Borszék, Szellemek Tanyája

Szótlanul ballagok felfele a Hét Vezér sétányon, ami bármi egyéb, mint sétány! Van egy tankcsapdáknak is beillő kátyúkkal tarkított valami, egy leomlott vagy leomló félben lévő, egykoron pompás épületek közt húzodó üres sáv, ami valamikor ténylegesen sétány volt. Ez, ami most van, ez már nagyon régen nem az! Ez maga az enyészet útja!
Olyan csend van itt, hogy az már idegesítő. Senki, egyetlen lélek sincs még a környéken se, pedig meleg nyár van, pompásan süt a júliusi nap. Még a madarak is elköltöztek erről a vidékről! Mint egy temetőben, ahol még a természet is gyászol! 

Elgondolkozva ülök le egy korhadt deszkájú valamire, ami valamikor pad lehetett, és igyekszek kényelembe fészkelni magam. Néhány gyanús recsegés után meggyőződhetek, hogy jó lesz vigyázni a fészkelődéssel. Itt mindent kikezdett az enyészet. Előttem egy romokban heverő épület fehér falai virítanak a ragyogó napsütésben. Falai még állnak és romjaiban is látszik, hogy egykoron álomszép lehetett. Gyönyörű, gipszből készült arabeszkek állnak még a falon, dicsérve a régmúlt mesterek tudását, az egykori vendégek ízlését és igényességét. Behunyom a szemem, retinámon az épület negatívját látom, miközben mindent elborít a feneketlen csend. 

Talán álmodok, talán nem! Talán képzelődők? Nem tudom eldönteni, de egyre inkább úgy tűnik, hogy hangokat hallok. Először csak halvány neszeket vélek érzékelni, melyek csak sejtelmes sóhajként szállnak a fák lombjai közt, majd egyre határozottabban kivehetőek lesznek már a különböző háttérhangok is. És egyszer csak életre kel egy egész elsüllyedt világ. Egy élénk zsibongás vesz körül, amibe most már az énekesmadarak hangja is belevegyül. Egy ló horkant valahol, tisztán kivehető a paták csattogása a köveken. Gyerekek nevetnek, csilingelő nevetgélésük vidáman száll a fenyvesek közt. Ámulva nyitom ki a szemem, előttem ott áll a korábbi épület, de ezúttal nyoma sincs rajta a korábban látott omlásnak, pusztulásnak. Falai világos okkerben virítanak, ablakai kitárva, teraszain zöldre festett faládákban piros muskátli virágzik. Emeleti teraszán egy fekete szövetruhát viselő, fehér csipkekötényes szobalány éppen kiráz egy portörlőt, miközben önfeledten énekeli, hogy "édesanyám kertjében felfutott a karóra a fuszulyka".

Elámulva bámulok napszemüvegemen át, s közben felfogom, hogy minden másképpen néz ki. Az út, az most tényleg sétány, gondosan kikövezve, két szélén metszett kőből kirakott vonallal. Mindkét oldalon vízelvezető mélyedéssel, ezek is gondosan kirakva apróbb kövekkel. Barokk elemekkel díszített kovácsoltvas korlátok, karcsú, háromkarú világító oszlopok, kampókra akasztott viharlámpákkal. Az egész környék gondosan felsöpörve, és sehol semmiféle szemét, vagy valami egyéb, ami a tökéletes összhangot megzavarná. Álmodok? Bizonyára igen. És mégsem!

Kissé zavartan, de azért hanyag nyugalommal ülök továbbra is, és igyekszek minden részletet rögzíteni. Ahogy jobban szemügyre veszem, láthatom, hogy már nem egy rozoga, korhadt tákolmányon ülök. Jobb kezemmel egy elegáns, fából kifaragott kartámaszra könyökölök. Szépen ívelő öntöttvasból készült alvázra szerelt, hosszú pad egyik végén vagyok. Jobbra és balra is láthatom a sétányt. Baloldalon egy régimódi postakocsit vontat felfele két elfáradt ló, a bakon egy köpenyes, nagy bajszú, cilinder kalapot viselő kocsis ül. 

-Hő-há!- kiáltja oda a lovaknak, mire azok megállnak a szemben lévő villa előtt. A kocsis lekászálódik, ostorát egy csőszerű tartóba állítja, majd faékeket rak a kerekek mögé. A villából két fekete mellényes inas szalad ki, lépcsős széket tesznek a kocsi ajtaja elé, majd bókolva nyitják ki azt. Fáradt utasok kászálódnak le, meglátszik rajtuk, hogy messzi földről érkeztek. Bevánszorognak a villába, s az inasok rendre lerakják a kocsi tetejére rögzített poggyászt, majd rendre behordják a rézpántokkal megerősített bőröndöket, utazóládákat. A kocsis eközben pokrócot terít a fáradtságtól remegő lábú lovacskákra, barátságosan megveregeti a hátukat. Kiakasztja zabláikat, zabos tarisznyát akaszt a nyakukba, s mikor ezzel megvan, csak ezután ül le fáradtan a kocsi lépcsőjére, leveszi kalapját, és egy fáradt mozdulattal megtörli izzadt homlokát. 

Én csak bámulok és mély élvezettel nézem a számomra páratlan látványt, de nem sokáig tart örömöm.  Két apácaszerű, hosszú fekete ruhás nő kísér két oldalról karon fogva egy fiatal lányt. Időnként megállnak, pihennek, aztán megint megindulnak az enyhe lejtőn felfele. A lány arca halotthalovány, beteges sápadtsága mély kontrasztot mutat az arcocskájára kiült két piros lázfolttal. Szemében egy törött szárnyú madár kétségbeesése látszik, mellkasa zihál, lábai remegnek. Egy csipkés zsebkendőt tart a szájához, fuldokolva köhögni kezd. Megállnak, a két kísérő komoran nézi, majd leülnek egy kissé távolabb lévő padra. Kínzó tüdőbajban szenved szegény, és itt, a fenyvesek gyantájának balzsamával igyekszenek enyhíteni a szerencsétlen lány gyötrelmes szenvedésein. Szívszaggató, ahogyan időnként még hallatszik a közben felállt és visszafordult  nők felől az egyre erőtlenebb köhögés. Közben a postakocsi is elbaktatott fáradt lovaival valahová, bekanyarodtak egy utcába, s csak egy ideges, a lovakat szívből utáló öleb ugatása jelezte, hogy merre tartanak. Nemsokára fel is tűnt két fruska, elegáns pórázon egy piros masnis pincsivel. A kutyus magas fejtartással jött, mérhetetlen arroganciával, ahogyan azt csak egy nagyvárosi úri kutya tehetné. A két lány élvezettel mesélgetett egymásnak valami nagyvárosi pletykát, vagy csak valami csacskaságot, amin mindketten nagyon jól szórakozhattak. Ekkor tűnt fel, hogy ezek a lányok bizony nagyon furcsán vannak öltözködve. Mindketten halvány rózsaszínű, földig leérő, széles fodros ruhában, elegáns csipkés kalappal a fejükön. Ilyen sokrétű, keményített felsős, derékban zsinórokkal karcsúsított ruhát legfeljebb a hollywoodi filmekben láthattam. Egyikük a kutya pórázát tartotta, másik egy piros szív alakú táskácskát forgatott gondtalanul az ujjaira csavart szalagpántokon. Ahogy elhaladtak előttem, mindketten rám néztek, egy pillanatig csak, majd fehér csipkekesztyűs kezüket szájacskájuk elé tartva nevetni kezdtek és elszaladtak. A kutyus izgatottan ugatott egyet jobbra-balra forgolódva, de nem értette, hogy miért kell szaladni? Ahogy utánunk néztem, láthattam, hogy derekukra hátul két nagy rózsaszínű masni van kötve, melyeknek hosszú, szabadon engedett szárnyai vidáman libegtek a két szaladó lány után. Magamra néztem és elkönyveltem, hogy nagyon furcsán nézhetek ki. Napszemüveggel, kopott farmerben, egy szál pólóban, bal fülemben ezüst fülbevalóval igazán furcsa jelenség lehetek valahol egy másik időben. Annyit megtudtam, hogy tényleg ott lehetek valahol én is, mert ezek szerint nem csak én láthatom őket, ők is látnak engem. Vagy mégsem? Nem igazán tudtam eldönteni. 

Eközben egy elegánsan öltözött merev testtartású férfi közeledett, magas cilinderkalappal fején, fehér kesztyűs kezében lakkozott fából készült ezüstfogantyús sétapálcát forgatott. Bajsza hegyesre volt pödörve, és úgy állt kétfelé, mint egy leopárdnak. Másik kezében egy csőformára sodort újságot tartott, mellénye zsebéből egy zsebóra lánca csüngött alá. Már messziről felém nézett, és szemmel láthatóan felkeltettem az érdeklődését. Pár pillanat múlva már előttem is állt, kissé merev testtartással enyhén meghajolva megkérdezte, hogy szabad helyet foglalnia a padon? Természetesen igenlő válaszomra enyhén biccentett, majd teátrális mozdulatokkal helyet foglalt mellettem.

– Hát akkor lássuk csak!- mondta, mintegy magának, miközben kibontotta a kezében hozott újságot. Zsebéből egy fekete zsinóron függő monoklit húzott elő, majd felemelt fővel jobb szemére illesztette. Majdnem röhögni kezdtem, miközben észrevettem, hogy a merev fejtartása ellenére, mindegyre rám pillant. Bizonyára nagyon kíváncsi lehetett.

– Talált valami érdekeset? – kérdeztem tétován, mert fogalmam sem volt, hogyan és mit kellene tennem, hogy ne legyek tolakodó, netán nevetséges. Méltóságteljesen fektette térdére az újságot, miközben visszacsúsztatta monokliját mellénye zsebébe.

