- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2010. december 15., szerda

Amikor a Bálványok Leomlanak!


Két napja már, hogy egyre csak hull a hó, és mindent betakar a hófehér lepel. Minden szennyet és minden emberi idétlenséget is elfed, és jótékonyan feledteti velünk a mindennap nyomasztó egyhangúságát. Egyre jobban érezhető, hogy készülődés van, hogy valahol már el is indult az, ami egyre közelebb van hozzánk. 
- Jön Karácsony!

Ilyenkor mindig felrémlenek bennem a régi emlékek, a gyerekkorom, az ünnepre való készülődés és a rendszeres templomba járás hosszan-tartó katolikus lelki felkészülésének hangulata. Édesapám katolikus, édesanyám református, de mi, a gyerekek mind a hárman katolikusoknak lettünk keresztelve, mert ez volt akkor a  szokás. Egyébként édesapám ágáról mindenki katolikus volt, és családi összejövetelek alkalmával csak édesanyám volt az egyedüli "pogány", ahogyan nagybátyám titokban nevezte  a reformátusokat. Nagymamám valamikor leánykorában  református volt, de mikor férjhez ment egy Nyárádihoz, abban a pillanatban "megtérítették", illetve "visszatérítették", mint elkóborolt bárányt az anyaszentegyház keblére. Annyit azonban kiharcolt magának, hogy mindkét felekezetnek egyformán fizetett egyházi adót és egyformán adakozott mindkettőnek. Ezért aztán a hitbuzgók meg is szólták néhányszor, mire nagyanyámból is kitört a Náznánok lázadó vére, és olyasvalamit vágott oda, amit állítólag Géza fejedelem, Szent István apja is mondott egykoron.
- Annyi felekezetnek fizetek, ahánynak én akarok, mert én ezt megtehetem!- és ezután soha senki sem szólta meg többé. Édesanyám ellenben nem sokat teketóriázott, mert ő kereken kijelentette, hallani sem akart semmiféle megtérésről. Egyébként ember legyen a talpán az, aki az én anyámat próbálta volna csak rávenni bármire, amiről ő egyszer azt mondta, hogy nem! Édesapám szerencsére nem sokat törődött az ilyesmivel és fütyült vidáman a testvérbátyja gyakori méltatlankodásaira. Annyi azonban mégis lett, hogy mi mind katolikusok lettünk. Hogy ne legyen gond a hitünkben való megerősödésben, édesanyám elsőrangú személyes gondjának tekintette, hogy nehogy lemaradjunk valamiről! Így aztán nem is maradtam le semmiről se, és olyan buzgó templomba-járó gyerekké váltam, hogy abban nem sok hiba lehetett. Bár kétségtelen, hogy sok időmet elrabolta a számtalan hittanóra, és a rendszeres vasárnap délelőtti templomos program, én határozottan tudom, hogy hittem is azt, amit ott tanultam. Nem voltam azért teljesen vak, mert néha sehogyan sem állt össze a kép, de kétségeimet inkább írtam a bűn számlájára, minthogy a racionális gondolkodás menthetetlen velejárójának tekintsem azt. Mellesleg sejtelmem sem volt ezekről a fogalmakról. Akkor még nem! 
Hittem, és reméltem, imádkoztam, könyörögtem, és átéltem valami olyasmit, amiről ma már tudom, hogy mennyire jó is annak, akit nem háborgat meg hitében a valóság szörnyű igazságtalanságai. Szép volt, jó volt, és ma már azt is tudom, hogy az akkori, mélyen gyökerező hit alakította ki bennem azt az értékrendet, amit azóta mindig követhetek tetteimben, mind helyes utat mutató világosságot. Mára azonban csak ennyi maradt, és még egyvalami más is. Valami nosztalgia, egy boldog időnek szívfacsaró emléke, mikor még minden szép volt és igazságos. Más semmi! Talán még érzem azt, hogy ha néha megteszek valamit, nem is azért teszem, mert gondolkodok rajta, hanem azért, mert csak érzem, hogy ezt "így kell" tennem! Másképpen nem is lehetne! Pedig lehetne, csak... nem illik, nem szabad? Ki tudja már a válaszokat, hogy miért van ez így?
Pedig azok a régi bálványok, amit én szenteknek és tévedhetetlenek hittem, azok már rég romba dőltek az évek során, és helyükbe sosem állítottam újakat. Más egyébbel sem igyekeztem soha behelyesíteni őket, pedig néha nagyon hiányzik valami, amihez csak úgy oda lehetne fordulni, de nem is tudom már, miért?
Az első bálvány egy karácsonyi szentmise után dőlt össze bennem, és örökre maga alá temetett valamit, amit onnan soha többé nem tudnék visszaszerezni. Ennek a történetnek az előzményeihez tartozik az, hogy szüleim nevelési módszereinek egyetlen meg-felebezhetetlen elve az volt, amit tekintélynek neveznek. Édesanyám katonatiszteket idéző pedantériája és szigora nem tűrt meg semmiféle ellentmondást, és következetesen végrehajtott bármit, amit ő jónak vélt, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy az a mi érdekünkben történik. Nem hatotta meg sem a tiltakozás sem a sírás, és örökre igyekezett a fejünkbe verni, hogy a felnőttnek akkor is igaza van, ha nem lenne igaza! A felnőttek, és itt elsősorban önmagát értette, azok mindent jobban tudnak, és akkor a gyerek csak kussoljon és mutasson csak kellő tiszteletet irántuk. -Beszélni csak akkor beszélj, ha kérdeznek, és csakis akkor, és akkor is csak illedelmesen, szerényen stb. Kivétel csak az, ha köszönni kell előre, mert azt kihagyni rettenetes szégyent jelentett, és  nem is maradt el a kötelező megtorlás sem. 
