Euro(rém)vízió

Ahogy telik az idő, úgy lesz egyre inkább meggyőződés bennem az, hogy az a világ, amelyet valamikor megígértek nekem, és amelyiket évtizedekkel ezelőtt megálmodtam magamnak, az soha sem fog úgy megvalósulni, hogy azt elfogadhatónak tekinthessem! Ezért inkább azt igyekszek szeretni, váltakozó sikerrel, ami éppen van! Ez így nagyon is jó volna, ha működne, de hogy a búsba lehet szeretni például ezt, amit most ilyen Eurovízió néven a tegnap és tegnapelőtt sikerült összehozni? Aki látta, és én is láttam akaratomon kívül, annak talán nem kell elmondani azt, hogy miről beszélek. Itt inkább arról vagy azoknak beszélnék, akik tényleg „hallották” és látták is, mert ez nem ugyanazt jelenti! Persze azoknak, akiknek kedvenc műsorai közt Győzike és kalandjai, vagy a Fásy mulató kornyikálása szerepel, mint az est vagy a tévézés fénypontjai, azoknak igazán mindegy! Nekik ez tökéletesen megfelel! Hogy a többi hogy bírja ki, arról nincs mit sokat beszélni, de nehéz is volna leírni! Kényszerű önszántamból sokat hallgattam belőle, és egy keveset láttam is, mikor megfordultam a széken, de inkább ne tettem volna! A vendégeid kedvéért sok mindent meg kell tenni és én igazán hősiesen álltam a sarat. Igen, mert lássuk, hogy ki a nyertes! Mielőtt megtudtuk volna, kellet még egy darabig hallgatni is! Nézni, tüntetően nem néztem, háttal ültem a képernyőnek, de hiába!

Van egy olyan téveszme, magamon tanultam meg, hogy amit látunk hallunk, az azért nem tetszik egy idő után, mert az ember öregszik, maradi lenne, stb. Nem fogja fel a haladással együtt járó változásokat és nem tud lépést tartani a fejlődéssel! Nem akarok generációs konfliktusokat taglalni, mert a fent említett dolgok nem éppen légből kapott eszmék. Van benne igazság, csak éppen helyesen kell, kellene értelmezni, és akkor a dolgok a helyükre kerülnek. Az egyik ilyen magyarázat az, hogy sokan úgy lesznek maradiak, hogy valójában soha nem is voltak időszerűek, naprakészek bizonyos dolgokban. Ez persze senkit sem gátol meg abban, hogy döntőbíró legyen, és a szólásszabadságra hivatkozva, megmondja a véleményét. Ezzel sincs gond, mert ez még belefér a játékba, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ez még nem jelenti azt, hogy ezzel már megtaláltuk a bölcsek kövét! Lehet szabadon dönteni, véleményt nyilvánítani, de ez azzal a kockázattal jár, hogy tévesen döntünk. Minél többen döntünk, annál nagyobb az esélye annak, hogy hibás lesz a döntés! Furcsán hangzik, de így van! Ha a mostani, Eurovíziós példánál maradunk, akkor világosan látszik, hogy sokan szavaztak, mert sok embernek nincs jobb dolga, vagy nincs számára más, színvonalasabb szórakozási lehetőség. Minél többen szavaznak, annál nyilvánvalóbb, hogy az igazán zenét és műfajt kedvelők, és értők aránya kisebb lesz! Annál több a zenei süket, igénytelen, semmitmondó produkciókra kapható közönség, akinek megadatik az a fajta áltudat, hogy valaki a véleményére kíváncsi lenne! Ezek szavaznak! Arról, amiről talán fogalmuk sincs!

Hogy nekem személyesen mi lenne a gondom, hogy ez a mostani és nem csak ez, mert az évek során mind mélyebb a szereplők és a produkciók színvonala, az annyi lenne, hogy évtizedek óta semmi újat, semmi kiemelkedően jót nem hoz a műfajban. A szereplők majdnem teljes létszáma örökre eltűnik a süllyesztőben, soha sem lehet többé róluk hallani! Az általuk bemutatott produkciók, miután az otthoni elő-szelekción is átesnek, az esetek többségében, még az amúgy is gyengécske átlagot sem ütik meg! Ez elkeserítő, mert akkor következtetni lehet, habár tévesen is, hogy akkor milyenek lehetettek a többiek, akik kimaradtak? Továbbá, a nyilvánvalóan vitatható pontozás során kiválasztott döntősök, a „sikeresek” se állnak valami jól. A zenei alkotás még lehet jó, és elképzelem, hogy a stúdióban egészen jól is hangzik, de onnan az út a porondig nagyon göröngyös. A legtöbben ezen fel is buknak, és akkor kész a botrányos leégés! Play-Back műfaj örökös átka, hogy az kegyetlenül megy, nincs lehetőség korrigálni ritmusokat, kieséseket, improvizálni, ha balhé van! A mikrofonból visszakevert hangot rosszul halló énekes, ha nincs meg a kellő gyakorlata, vagy nincs veleszületett abszolút hallása, menthetetlenül hamisan fog intonálni, és ezt még rosszabbá teszi a terem rezonanciája, az üvöltöző tömeg zaja. A kezdők lámpalázas betegsége már csak hab a tortán. Ide már csak istencsapásnak kell az össze-vissza futkorászó táncosok ritmuskieséses galibái, és készen van a siralmas produkció.