– Ah, semmi. Egyáltalán semmi érdekes. A szokásos semmiségek csak! –mondta különös, affektáló hangsúllyal. Zsebéből ekkor egy ezüstből készült címeres szivartartót vett elő, és előzékenyen megkínált a fehér csontból készült szopókákkal ellátott bőrszivarjaival.

– Inkább a sajátomat szeretném, ha már rágyújtunk, de nagyon szépen köszönöm ajánlatát.–mondtam én is, hogy ne hallgassak, és elővettem a saját Winstonomat. Szeme nagyra kerekedett, mikor meglátta a cigimet, amiből azonnal kínáltam is neki, és ő el is fogadta. Óvatosan húzta ki a dobozból, szakértelemmel nézte, majd orra alá tartotta.

– Nahát, ilyet én még nem pipáltam. – mondta láthatóan megilletődve. – Ön messziről érkezett, igazam van? – Mit mondhattam volna?

– Igen, nagyon messziről! – mondtam ki, miközben elgondolkoztam, hogy én tulajdonképpen el sem mozdultam a helyemről. Zsebéből egy szép doboz gyufát vett elő, melyen öles betűkkel írta, hogy garantáltan meggyúl minden szál, még a legvadabb viharban is. Rágyújtottunk. Szótlanul füstöltünk, miközben egy harisnyás székely bácsi ballagott felfele, hatalmas ökörvontatott szekere mellett, két hatalmas fahordóval. Borvízért jöhetett valahonnan. Mikor hozzánk ért, illedelmesen megemelte kalapját, és mint az utak vándora, megállt egy szóra.

–Aggyon az Isten jó napot az uraknak! – Fogadtuk a köszönést, mire az öreg fáradt mozdulattal ráült a szekérkerék kiálló agyára. Ökrei bágyadtan álltak, szemükben az igavonó állatok szomorúsága lakózott, s ahogy az öreg egyszer tekintetét mélyet sóhajtva az égre emelte, kék szemeiben ugyanazt a szomorúságot láthattam.

– Jöjjön és gyújtson rá itt velünk! – mondtam kedélyesen az öregnek, mire az csodálkozva nézett rám, mintha csak most vett volna észre. Felálltam, hozzáléptem és megkínáltam az öreget a dobozból kilógatott cigarettáimmal. Ügyetlenül vett ki egyet, a bogos, munkától feltört ujjaival, miközben dörmögött érthetetlenül valamit. Ekkor elővettem öngyújtómat, és azzal adtam tüzet az öregnek, aki szólni sem tudott a csodálkozástól.

– Messziről jön? – kérdeztem tőle, mire elmondta, hogy bizony messziről, Gyergyószentmiklósról. Tudom, hogy merre van? Mondtam, hogy tudom, jártam ott, de igazán nem tudom megmondani, hogy mikor. Aztán nem mondtunk semmit egy darabig. Mikor újra elindult a borvízforrások felé, felnézett az égre, megcsóválta a fejét és azt mondta.

– Megvénültem, de én soha ennyi fekete madarat nem láttam az égen, mint most! Ennyi fekete keselyű az égen semmi jót nem jelenthet. Nem lesz ennek jó vége! Az Úr áldja meg az urakat! – aztán elment. Felnéztem az égre, de én egyetlen madarat sem láttam. Nem tudtam, hogy mire véljem az öreg mondanivalóját. Az elegáns úr is felállt eközben, elbúcsúzott, majd elsétált. Azt mondta, lemegy a postaházhoz, mert híreket vár Budapestről. Bár szerinte semmi sem történik, talán épp ideje lenne már egy kis változásra. Nem tudtam, mit mondhatnék neki! Nem mondtam semmit. Visszaültem a padra, s ekkor láttam, hogy korábbi társalgóm itt felejtette az újságot. Azt, amiben szerinte semmi fontosat nem lehet olvasni. Kezembe vettem, szemem a dátumra esett. 1914. Június 28. Az első oldalon egy pár soros hír:

–„ Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd főherceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, a mai napon Szarajevóban hadgyakorlati bemutatón vesz részt. Részletes tájékoztatóval majd a helyszínről jelentkezünk újra”

Ekkor azonnal megértettem, hogy az öreg székely miféle dögmadarakat látott korábban Hazánk akkor még tiszta, kék egén! Aggódva emeltem fel tekintetemet, és szemem előtt ekkor újra egy romokban heverő villát láthattam, amelyről málladozott a vakolat. Falai még álltak, dicsérve a régmúlt mesterek tudását, s az egykori vendégek ízlését és igényességét is. Becsuktam a szemem, álmodni akartam megint. Csak álmodni, a masnis lányokat, piros muskátlis ablakokat, gondosan kövezett utakat, a kovácsoltvas korlátokat. Álmodni akartam a múltat, mert a jövőt, a dögmadarak világát már megéltem, és láthattam, hogy az rosszabb minden rémálomnál!