Nem nehéz elképzelni, hogy én barom gyerekfejjel úgy is néztem fel a felnőttekre, mint valami félistenekre, akiknek milyen jó is lehet, mert ők mindent tudnak, és azt tehetnek, amit akarnak. Ők a földre szállt tökéletesség példányai, mert nekik mindig igazuk van! 
Karácsony volt és a délelőtti Nagymisén tátott szájjal bámultam a felnőtteket, hogy ők milyen ájtatosan énekelnek, és milyen jó volt nekik, mert ők  tudták az ünnepi énekeket is, amit én akkor hallottam először. Hát ez természetes is, hiszen ők a legjobbak, legszebbek, legokosabbak, és már mindent tudnak. Amit itt elmondanak nekünk, azt is! Cselekedetük is csak tökéletes és csak is jó lehet, mert ők a Felnőttek, a Nagyok, a Jók, akik mindig tudják, mi a helyes és mi a szép! Nagyon sokukat ismertem már látásból, mert már rég jártunk oda, és már úgy néztem rájuk, mint a jóság hadseregére. 
A Szentmisét Lestyán Ferenc celebrálta, aki majdnem nyolcvan éves korában is biciklivel járta körbe a kórházakat, és vigaszt vitt a haldokló betegeknek. Nagymestere volt a szavaknak, és prédikációival transzba ejtette a nyáját. Azóta sincs többé Marosvásárhelyen még olyasvalaki, aki akár a nyomdokába lenne képes eredni. Befejező beszédében az árvák és nincstelenek keserű sorsáról beszélt, és lágy, de határozott hangján felkért minden hívet, hogy a Szent Karácsony tiszteletére mindenki igyekezzen juttatni valamit nekik, hogy a karácsonyi szeretet lángja eljusson a nélkülözők szerény otthonaiba is. Aztán véget ért a szertartás, és utunkra eresztett, miután áldását adta ránk. Mindenki arcán tündökölt a mosoly és a szeretet lángja ott volt mindenki szívében.
Kint, a templom lépcsőin két koldus ült csendesen, egy öreg bácsi, lehajtott fejjel, és csak egy kopott fekete öltönykabát volt rajta. Kalapját a lépcsőre tette, nem is kért, csak ült ott lehajtott fejjel, látszott rajta, hogy rettenetesen szégyellheti, és hogy egyáltalán nem játssza meg magát. Mellette egy szegényes rongyokba burkolózott asszony guggolt, és mereven nézte a kalapot, melyben néhány apró pénzdarab volt beledobva. Arcát nem is lehetett látni, és most, hogy áramlani kezdett a tömeg kifelé, reménykedve vártak az alamizsnára. Nekem egy vasam sem volt, mert ami volt, azt bedobtam korábban a perselybe, és most rosszul éreztem magam, hogy nincs mit odaadjak. De sebaj, itt jönnek a nagyok, ők aztán tesznek helyettem is, és sok pénz fog összegyűlni, mert hát lehetne ez most ilyenkor másképpen?
 Igen! Minden másképpen volt, mint ahogyan én hittem. A legtöbben rá sem hederítettek a szerencsétlen kuporgókra, és aki odanézett, az elkapta a tekintetét és elvonult. Néhányan még énekelték is ájtatosan a  bent még zengő orgona hangjára, aztán mindenki elszállingózott. Hárman tettek valami aprót a kalapba, de azt is valami nagyherceges leereszkedő gesztus kíséretében, és még csak nem is néztek a két szerencsétlenre. Egy ifjú pár jött ki karonfogva, ők tettek egy akkori papír ötlejest a kalapba, ami akkor bizony szép adomány volt. A lány tette vidáman a kalapba, majd karon fogta párját, és elmentek ők is.
Én csak álltam, és csak álltam, és csak álltam! 
Nem tudtam felfogni azt, amit akkor kellett tudomásul vennem. A két öreg is felcihelődött, majd egymást támogatva elvánszorogtak a főtér felé a nedves, havas-esős járdán. Csak néztem utánunk, és nem tudtam még elmozdulni sem a látványtól. Hazáig bőgtem, és még ma is elérzékenyülök, ha eszembe jut a két szerencsétlen öregember látványa, ahogyan vonszolták magukat, szótlanul, hajlott háttal a szertefoszlott remények súlya alatt. Abban a pillanatban egy egész világ omlott össze bennem, és soha többé nem tudtam hinni a felnőttekben! A nagyokban! A nagyok tévedhetetlenségében és a szüleim igazában! Ettől a perctől kezdve már nem voltam többé tizenéves gyerkőc! Felébredt bennem a megvetés, a gyűlölet és a dac! Cinikus lettem és alattomos! Senkiben nem tudtam hinni többé, mindenhol csak ellenséget láttam és közben kerestem a magam igazát! Akkor még nem tudtam, hogy ezt nevezik serdülőkornak! Nem tudtam, hogy vége már a gyerekkornak, és én magam is csak egy  utálatos felnőtt leszek nemsokára. 

17 megjegyzés:

autumn írta...

"Mert amiképpen holt a test lélek nélkül, akképpen holt a hit is cselekedetek nélkül" Jakab 2,17

Lili írta...

Nagyon jó kis történet, nagyon tetszett az írásod Karesz. Olyan igazi hangulatos visszaemlékezés, még ha kicsit keserű is. Talán mindegyikőnkkel előfordult hasonló a serdülőkorban, amikor még igazán romlatlanul hittünk a felnőttek tanításában.

reltih írta...

AMIGO, NO ENTIENDO TU IDIOMA.
UN ABRAZO

monik írta...

Én is- hasonlóan Hozzád- a katolikus egyház dogmáin nőttem fel,amit a szülői szigor koronázott meg.Amióta úgymond megvilágosodtam azóta vagyok gyanakvó,és szkeptikus minden kötelezővel szembe.
Viszont a hitemből megmaradt az a szikra,amelyre építkezhettem életem során.
A bigott,álszent oltárnyalókkal most is ki lehet engem kergetni a világból...DD

jasmin írta...

lieber Karesz, langer Text für mich schwer,
aber ich merkte, ein Fühlen und das Arbeiten deiner Gedanken um diese schlechte Gerechtigkeit, solange wir es sehen,sehen, sehen dieses Unrecht von Menschen für Menschen gemacht, und nicht wegsehen,und begreifen, wenn andere in Not,in Angst und hilflos leben, dann spricht das Herz mit...
dann merken wir selbst unsere eigene Hilslosigkeit, eigene Ohnmacht.Ich denke wir sind unter einen bestimmten Stern geboren,und wir werden nie die Augen verschließen,und werden wachsam sein. Auch in kleinen Dingen die Gerechtigkeit suchen. Manchmal bringt man sich in Gefahr, aber besser so und ein reines Gewissen...
ganz herzliche Grüße Jasmin,
sage bitte wo hast du gearbeitet in Deutschland? habe ich es richtig verstanden!
zu DDR Zeiten waren viele Ungarn hier im Land zur Arbeit, ich hatte Freunde

Karesz írta...

Kedves Autumn, én egy másik hasonlót tudok őseimtől, igaz népiesebb, de bölcsesség van benne.
-Jó annak, aki nem tudja, hová akar eljutni! Így bármerre is indulna, soha nem tévedhet el!
Hozzátenném a magamét, hogy bármerre is jár, mindig jó irányba halad! :-)))
Lilike, kedves, engem pontosan az keserít el, hogy velünk miért kellet ezt az esztelen szarságot végigcsinálniuk, amivel végső soron csak rosszat tettek. Hiába volt esetleg jó a hátsó szándék is, mert kimaradt az a fontos rész, mikor közlik veled, hogy "na fiam, lányom, mától kezdve felnőtt vagy te is, és úgy is leszel kezelve ezután!"
Ilyen nincs, nem is volt, mert ez képtelenség. Úgy lettél felnőtt, hogy rád szakad minden, mert soha nem készítettek fel arra, hogy felnőtté válhass. Ez a nagy gondja az én generációmnak, és még a későbbiknek is, mert bár mindent megtettem annak érdekében, hogy lányom soha ne érezze magát "csak" gyereknek, nem tudom biztosan, hogy mennyire sikerült ez nekem. Nekem, aki soha sem tanulhatta meg azt sem, hogy helyesen cselekvő szülő lehessen. Hiába olvastam végig könyvtárnyi gyerekneveléses pszichológiai munkát, hiányzik belőlem a modell, amire építhetek.

Karesz írta...

Reltih mi querido, mi lengua es el húngaro. Estoy un poco emocionada por el interés mostrado hacia mi blog. También estoy muy agradecido y feliz.
Se confirma, pues la gente en todas partes son la creación de Dios, aun cuando las barreras del idioma aparente aumento de entre nosotros.
Trate de traducción de Google, que no es perfecto, pero puede ser satisfactoria.
Un abrazo amistoso!

Karesz írta...

Mónika, tökéletesen látod a dolgokat, s hozzátenném, hogy nem kis bátorság kell ahhoz, hogy kétségeidről és csalódásaidról nyíltan tudj és merj is beszélni! Csak azért jegyzem ezt most meg, mert nem csak oltárnyalókból, álszenteskedőkből és általános értelemben vett bigott emberekből áll a környezetünk. Mégis, bárhová fordulsz, a legtöbb helyen találkozni fogsz egy un. "minimális társadalmi erkölcsi normával", ami persze nagyon szépen szól, de valójában semmit sem mond! Egy nagyon relatív fogalommal, amibe minden és semmi sem fér bele.
Aki okos, az találja csak ki, mikor mit és hogyan kellene tennie? Nem egyébért említem, csak jó elgondolkozni azon, hogy ez a minimális izé kinek mit is jelent?
Példának okáért süss csak el egy sikamlós viccet, és láthatod, hogy hogyan fog egy kocsmáros vigyorogni rajta, és hogyan fog fölháborodni ugyanazon a viccen egy apáca? Minimális erkölcsi norma? Melyik?
Nagyon érdekesen viselkednek különben az un. értelmes emberek is, ha különféle helyzetekben, falállításokban kell néha szerepelniük. Egy pap jelenlétében nagyon rendesek, nem beszélnek durván, okos dolgokról próbálnak véleményt mondani, és szemmel láthatóan igyekeznek "rendes" emberek lenni. Ugyanaz az ember egy összejövetelen behúz két pohárral, s máris megjegyzi, hogy jó segge van a pincér csajnak, hogy a felesége kibírhatatlanul csak asszony, és ha kiborul a pohár, akkor istentelenül káromkodni fog egyet. Nagyképűsködik, nyoma sincs a szerénységnek és igyekszik megjátszani a vagányt, mert megint csak megfelelni akar a kemény világ követelményeinek. Ugyanaz a személy olyan szerencsétlenül egy senki, mikor az orvoshoz lépik be, hogy az már siralmas, és még siralmasabb, mikor a főnöke köpi szembe, vagy valami hivatalos személy szegez neki orcátlanul valamiféle merev kérdést. Otthon durváskodik a gyerekeivel, kiönti rájuk a napközben összegyűlt frusztráltságát, netán szeretője is van stb.
Tulajdonképpen mindenki csak megfelelni akar valamiféle elvárásnak, miközben álarcok sokaságát cserélgeti annak függvényében, hogy hol és kivel van egy fedél alatt.
Mindenki csal és hazudik, mert már korán, gyerekkorunk hajnalán megtanították, de inkább belénk verték, hogy nem az a jó ami jó nekünk, hanem az, amit mások annak tekintenek. ha magadnak jót akarsz, akkor rejtsd el valódi érzelmeidet, mert megbűnhődsz őszinteséged miatt! Ezért inkább eljátszod a megfelelő szerepet, és te vagy a legjobb gyerek! Minél jobban sikerül meggyilkolni önmagad, annál elégedettebbek lesznek veled szüleid, tanáraid, embertársaid!
Mikor aztán "felnőtt" leszel, akkor megjátszod a boldog szerelmest, de nem mondod ki, hogy mást szeretnél, mert nem akarod megbántani "ŐT"! Eljátszod az orgazmust is, hogy a másik legyen elégedett magával, hogy jól csinálja! Lassan eljátszunk mindent, mert mindig az lesz fontos, ami valaki, vagy valami más és sosem önmagunk leszünk a legfontosabb önmagunk számára! Eredmény? Mindenki tekintsen szét önmaga körül! Ha tetszik az, amit lát, akkor nagyon valószínű az, hogy mégis valahová másfelé fordította a tekintetét.

