Gonosz vagy, Világ!
Nehezen oszlik az éj
mereven ellenáll a homály
lassan jön a fény, szobám, mint hodály
megnyílik, s ezzel oda lesz az érzés, mi mély.
Részletekre bomlik a sötét
mi már nem ijeszt, már nem is fáj
érzem határozottan, de nem is, tudom! Mi fáj?
Érzem hiányát, vágyom rá. Akarom őt, akarom testét!
Legyen ő, csak ő, s ne kérdezd, miért!
Hisz ő volt, ki meleget adott, ha itt volt a hideg
Értelemet adott a semminek is, létemnek lényeget
Kinek csókja végül mégis mérgezett lett, de aranyat ért.
Ha még egyszer valamit kérhetek
Hát őt add vissza, de úgy, mint mikor még
semmi se az, ami mutatgatja világosan. Közel a vég.
Lehet? Lehetek kivétel? Hisz feladtam én, mindent! Értetek.
Már nem álmodom, szemem is nyitva
Fáj a fény, retinámat égeti a lét. Valóságba vissza!
Szól a parancs, könyörtelen a lét, szeresd, mi van, állj
hátra!
Öreg kutya vonít néha udvaromba’
boldog ő, mert őt már
nem vehetik el tőlem! Én gondoskodom róla!
Nyárády Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése