Amikor a Bálványok Leomlanak!

Két napja már, hogy egyre csak hull a hó, és mindent betakar a hófehér lepel. Minden szennyet és minden emberi idétlenséget is elfed, és jótékonyan feledteti velünk a mindennap nyomasztó egyhangúságát. Egyre jobban érezhető, hogy készülődés van, hogy valahol már el is indult az, ami egyre közelebb van hozzánk. 

- Jön Karácsony!

Ilyenkor mindig felrémlenek bennem a régi emlékek, a gyerekkorom, az ünnepre való készülődés és a rendszeres templomba járás hosszan-tartó katolikus lelki felkészülésének hangulata. Édesapám katolikus, édesanyám református, de mi, a gyerekek mind a hárman katolikusoknak lettünk keresztelve, mert ez volt akkor a  szokás. Egyébként édesapám ágáról mindenki katolikus volt, és családi összejövetelek alkalmával csak édesanyám volt az egyedüli "pogány", ahogyan nagybátyám titokban nevezte  a reformátusokat. Nagymamám valamikor leánykorában  református volt, de mikor férjhez ment egy Nyárádihoz, abban a pillanatban "megtérítették", illetve "visszatérítették", mint elkóborolt bárányt az anyaszentegyház keblére. Annyit azonban kiharcolt magának, hogy mindkét felekezetnek egyformán fizetett egyházi adót és egyformán adakozott mindkettőnek. Ezért aztán a hitbuzgók meg is szólták néhányszor, mire nagyanyámból is kitört a Náznánok lázadó vére, és olyasvalamit vágott oda, amit állítólag Géza fejedelem, Szent István apja is mondott egykoron.

- Annyi felekezetnek fizetek, ahánynak én akarok, mert én ezt megtehetem!- és ezután soha senki sem szólta meg többé. Édesanyám ellenben nem sokat teketóriázott, mert ő kereken kijelentette, hallani sem akart semmiféle megtérésről. Egyébként ember legyen a talpán az, aki az én anyámat próbálta volna csak rávenni bármire, amiről ő egyszer azt mondta, hogy nem! Édesapám szerencsére nem sokat törődött az ilyesmivel és fütyült vidáman a testvérbátyja gyakori méltatlankodásaira. Annyi azonban mégis lett, hogy mi mind katolikusok lettünk. Hogy ne legyen gond a hitünkben való megerősödésben, édesanyám elsőrangú személyes gondjának tekintette, hogy nehogy lemaradjunk valamiről! Így aztán nem is maradtam le semmiről se, és olyan buzgó templomba-járó gyerekké váltam, hogy abban nem sok hiba lehetett. Bár kétségtelen, hogy sok időmet elrabolta a számtalan hittanóra, és a rendszeres vasárnap délelőtti templomos program, én határozottan tudom, hogy hittem is azt, amit ott tanultam. Nem voltam azért teljesen vak, mert néha sehogyan sem állt össze a kép, de kétségeimet inkább írtam a bűn számlájára, minthogy a racionális gondolkodás menthetetlen velejárójának tekintsem azt. Mellesleg sejtelmem sem volt ezekről a fogalmakról. Akkor még nem! 

Hittem, és reméltem, imádkoztam, könyörögtem, és átéltem valami olyasmit, amiről ma már tudom, hogy mennyire jó is annak, akit nem háborgat meg hitében a valóság szörnyű igazságtalanságai. Szép volt, jó volt, és ma már azt is tudom, hogy az akkori, mélyen gyökerező hit alakította ki bennem azt az értékrendet, amit azóta mindig követhetek tetteimben, mind helyes utat mutató világosságot. Mára azonban csak ennyi maradt, és még egyvalami más is. Valami nosztalgia, egy boldog időnek szívfacsaró emléke, mikor még minden szép volt és igazságos. Más semmi! Talán még érzem azt, hogy ha néha megteszek valamit, nem is azért teszem, mert gondolkodok rajta, hanem azért, mert csak érzem, hogy ezt "így kell" tennem! Másképpen nem is lehetne! Pedig lehetne, csak... nem illik, nem szabad? Ki tudja már a válaszokat, hogy miért van ez így?

Pedig azok a régi bálványok, amit én szenteknek és tévedhetetlenek hittem, azok már rég romba dőltek az évek során, és helyükbe sosem állítottam újakat. Más egyébbel sem igyekeztem soha behelyesíteni őket, pedig néha nagyon hiányzik valami, amihez csak úgy oda lehetne fordulni, de nem is tudom már, miért?

Az első bálvány egy karácsonyi szentmise után dőlt össze bennem, és örökre maga alá temetett valamit, amit onnan soha többé nem tudnék visszaszerezni. Ennek a történetnek az előzményeihez tartozik az, hogy szüleim nevelési módszereinek egyetlen fellebbezhetetlen elve az volt, amit tekintélynek neveznek. Édesanyám katonatiszteket idéző pedantériája és szigora nem tűrt meg semmiféle ellentmondást, és következetesen végrehajtott bármit, amit ő jónak vélt, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy az a mi érdekünkben történik. Nem hatotta meg sem a tiltakozás sem a sírás, és örökre igyekezett a fejünkbe verni, hogy a felnőttnek akkor is igaza van, ha nem lenne igaza! A felnőttek, és itt elsősorban önmagát értette, azok mindent jobban tudnak, és akkor a gyerek csak kussoljon és mutasson kellő tiszteletet irántuk. -Beszélni csak akkor beszélj, ha kérdeznek, és csakis akkor, és akkor is csak illedelmesen, szerényen stb. Kivétel csak az, ha köszönni kell előre, mert azt kihagyni rettenetes szégyent jelentett, és  nem is maradt el a kötelező megtorlás sem. 

Nem nehéz elképzelni, hogy én barom gyerekfejjel úgy is néztem fel a felnőttekre, mint valami félistenekre, akiknek milyen jó is lehet, mert ők mindent tudnak, és azt tehetnek, amit akarnak. Ők a földre szállt tökéletesség példányai, mert nekik mindig igazuk van! 

Karácsony volt és a délelőtti Nagymisén tátott szájjal bámultam a felnőtteket, hogy ők milyen ájtatosan énekelnek, és milyen jó volt nekik, mert ők  tudták az ünnepi énekeket is, amit én akkor hallottam először. Hát ez természetes is, hiszen ők a legjobbak, legszebbek, legokosabbak, és már mindent tudnak. Amit itt elmondanak nekünk, azt is! Cselekedetük is csak tökéletes és csak is jó lehet, mert ők a Felnőttek, a Nagyok, a Jók, akik mindig tudják, mi a helyes és mi a szép! Nagyon sokukat ismertem már látásból, mert már rég jártunk oda, és már úgy néztem rájuk, mint a jóság hadseregére. 

A Szentmisét Lestyán Ferenc celebrálta, aki majdnem nyolcvan éves korában is biciklivel járta körbe a kórházakat, és vigaszt vitt a haldokló betegeknek. Nagymestere volt a szavaknak, és prédikációival transzba ejtette a nyáját. Azóta sincs többé Marosvásárhelyen még olyasvalaki, aki akár a nyomdokába lenne képes eredni. Befejező beszédében az árvák és nincstelenek keserű sorsáról beszélt, és lágy, de határozott hangján felkért minden hívet, hogy a Szent Karácsony tiszteletére mindenki igyekezzen juttatni valamit nekik, hogy a karácsonyi szeretet lángja eljusson a nélkülözők szerény otthonaiba is. Aztán véget ért a szertartás, utunkra eresztett, miután áldását adta ránk. Mindenki arcán tündökölt a mosoly, a szeretet lángja ott volt mindenki szívében.

Kint, a templom lépcsőin két koldus ült csendesen, egy öreg bácsi, lehajtott fejjel, és csak egy kopott fekete öltönykabát volt rajta. Kalapját a lépcsőre tette, nem is kért, csak ült ott lehajtott fejjel, látszott rajta, hogy rettenetesen szégyellheti, és hogy egyáltalán nem játssza meg magát. Mellette egy szegényes rongyokba burkolózott asszony guggolt, és mereven nézte a kalapot, melyben néhány apró pénzdarab volt beledobva. Arcát nem is lehetett látni, és most, hogy áramlani kezdett a tömeg kifelé, reménykedve vártak az alamizsnára. Nekem egy vasam sem volt, mert ami volt, azt bedobtam korábban a perselybe, és most rosszul éreztem magam, hogy nincs mit odaadjak. De sebaj, itt jönnek a nagyok, ők aztán tesznek helyettem is, és sok pénz fog összegyűlni, mert hát lehetne ez most ilyenkor másképpen?

 Igen! Minden másképpen volt, mint ahogyan én hittem. A legtöbben rá sem hederítettek a szerencsétlen kuporgókra, és aki odanézett, az elkapta a tekintetét és elvonult. Néhányan még énekelték is ájtatosan a  bent még zengő orgona hangjára, aztán mindenki elszállingózott. Hárman tettek valami aprót a kalapba, de azt is valami nagyherceges leereszkedő gesztus kíséretében, és még csak nem is néztek a két szerencsétlenre. Egy ifjú pár jött ki karonfogva, ők tettek egy akkori papír ötlejest a kalapba, ami akkor bizony szép adomány volt. A lány tette vidáman a kalapba, majd karon fogta párját, és elmentek ők is.

Én csak álltam, és csak álltam, és csak álltam! 

Nem tudtam felfogni azt, amit akkor kellett tudomásul vennem. A két öreg is felcihelődött, majd egymást támogatva elvánszorogtak a főtér felé a nedves, havas-esős járdán. Csak néztem utánunk, és nem tudtam még elmozdulni sem a látványtól. Hazáig bőgtem, és még ma is elérzékenyülök, ha eszembe jut a két szerencsétlen öregember látványa, ahogyan vonszolták magukat, szótlanul, hajlott háttal a szertefoszlott remények súlya alatt. Abban a pillanatban egy egész világ omlott össze bennem, és soha többé nem tudtam hinni a felnőttekben! A nagyokban! A nagyok tévedhetetlenségében és a szüleim igazában! Ettől a perctől kezdve már nem voltam többé csak egy tizenéves gyerkőc! Felébredt bennem a megvetés, a gyűlölet, a dac! Cinikus lettem és alattomos! Senkiben nem tudtam hinni többé, mindenhol csak ellenséget láttam, miközben kerestem a magam igazát! Akkor még nem tudtam, hogy ezt nevezik serdülőkornak! Nem tudtam, hogy vége már a gyerekkornak, és nemsokára én magam is csak egy  utálatos felnőtt leszek.