Karesz írta...

Jasmin Darling, bitte entschuldigen Sie mich!I ch bin auch ein Schriftsteller, und manchmal führt dies zu! :-))))
Ungarischen Sprache hat Besonderheiten, und wenn sie diese Sprache auf einem Niveau erhöht, ist schwer zu verstehen und zu meinem. Also, liebe Jasmin, mach dir keine Sorgen. :-)))
Die Wahrheit ist, dass ich nicht in Deutschland gearbeitet nie offiziell.
Wir verbrachten eine lange Zeit in Düsseldorf, von einigen Freunden. Hier hatte ich die Möglichkeit zu studieren. Hier traf ich das deutsche System. Ich sah Mühlen, moderne Technik und perfekte Organisation. Dieses Wissen hat mir sehr geholfen, als später, hier bin ich nach Hause fahren Projekte. Wenn Sie organisiert ein deutscher sitzen, so gut ich konnte. Es ist eine Realität, ich weiß,und Arbeitgeber über mich wissen.

carpe diem írta...

Érdekes, elgondolkodtató ez az emlékezés. Mindig tiszteltem azokat, akik sosem feledik el, honnan jöttek, kik a gyökereik. Mindez akkor válik értékké, ha tovább is adják , továbbmesélik az emlékeket, bizva abban, hogy a gyermeke is egyszer átadja az övéinek."Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Tamási Áron sorai legtöbbünknek eligazodási pontot adnak. Az OTTHON nemcsak jelenünk, de múltunk és jövőnk is egyszerre.Ezt azoknak köszönhetjük, akiknek az életünket köszönhetjük. Ahogy idősödik az ember, nem méricskéli már , mit miért hogyan kapott az eszmélődéséhez. A fő kérdés már ez: " Szélfútta levél a világ, de hol az ág, de ki az ág? "Bármilyen gyermekkor adatik meg, a legszomorúbb, legsivárabb körülmények között is képes fölfigyelni az őt körülvevő világra, a természet szép rendjére. Azok lesznek a legszebb nyarak, legszebb karácsonyok,mindörökre a legszebbek, amikor nyíló szemmel, nyíló lélekkel föleszmélünk arra, mi is van hát körülöttünk. Óriási méretével és kékségével az ég,fekete varjúseregével a havas határ, méz- és kalácsillatával a karácsony.A csalódások szívig hatoló borzongásai eltörpülnek, mintha nem is lettek volna.

Köszönöm, hogy elolvashattam az írásodat.Szép estét!

Nagy Farkas Dudás Erika írta...

Jó volt és nehéz is egyben ennek a bejegyzésnek az olvasása. Sok szomorúság szorult az én karácsonyaimba, ezért érzem fokozottabban mások szomorúságát is...

Magdi írta...

Kedves Karesz!
Én, gyermekkoromban azt gondoltam, hogy a világ, csak jó emberekből áll, olyanokból, akik érző lélekkel rendelkeznek és segítőkészek a maguk módján. Aztán fokozatosan rá kellett ébrednem, hogy ez sajnos nem így van.
Néha ezért menekülök az én világomba, ahol minden ember lelke tiszta és szeretettel teli. Nagyon szép történet.
Szeretettel.Magdi

Spartacus írta...

