a jövőben legyen ő is jó fiúcska, s akkor hozzá is eljönnek majd az Angyalok!
Íme, Charlie's Angels, Carlos Angelós, avagy Karesz Angyalai, stb. Ők azok!










2010. december 24., péntek

Karácsonyi Képek, Karácsonyi Üdvözletek




Minden kedves látogatómnak Boldog és Békés Szentestét kívánok! 




- Boldog Karácsonyt!
- Frohe Weihnachten!
- Feliz Navidad!
- Feliz Natal !
- Buon Natale!
- Happy Christmas!
- Wesołych Świąt!
- Joyeux Noël!
- Hyvää joulua!
- Sretan Božić!
- Veselé Vianoce
- Crăciun fericit 
- Счастливого Рождества
- عيد ميلاد سعيد 
- גליקלעך ניטל
 











2010. december 19., vasárnap

Célegyenesben

Ünneplőbe öltözünk lassan, mert végéhez közelít a Nagy Várakozás.
Ma már a negyedik gyertyaszál is lángra gyúlt.
Következik Karácsony.






2010. december 15., szerda

Amikor a Bálványok Leomlanak!


Két napja már, hogy egyre csak hull a hó, és mindent betakar a hófehér lepel. Minden szennyet és minden emberi idétlenséget is elfed, és jótékonyan feledteti velünk a mindennap nyomasztó egyhangúságát. Egyre jobban érezhető, hogy készülődés van, hogy valahol már el is indult az, ami egyre közelebb van hozzánk. 
- Jön Karácsony!

