- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2014. április 6., vasárnap

Szavak nélkül

Szavak nélkül

Elfogytak szavaim, és elment a hangom
Megtörtem végleg, és eltört a lantom
Partra kivetett vagyok, s kiszáradt torkom
Ezért most elrejtem ezután előled végleg az arcom

Enyészet, te nyertél megint
de csak azért, mert én feladtam harcom!

Nyárády Károly

2014. március 19., szerda

Erotic Night


Erotic Night

Akarod újra egy rejtelmes éj titkait?
Egy melletted dobbanó szív hangjait
Hallani, és azt, te vagy, és senki más
Nem érdekel most az, ki is az a más
Ki elvisz holnap, a karjaiban magának
Ha tudhatom, a szíved nálam maradhat.


Nyárády Károly

2014. március 1., szombat

Édesapám Üzenete.





Egy év telt el azóta, hogy édesapám végleg eltávozott az élők soraiból.
A napokban egy újságból kivágott cikket találtunk a személyes dolgai közt, gondosan elrakva. Rajta a következő idézet volt olvasható:

„Küzdöttem értetek, szívvel és erővel
De mint a büszke fák, végül ledőltem.
Most csak annyit kérek tőletek:
Szeressétek egymást, mert én már nem leszek!”

Ez most nagyon fáj.

2014. február 6., csütörtök

Változás




Titokzatos lassúsággal fordul idő, s talán kékebb már az ég
mert leveti egyszer láncait a jámbor folyó, s megtörik a jég.

Nyárády Károly

2013. november 9., szombat

Vakon szeretve



Vakon szeretve Őt

Hagyd a Nőt álmodni úgy, s hagyd is Őt azzá lenni, ami!
Hagyd Őt álmodni úgy, hogy szeretni kelljen Őt, ki elhiszi
hogy szeretni Őt a legjobb, s a trófeát is úgy kell elvinni
hogy elhitesd vele, te csak szívét akartad meghódítani
de tiéd lett teste is, s Ő  ellene semmit sem tudott tenni!
Úgy légy te is vak, és szeresd azt, kivel boldog akarsz lenni
mert meglehet, téged is csak vakon tud egyvalaki szeretni.

Nyárády Károly

2013. november 6., szerda

Vigyél haza!

Vigyél haza!

Ó, kedves, ha a zongora szól lágyan, s a karodba bújok
én akkor csak álmodni szeretnék, mert tőled elhullok
s a lágy kebled ölén akkor én csak terólad ábrándozok,
úgy, ahogyan én csak a szerelmes nőmről álmodhatok.
Tégy velem csodát, vigyél haza, s legyünk mi boldogok!

Mond, mit hibázok én, ha célba olykor nem találok
és bágyadtan kérlek, segíts nekem, hisz hiába várok
mert elment az utolsó járat is, és én egyedül állok
egy hideg állomáson egyedül vagyok, és terád várok
Vigyél magaddal, kedvesem, mert én a tied vagyok!

Jöjj utánam, ne hagyj itt állni, az álmaimmal elveszni
Gyere, és ölelj át! Mond azt, mit nem mondott ki senki
Enyém vagy, s legyen a holnap bármilyen, van itt valaki
Ki akar téged és szeret, semmit többet, csak egy ennyi!
Vigyél haza, szeress és légy enyém, meg tudod ezt tenni?

Ajándékozz meg azzal, amivel egy vérző szívet éltetsz
Add nekem azt, mit eltitkoltál, mit oly mélyen rejtesz
Légy örök tavasz a szívemben, légy az, amit szerethetsz
S ha hajnalban más néven szólítasz, mikor megébredsz
Érteni fogom én, bár könnyeim nyomába hiába ereszkedsz
Vigyél inkább haza, mert számomra mindent te jelentesz!

Fogadj el úgy, ahogyan én téged magamnak megálmodtalak
Ne keresd az álmot bennem, és ne adj el lazán az ócskásnak
Hisz nem tudod, hol válik valósággá álmod, hol vész el vágyad
Mert rólam szól nedvesre sírt párnád, a hideg, ránctalan ágyad
Nem hiszed? Hát ölelj át, kedvesem, valaha megbántad?
Velem az álmok világában? Ölelj át, te nem így akartad?
Hisz rád bíztam én titkom, mit feledtél, vagy soha nem is tudtad?