1982-ben jelent meg Michael Jackson Thriller című nagylemeze, amelyet az azóta szabványnak számító videoklip követett. Itt ismerkedhettünk meg azzal a stílussal, mikor a szólista mögött táncosok kisebb, vagy nagyobb csoportja lejt sokszor döbbenetesen jó táncot. Aki látta az emlegetett videoklipet, az emlékszik arra, hogy hogyan is megy az ilyen. Jecko áll középen, ő a szólós, öt követi a csoport hihetetlen szinkrontánccal. Néha énekel, és ilyenkor a csoport tagjai saját mozgással mintegy körülöleli, aláfesti a jelenetet. Ez a felállítás azóta milliónyi változatban köszönt vissza a későbbiek során mindenféle más előadó szereplése során. Volt nagyon jó, és volt nagyon siralmas is, de a lényeg azóta semmit sem változott. A másik elterjedt változat korábbi időkre nyúlik vissza, a Motown Music produkciós show-k fénykorának a kezdetéig. Itt legfeljebb két-három táncos produkálta magát, de lényeges eltérés volt az, hogy ezek aktívan a csapat tagjai voltak, legtöbbször vokálénekesek is. Earth Wind and Fire, Cool and The Gang színpadi fellépései során látni lehet őket, amikor fergeteges mozgással, vagy egyszerűbb lengő-ingó mozgással a mikrofonok állványai előtt szerepelnek. Később, ebből a változatból lettek az úgymond „akciós” kettős hármas színpadi látványosságok, akik a hangulatot igyekeztek feldobni.

Mindkét változat áttevődött az európai kommersz zenei produkciókba is, és a számtalan új és agyon-feldolgozástól eltekintve, ma már semmi újat nem jelentenek a szakmában! Néha már annyira unalmasak, hogy sokszor már csak zavarják a látványt a szertelen futkosással, és erőltetett vonaglásaikkal. Rég tudja már mindenki, aki a szakmában otthonos, hogy kellene valami új, de senki sem tud újat kitalálni! Ezért aztán bizarr ruhákba, szerelésekbe bujtatják a szerencsétleneket, vagy csak egy szál bugyiban, dresszben vonaglanak, és ömlik a prime plane-ban kiemelt domborodó fenekek, kicsorduló mellek, vagy derékmagasságból filmezett vénuszdombok remegése. Néhány produkcióról nehéz eldönteni, hogy ez most zenei produkció lenne, vagy valami erotikus klub reklámkampánya! Stricis kalappal a fején néhány fekete csávó mond egy-két szót a lüktető drum-bass zenegép monoton, gépies lüktetésére. Ez lenne a zene, de akkor miért kell három-négy lánynak dugást szimulálni aláfestésül hozzá? Mi köze van ennek a zenéhez?

Itt, az Eurovíziós izében, itt egy kicsit jobban vigyáznak, mert ez ugyebár olyan színvonalas, európai szintű műsor. Nem hozzák teljes-közelbe egyik lány fenekét sem, habár néhányan közülük megmutatnának bármit, csak sikerüljön szavazatokat szerezni. Így aztán van olyan, aki páncél bugyiban ugrál hiába, és olyan is, aki hiába moldvai, az egykori csárdáskirálynő szerelésében lépik színpadra. Igaz, zöld volt a ruhája, és párta sem volt a fején, de a háttérben, piros-fehér-zöld fényekben, fekete mezben, kemény szárú csizmában ropták hozzá a legények az ukrán elemeket tartalmazó népies táncot.

Nem akarok egyetlen szót sem vesztegetni a Magyarországot képviselő Ádok Zoltán szerepléséről, de megjegyzem, hogy vannak olyan pillanatok, mikor nagyon szégyellem magam, és ez egy olyan pillanat volt.

Kérdés marad, hogy kinek jó mindez? Én, lehet, hogy bogaras vénember leszek lassan, de attól még az egyre megújuló világ már igazán mutathatna valami újat és jót is, hogy a mostani fiatalság is magasabbról tudjon dobbantani, és legyen valami más is, amihez viszonyítani lehessen, mert öregségemre mondom, minket ezekkel a sok évtizedes lejárt garanciájú produkciókkal már az óvodából is kidobtak annak idején! Ki itt akkor a maradi?