Ilyenkor mindig felrémlenek bennem a régi emlékek, a gyerekkorom, az ünnepre való készülődés és a rendszeres templomba járás hosszan-tartó katolikus lelki felkészülésének hangulata. Édesapám katolikus, édesanyám református, de mi, a gyerekek mind a hárman katolikusoknak lettünk keresztelve, mert ez volt akkor a  szokás. Egyébként édesapám ágáról mindenki katolikus volt, és családi összejövetelek alkalmával csak édesanyám volt az egyedüli "pogány", ahogyan nagybátyám titokban nevezte  a reformátusokat. Nagymamám valamikor leánykorában  református volt, de mikor férjhez ment egy Nyárádihoz, abban a pillanatban "megtérítették", illetve "visszatérítették", mint elkóborolt bárányt az anyaszentegyház keblére. Annyit azonban kiharcolt magának, hogy mindkét felekezetnek egyformán fizetett egyházi adót és egyformán adakozott mindkettőnek. Ezért aztán a hitbuzgók meg is szólták néhányszor, mire nagyanyámból is kitört a Náznánok lázadó vére, és olyasvalamit vágott oda, amit állítólag Géza fejedelem, Szent István apja is mondott egykoron.
- Annyi felekezetnek fizetek, ahánynak én akarok, mert én ezt megtehetem!- és ezután soha senki sem szólta meg többé. Édesanyám ellenben nem sokat teketóriázott, mert ő kereken kijelentette, hallani sem akart semmiféle megtérésről. Egyébként ember legyen a talpán az, aki az én anyámat próbálta volna csak rávenni bármire, amiről ő egyszer azt mondta, hogy nem! Édesapám szerencsére nem sokat törődött az ilyesmivel és fütyült vidáman a testvérbátyja gyakori méltatlankodásaira. Annyi azonban mégis lett, hogy mi mind katolikusok lettünk. Hogy ne legyen gond a hitünkben való megerősödésben, édesanyám elsőrangú személyes gondjának tekintette, hogy nehogy lemaradjunk valamiről! Így aztán nem is maradtam le semmiről se, és olyan buzgó templomba-járó gyerekké váltam, hogy abban nem sok hiba lehetett. Bár kétségtelen, hogy sok időmet elrabolta a számtalan hittanóra, és a rendszeres vasárnap délelőtti templomos program, én határozottan tudom, hogy hittem is azt, amit ott tanultam. Nem voltam azért teljesen vak, mert néha sehogyan sem állt össze a kép, de kétségeimet inkább írtam a bűn számlájára, minthogy a racionális gondolkodás menthetetlen velejárójának tekintsem azt. Mellesleg sejtelmem sem volt ezekről a fogalmakról. Akkor még nem! 
Hittem, és reméltem, imádkoztam, könyörögtem, és átéltem valami olyasmit, amiről ma már tudom, hogy mennyire jó is annak, akit nem háborgat meg hitében a valóság szörnyű igazságtalanságai. Szép volt, jó volt, és ma már azt is tudom, hogy az akkori, mélyen gyökerező hit alakította ki bennem azt az értékrendet, amit azóta mindig követhetek tetteimben, mind helyes utat mutató világosságot. Mára azonban csak ennyi maradt, és még egyvalami más is. Valami nosztalgia, egy boldog időnek szívfacsaró emléke, mikor még minden szép volt és igazságos. Más semmi! Talán még érzem azt, hogy ha néha megteszek valamit, nem is azért teszem, mert gondolkodok rajta, hanem azért, mert csak érzem, hogy ezt "így kell" tennem! Másképpen nem is lehetne! Pedig lehetne, csak... nem illik, nem szabad? Ki tudja már a válaszokat, hogy miért van ez így?
Pedig azok a régi bálványok, amit én szenteknek és tévedhetetlenek hittem, azok már rég romba dőltek az évek során, és helyükbe sosem állítottam újakat. Más egyébbel sem igyekeztem soha behelyesíteni őket, pedig néha nagyon hiányzik valami, amihez csak úgy oda lehetne fordulni, de nem is tudom már, miért?
Az első bálvány egy karácsonyi szentmise után dőlt össze bennem, és örökre maga alá temetett valamit, amit onnan soha többé nem tudnék visszaszerezni. Ennek a történetnek az előzményeihez tartozik az, hogy szüleim nevelési módszereinek egyetlen fellebbezhetetlen elve az volt, amit tekintélynek neveznek. Édesanyám katonatiszteket idéző pedantériája és szigora nem tűrt meg semmiféle ellentmondást, és következetesen végrehajtott bármit, amit ő jónak vélt, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy az a mi érdekünkben történik. Nem hatotta meg sem a tiltakozás sem a sírás, és örökre igyekezett a fejünkbe verni, hogy a felnőttnek akkor is igaza van, ha nem lenne igaza! A felnőttek, és itt elsősorban önmagát értette, azok mindent jobban tudnak, és akkor a gyerek csak kussoljon és mutasson kellő tiszteletet irántuk. -Beszélni csak akkor beszélj, ha kérdeznek, és csakis akkor, és akkor is csak illedelmesen, szerényen stb. Kivétel csak az, ha köszönni kell előre, mert azt kihagyni rettenetes szégyent jelentett, és  nem is maradt el a kötelező megtorlás sem. 
Nem nehéz elképzelni, hogy én barom gyerekfejjel úgy is néztem fel a felnőttekre, mint valami félistenekre, akiknek milyen jó is lehet, mert ők mindent tudnak, és azt tehetnek, amit akarnak. Ők a földre szállt tökéletesség példányai, mert nekik mindig igazuk van! 
Karácsony volt és a délelőtti Nagymisén tátott szájjal bámultam a felnőtteket, hogy ők milyen ájtatosan énekelnek, és milyen jó volt nekik, mert ők  tudták az ünnepi énekeket is, amit én akkor hallottam először. Hát ez természetes is, hiszen ők a legjobbak, legszebbek, legokosabbak, és már mindent tudnak. Amit itt elmondanak nekünk, azt is! Cselekedetük is csak tökéletes és csak is jó lehet, mert ők a Felnőttek, a Nagyok, a Jók, akik mindig tudják, mi a helyes és mi a szép! Nagyon sokukat ismertem már látásból, mert már rég jártunk oda, és már úgy néztem rájuk, mint a jóság hadseregére. 
A Szentmisét Lestyán Ferenc celebrálta, aki majdnem nyolcvan éves korában is biciklivel járta körbe a kórházakat, és vigaszt vitt a haldokló betegeknek. Nagymestere volt a szavaknak, és prédikációival transzba ejtette a nyáját. Azóta sincs többé Marosvásárhelyen még olyasvalaki, aki akár a nyomdokába lenne képes eredni. Befejező beszédében az árvák és nincstelenek keserű sorsáról beszélt, és lágy, de határozott hangján felkért minden hívet, hogy a Szent Karácsony tiszteletére mindenki igyekezzen juttatni valamit nekik, hogy a karácsonyi szeretet lángja eljusson a nélkülözők szerény otthonaiba is. Aztán véget ért a szertartás, utunkra eresztett, miután áldását adta ránk. Mindenki arcán tündökölt a mosoly, a szeretet lángja ott volt mindenki szívében.
Kint, a templom lépcsőin két koldus ült csendesen, egy öreg bácsi, lehajtott fejjel, és csak egy kopott fekete öltönykabát volt rajta. Kalapját a lépcsőre tette, nem is kért, csak ült ott lehajtott fejjel, látszott rajta, hogy rettenetesen szégyellheti, és hogy egyáltalán nem játssza meg magát. Mellette egy szegényes rongyokba burkolózott asszony guggolt, és mereven nézte a kalapot, melyben néhány apró pénzdarab volt beledobva. Arcát nem is lehetett látni, és most, hogy áramlani kezdett a tömeg kifelé, reménykedve vártak az alamizsnára. Nekem egy vasam sem volt, mert ami volt, azt bedobtam korábban a perselybe, és most rosszul éreztem magam, hogy nincs mit odaadjak. De sebaj, itt jönnek a nagyok, ők aztán tesznek helyettem is, és sok pénz fog összegyűlni, mert hát lehetne ez most ilyenkor másképpen?
 Igen! Minden másképpen volt, mint ahogyan én hittem. A legtöbben rá sem hederítettek a szerencsétlen kuporgókra, és aki odanézett, az elkapta a tekintetét és elvonult. Néhányan még énekelték is ájtatosan a  bent még zengő orgona hangjára, aztán mindenki elszállingózott. Hárman tettek valami aprót a kalapba, de azt is valami nagyherceges leereszkedő gesztus kíséretében, és még csak nem is néztek a két szerencsétlenre. Egy ifjú pár jött ki karonfogva, ők tettek egy akkori papír ötlejest a kalapba, ami akkor bizony szép adomány volt. A lány tette vidáman a kalapba, majd karon fogta párját, és elmentek ők is.
Én csak álltam, és csak álltam, és csak álltam! 
Nem tudtam felfogni azt, amit akkor kellett tudomásul vennem. A két öreg is felcihelődött, majd egymást támogatva elvánszorogtak a főtér felé a nedves, havas-esős járdán. Csak néztem utánunk, és nem tudtam még elmozdulni sem a látványtól. Hazáig bőgtem, és még ma is elérzékenyülök, ha eszembe jut a két szerencsétlen öregember látványa, ahogyan vonszolták magukat, szótlanul, hajlott háttal a szertefoszlott remények súlya alatt. Abban a pillanatban egy egész világ omlott össze bennem, és soha többé nem tudtam hinni a felnőttekben! A nagyokban! A nagyok tévedhetetlenségében és a szüleim igazában! Ettől a perctől kezdve már nem voltam többé csak egy tizenéves gyerkőc! Felébredt bennem a megvetés, a gyűlölet, a dac! Cinikus lettem és alattomos! Senkiben nem tudtam hinni többé, mindenhol csak ellenséget láttam, miközben kerestem a magam igazát! Akkor még nem tudtam, hogy ezt nevezik serdülőkornak! Nem tudtam, hogy vége már a gyerekkornak, és nemsokára én magam is csak egy  utálatos felnőtt leszek. 

2010. december 13., hétfő

Girls, Girls, Girls!

Az egyik régi kedvencemre találtam rá, és most be is mutatom nektek. Íme a  Mötley Crüe csapatának a legdögösebb darabja, ahol nemcsak a zene lenne döbbenetesen jó, hanem a Lányok, hát.... azok Lányok!




2010. december 12., vasárnap

2010. december 8., szerda

Téli Kiruccanás

Lehullott az első hó, és lett is belőle árvíz. Városomban kb. két óra hosszat tartott a pár centiméter vastagságú hóréteg, és azóta is csak licslocs van mindenfelé. Nem úgy a magasabb régiókban, mert ott már igazi tél van úgy, ahogyan az illik. Nagy az év végi hajrá, de egy téli kiruccanást nem lehet elszalasztani, mert az első hó, az mindig új élménynek számít.
Mint mindig, ezúttal is magammal vittem a kamerát, és sikerült is megörökítenem, hogy az otthoni feszültségeinket miképpen szokás minálunk levezetni. Íme, a képsorokban megörökített cselekmény, mikor asszonyom és a lányom egymásnak esnek, és elrendezik a korábbi sérelmeiket. Nekem nem maradt más hátra, minthogy nézzem és örvendezzek, hogy ezúttal nem velem bajlódnak.
Itt még nem látszik semmi, széles a mosoly.     


Aztán Emikébe belebújt az ördög. Látszik rajta, hogy kötözködhetnékje van.


De hogy lehet így havat tolni a levegőbe? Látszik, hogy a Harry Potter-en nőttek fel.


Csakhogy a Birodalom Visszavág idején is nőttünk fel néhányan.


És íme, a végeredmény! Visszaállíttatott a szülői tekintély!


Most otthon egy darabig  csend lesz, de én már azon gondolkodok, hogy a következő kiruccanás alkalmával hová vigyem őket? Egy paint-ball lövöldözős arénába, vagy valami roncsderbire?

2010. december 5., vasárnap

Mit Hozzon a Mikulás?


 Írtam egy levelet a Mikulásnak. Van benne minden! A bevezető így szól:
- "Kedves Mikulás! Olvasd el, s ha hülyét kapsz tőle, ne izgasd magad, mert ezzel nem leszel egyedül!" 


Mit hozzon a Mikulás?

Mit hozzon a Mikulás?
Annak, aki  gödröt ás?
Székhelyét máshová tegye
az, kinek sírásó lett neve!

Mit hozzon, ha politikus?
 Mi legyen hálából a juss?
Aki lopott szemtelenül
Ígért fűt-fát kegyetlenül
Kezére szép karperecet
Lábára egy jó nagy követ.

És mit hozzon az IMF-nek?
Bankároknak, a brókernek?
Brókernek egy nullás trendet
Az uzsorásnak jó kötelet
Bankárnak egy üres széfet
Kopott ruhát, üres zsebet
Csak zabkását jó ebédnek
Hadd tanuljon becsületet!

Ó, és téged sem hagylak ki
eremdéesz, gyurcsány feri.
Miklós, hozzál nekik lámpát
Hidegrázást, nagy nyavalyát
Legyen világosság! Ki az útra!
Ki velük a szemétdombra!
Ott a helyük, jól is lesznek
Kommunisták, jó testvérek
Rágott csonton összevesznek
Nem is siratja meg senki őket!

Nemzetemnek, Neki mit adsz?
Eszet kéne, de azt hol kapsz?
És a Jószerencse is ráférne
Minden házba est-ebédre
Sült libát, s a jó kedélyre
Vörös bort a serlegekbe!
Hadd igyunk a Nemzetünkre!

Hidd el Miklós, ez mind ránk fér
És nem adnak annak, aki nem kér
Akkor kérünk tőled, s ne gatyázzál!
Szép Hazánkra áldást hozzál!

                                                    Ómen, illetve Ámen!


Vers, fohász, vagy valami ilyesmi. Én írtam!
Nyárády Károly

2010. december 2., csütörtök

Word Up! December 1989.

A Cameo1986-ban megjelent  "Word Up"-je, az év egyik legjobb dance slágere lett. Hogy miért? Aki hallotta, az már tudja, és aki még nem, az most itt meghallgathatja! 1989.-ben még mindig sikerszám volt, és eszeveszetten táncoltunk rá még akkor is. Ekkor már egészen másvalamiért üvöltöttük kórusban, hogy:

-"Word Up! 
Do your dance, do your dance, do your dance quick,
Ma-mma, c'mon baby, tell me what's the word?
Ah word up!
Everybody say,
When you hear the call,
You've got to get it underway."

1989. decemberét írták akkor, és jött a Temesváron kirobbanó népzendülés, és nemsokára a hírhedt "Karácsonyi Forradalom"! Azóta eltelt 21 esztendő, és ma már elmondhatom, hogy a bolondos fiatalság akkori lázongásából mára már semmi sem maradt! Minden megváltozott, de semmi sem úgy lett, ahogyan akkor követeltük a dalban elrejtett szöveggel! Ma már inkább ez a rész kapott teljesen új jelentést számomra:

- "Give us music, we can use it, be FREE to dance.
We don't have the time for psychological romance.
No romance, no romance, no romance for me,
Ma-mma, c'mon baby, tell me what's the word?"

Ennyi maradt mára, és ahogyan a dalt újra hallom, megtudtam, egyvalami mégsem változott! Semmivel sem lett rosszabb a ritmusérzékem, és a régi figurákat is tökéletesen el tudom ismételni. A többi? Hát az " No romance!", és csak ennyit mondhatok:

-"Ah word up! - Realy? -Word up, but for whom?