Nyárády Károly

2013. november 1., péntek

Fohász



Fohász

Ó, Uram, Te nem hiszed el, hogy mennyire tud nekem ez fájni 
Nem hiszed el, hogy lelkem fájdalma mily végtelen tud ma lenni 
Ha nézek könnyeimen át, s e végtelen sok gyertyát látom égni.


Uram, adj erőt, s békét énnekem, elmémet világosítsd fel nekem
hogy hinni tudjak a bölcsességedben, s add, hogy híved az legyen 
ki ma fájdalomtól csak áll szerencsétlenül a fejfánál, és összetörten
csak remeg, és reméli még azt: Igazad csak Tenéked van, Istenem! 

Nyárády Károly

Mindszentek Napjára


2013. augusztus 21., szerda

Túl az Illúziókon



Túl az Illúziókon


Én már annyiszor láttam úgy bálványt leomlani
hogy számolni sem tudnám és könnyet sem ejteni
nem vagyok képes már és vágyat sem úgy elfojtani
hogy annak a romjain ne tudnék ma én már nevetni

Inkább behunyom szemem,
mert láttam a vergődést, a kínt és a csalfaságot
Láttam a vért és a nyomort, s a hazug igazságot
mellyel magyarázni lehetett mindezt a gazságot
hogy jogos volt a jogtalan, ha volt hozzá nagyságod

Inkább befogom fülem,
mert ezerszer hallottam a hamisan prédikálok nagyjait
A hitszegő papok szavát, kik áldották a tankok ágyúit,
Kik lehajtott fejjel szolgálták ki a sötétség angyalait
majd utána könnyekkel hantolták el a szavaik nyomait

Inkább befogom a szám
mert ha elárulom a titkom és valahogy kiöntöm lelkemet
azzal azok titkát mondom el, kik ezért bevernék fejemet
kivágnák nyelvemet, s örök gyehennára ítélnék lelkemet
mert nagy bűn az Igazság, melyért a keresztre feszítenek.

Ezért is szégyellem magam
mert nevetnem kell, és már nem tudok hangosan tiltakozni
ha oly tanítót láthatok-hallhatok, ki az Igét hivatott kihirdetni
ám csak mételyezett szavakat szór, és nem tudja, de nem is érti
építője és sírásója is a Jövőnek, így egyben, sosem tudsz lenni.

És akkor már csak nevetek.
Nevetek, de keserűen, és csak úgy, ide-oda tekintgetve
a kutakodók szemét ezzel, ha lehet, úgy ki és elkerülgetve
hogy ne lássam már meg abban azt a tükröt felvillanni
Melyet ők nekik sem könnyű már ezután csak így elém tartani.

Nyárády Károly

2013. július 18., csütörtök

Vágyam




Vágyam



Ott, ahol néha csak végtelenül a csend honol
Hol hajnalonként álmosan, de csak egy rigó dalol
Ott, ahol a titkos tisztások napfényes foltján
Hol gyémántos harmat villog a nimfáknak haján
Kik mezítláb lenge táncot lejtenek a puha mohán
Oda húz engem most szívem, az én szerelmemhez
Hegyekbe fel, vén kövekhez, gyantás fenyvesekhez
Szomjat oltani a források jéghideg kristály-vizéhez.
A búra, bánatra valami csodaszert, gyógyírt felkutatni
Mert szeretném elveszett önmagam újra megtalálni.

Nyárády Károly

2013. június 25., kedd

Illúziók


Illúziók


Úgy hiszem, hogy létezik a messzi tájban,
túl az alkonyon, valahol
van egy jobb világ, hol örökösen nyár van.

Úgy tudom, hogy ott a csúcson sincsen tél.
Fény van akkor is,
ha a Nap nyugszik, vagy most éppen kél.

Ott, ha igaz, nincs sem idő, s nincsen tér.
Megpihenhet ott a fáradt vándor,
de csak az, ki mások szívében is tovább él.

Kell legyen egy másik világ, ami nem egy álom,
hol megölelhetjük mi még egymást,
ám én addig a kétségekkel örök harcom vívom.



Nyárády Károly 

2013. május 9., csütörtök

A fekete fény árnyékában



A fekete fény árnyékában

A Sötétből bújt elő ő, de nem a Fényes felé haladt
A sehonnani, aki senki, ki mindörökre az is maradt
Öröme az űr, a gyász, ki szavával szárítja ki a kutat
Ő a Démon, ki a hullák felett tör magának utat.

Időt darál be, és lelket arat, s tereket nyel el a garat
Hol a roppant kerék gördül, üres lesz, ahogyan halad
Betonban a könnycsepp és rozsdamarta nehéz vasak
Ennyi marad csak ott, hol az örült végzet vígan arat

Nyárády Károly

2013. március 16., szombat

Együtt Veled a Végtelenben is!



Együtt Veled a Végtelenben is!

Évszázadnyi most egy nappal, és évezrednyit tart az éjjel
Bár már hunyorognak fent csillagok, a Nap mégsem kel fel
Csak a csend van, végtelenül, az a néma csend s a homály
Csak egy sötét árny suhan fent néha, mint egy gyászos sirály

Egy néma folyosó végében csendben ül a gyász s a homály
Hol sötét árnyékában öntelt vigyorral gubbaszt a hideg halál
Bár most jeges keze mozdulatlan, s látszik, mellében sincs neki szíve
Ezért nem is érez, de talán boldog, ha dolgát imígy bevégezte?

Nagyot libben kint egyszer a csend, s egy láthatatlan parton loccsan
Mikor a bénult agy csak ácsorog már, s a szív is csak gépiesen dobban
Ekkor a Sztüx ezen partján a hátramaradt keresgélők szeme is lekoppan

S Hüpnosz édes kelyhének álmával ajkukon most már szinte mosolyognak
Mert akik nagyon szerették egymást, azok álmaikban újra együtt vannak.

Nyárády Károly

2013. március 6., szerda

Édesapám Emlékére



Édesapám Emlékére

Téged kísértelek ki most tántorogva, Apám, az utolsó utadra
Fájdalomtól ájultan oda ki, hol ezernyi virág borult hantodra
Hol márciusi szél tépett, s a fekete lobogót dühösen szétszaggatta
Mert gyászolt Téged a természet is, hisz Te voltál az ő barátja

Te, ki mindig úgy imádtad a madárdalt, a lombot, a folyókat
A zöldellő mezőt, a hegyet, vadvirágot, s a kedvenc nyírfádat
Melyet ápoltál az udvarodban, fehér törzsét lopva simogattad
mely most ha felébred, és keresni fog, neki én mit mondjak?

Mert mit mondhatok én, ki csak egy töredéke vagyok és lehetek
Annak, aki Te voltál, és leszel is mindaddig, míg én is még élhetek
Te, aki úgy aggódtál a párodért és mindvégig hűen gondját viselted
Kinek az öreg almafa alatt hajtottad ölébe fejed és kiadtad lelkedet

Mert én nem léphetek nyomdokaidba, Apám, én ezt soha nem tehetem
Hisz tudod Te, én csak álmodom mindig azt, hogy vagyok és létezem
Forrófejű voltam s leszek, s ha mégis ébren álmodtam a világot magamnak
Sosem mondtad, de Te tudtad! Elvették? Nem! Mindezt adták az Én fiamnak!

És nekem most mégis elszállt végleg hangom, és csak vérzik szívem
Állok fájdalomtól összetörten, én már csak a tavasz kéklő egét nézem
Sötét éjszakánként könnyek fátylán át már csak bámulom a csillagokat
Reménykedve keresem ott fent az égben, keresem az én Apámat.

Hisz ott van most Ő, fent a Hadak Útján, a hősként elhalt apja jobbján
Ott, ahol az égi tűz körül az öreg szittyák merengnek a Nemzet sorsán
Kik most szótlanul csak bólogatnak, ám mindeniknek kérdés ott az ajkán
„Hát megtértél, te is, fiam, de akkor él-e magyar még a Nyárád partján?

Nyárády Károly

2013. február 27., szerda

Tavaszváró


Tavaszváró


Diadalmaskodik már a napfény, mire jégcsap könnye csordul
Pislákoló csillagok hajnalban mutatják már, az idő átfordul
Kövérek az aranyeső rügyei már, majdnem szinte robban
Ódon ház faláról pereg a mész, hangtalan lepattan

Iszapból korán előbujt bamba béka hunyorogva bámul
Siváran még hideg ez világ, mely most szeme elé tárul
Hogy miért jött elő ilyen korán, ezt még ő sem tudja
Megmozdult benne is most valami, talán ez a gondja

Árnyas oldalakra menekült el a tél, rongyos a bundája
Onnan langyos szellő kergeti el, madárdal nyomába
Iszkol is fel hegyek közé, talán ott még berzenkedhet
Mérgesen rázza szakállát, s a fenyők  összenéznek.
Százszor láttak ők már ilyet, és már foga sincs a télnek
Eddig sem törődtek vele nagyon, de most már nevetnek.

Nyárády Károly