Nagyon szép,és egyben szomorú történet,de ugyanakkor nem ismeretlen(legalább is számomra).Mi is hárman vagyunk testvérek,(fiuk)és mivel Édesapám katolikus volt,így a régi hagyományok szerint mind a hárman katolikusok lettünk.Ez nem volt kérdés.Lehet,hogy egy kissé különc vagyok,de én a mai napig néha eljárok a templomba,és meg kell,hogy mondjam mindig megnyugvással jövök ki a templomból,és nem gondolok arra,hogy milyen egy szennyel teli világ von odakint.Nem vagyok egy sűrűn templomba járó,de szerintem nem is ez a lényeg,hanem amit "odabent"érez az ember.Szerintem is álszentség,ha valaki állandó templomba járó,de viszont a másik élete semmi másból nem áll,mint a hazudozásból,a káromkodásból,a jellemtelen életből,és még sorolhatnám.Karesz barátom,én sajnos nem emlékszem,hogy mikor váltam igazán felnőtté(sajnos engem sem készített fel senki erre a feladatra),mert elég korán meg kellett tapasztalnom,hogy miből áll a saját magam lábára állás.Albérlet fizetés(az elején),minden nemű rezsi fizetése,ruházkodás,élelmezés,gyakorlatilag minden.Akármennyire gondolkodom is,arra a következtetésre jutok,hogy"ez az élet rendje",hozzá tenném,hogy nem túl jó folyamat,de ez van.

Cakeni írta...

Nagyon megható történet,minden egyes pillanatot elképzeltem , mint egy filmet amikor végignézel . Tökéletesen igazad van , ettöl a mindenkinek mefelelni akarástól , hogy vajon a szomszéd mint szól majd a hajam az égnek áll. A vallással kapcsolatban (unitárius vagyok)is rengeteg kérdőjel van bennem.Nem azt mondom hogy nem hiszek Istenben , de egy csomo dolog van amit nem értek(és a lelkem mélyén nem hiszek),ezért hallom is eleget a családtól hogy milyen dolog?Nem félsz hogy megver az Isten?Hát dehogy nem!!Rettegek!Azt az egyet tudom hogy az életünk a multbéli gondolataink(pozitiv,negativ)következménye.Az hogy ki mint veti ágyát úgy alussza álmát , szerintem tökéletesen igaz!
Rengeteget lehetne filozofálni,sokszor nincs akivel megbeszélni ezeket a dolgokat ,mert ahogy egy "barátnöm" mondta egyszer , hagyjam békén ezzel a dologgal, inkább legyen tudatlan , nem akar a dolgokba belegondolni mert fél a következményektől.Hát naggyából így van vele mindenki , ne gondolkodni logikusan , csak élni a monoton , sz.r életüket és azon fáradozni hogy mindenki másnak megfeleljenek.Nagyon nem szeretnék a sokasághoz tartozni ,de nehéz , ha nem vagy olyan mint ŐK már lenéznek,platykálnak de hát kit érdekel!
Mindenesetre várom kiváncsian , a többi hasonló írásodat,megnyugtató hogy van még más is aki kilóg a sorból:)
Űdv.Cakeni

Anikó írta...

Kedves Karesz ! Csodálatos ahogy irsz és én szeretem olvasni, én hiszek abban a mondásban, hogy minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Gyerekként másképp láttunk és éltünk meg sok sok dolgot, ami ma már természetesen felnőtt fejjel más.

Szépek az írásaid:)

Arigi Kuwanna írta...

God!!!
Just wonderful! Yeah, sometimes is not easy to grow up and see the world with such pain around it! That's why I belive in God, that's why I believe that He has all the mercy we need, that's why He sent His son to save us!
My dear, I'm going to have a small break for this days, till dec.27, so Merry Christmas and a really Happy New Year, full of happines and peace!
Kisses take care.

iri írta...

Kicsit megkesve olvastam irasod, s orvendek hogy nem szalasztottam el.Nagyon tetszett milyen elethun adtad vissza a gyerekkor egy toredeket, s bizony mint latszik sokan onmagukra talaltak irasodban.Jomagam is sokmindenben magamra ismertem, meg akkor is ha mint anyukad is" poganykent "nottem fel, de halas vagyok az Urnak hogy irgalmazott nekem s meg idejeben megnyitotta szemem s mar nem kell alszenteskednem , mert igazan hiszem Istennek minden szavat.

Mikor O ezt mondja: Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged, hogy papom ne légy. És mivelhogy elfeledkeztél Istened törvényéről, elfeledkezem én is a te fiaidról.Hoseas 4:6

Es ezt is mondja: Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve!Jeremias 17:5

Azon csodalkozom csak hogy olyan sokan vannak -mint a komentekbol kiderul-kiket komolyan foglakoztat letunk ertelme , s megsem keresik ott ahol azt igazan megtalaljak:Isten Igejeben.

Meg szeretnek ilyen irast olvasni.