Isten, Áld meg az Internetet!

A blogozás igen sok új élménnyel tud szolgálni, és én tényleges örömmel nyugtázom, hogy igazi közösségek tudnak kialakulni, ha egymás írásaira, élettapasztalataira, receptjeire, verseire, irodalmi alkotásaira figyelünk. Egyáltalán nem elhanyagolható azok száma sem, akik a legváltozatosabb kézimunkák, virtuális alkotások, fényképek, és a fantázia szárnyain száguldozó elmék késztermékeit hozzák érinthető közelségbe. Igazi élmény megélni azt, hogy videók, élmények, pillanatnyi hangulatok igen színes választékának díszlete mögött mindig ott van VALAKI! Valaki, aki néha ugyanazt akarja elmondani, ugyanazt szeretné! Egy valaki, aki csak ember akar lenni, aki csak egy JÓ SZÓT szeretne hallani! Jelezni közben azt, hogy ő is létezik, ő is mondani akar valamit, és hogy neki is mondanivalója van!

Mindenkinek mondanivalója van, és mindenki teszi azt úgy, ahogyan ő tudja, ahogyan az őneki ez sikerül! 

Mert mindannyian EMBEREK vagyunk, és javasolom, becsüljük meg egymást, áldjuk az internetet, hogy mindez ma lehetséges! Játszódjunk világméretű játékot úgy, ahogyan azt tudjuk, és szerezzünk egymásnak örömöt!
 Ámen!

A napokban  L. D. blogján született egy kihívás, melynek én nehezen tudtam ellenállni. Olvassátok csak, mert ez a csaj igazán megdöbbentő sztorikkal tud előállni, és nem kevés az, amit produkál!  A lényeg abból áll, hogy az általa elkezdett történet hogyan kellene folytatódjon! Beszálltam a játékba,  íme az én variánsom! :

"Izzadtan ült egyik helyről a másikra a mosogatórongy szagú melegben, és ezerszer elátkozta a mindegyre késlekedő szerelőket, akik ígéretük ellenére, még mindig nem jöttek megjavítani a légkondicionálót.  A szoba közepébe állított ventilátor is a végét járta már, néha idegesen rángatózott, s olyankor idegtépően berregett. Tehetetlen dühében ilyenkor jót csapott rá, amitől egy ideig megint rendesen működött egy darabig, aztán megint kezdődött elölről minden.  Egyedül még idegtépőbb volt minden, mert senkivel sem lehetett legalább egyet veszekedni sem, és csak ült az elsötétített szoba legbelső sarkában. A szoba ablakain túl valósággal remegett a levegő a délutáni verőfényben, az utak kihaltak voltak, és csak néha lézengett egy két ember, tántorogva a pokoli hőségben. Egy fiatal nő sietős léptekkel haladt az utcán, igyekezett hamar elérni a közelben lévő aluljáró hűvösebb lépcsőit, és gondtalanul lépett az úttestre, hogy átsiessen a viszonylag árnyékos oldalra. Ugyanekkor egy piros, a hatvanas évekből itt maradt Corvet fordult be, és vad iramban indult el a kihaltnak vélt utcában. A vezető szemébe vágott a napfény, és így nem láthatta, hogy az úttesten valaki kétségbeesetten igyekszik elugrani a száguldó jármű elől, ezért csak akkor fékezett, mikor már tompa dörrenést hallott a gépkocsi jobboldaláról. Ekkor láthatta, hogy a járda szélére vetett valakit, aki mozdulatlanul hever. Riadtan nézett szét, de a környéken egyetlen lelket sem láthatott, ezért inkább gázt adott, és áldozatát cserbenhagyva, elhúzott a helyszínről. 

Lena riadtan ugrott az ablakhoz, mikor a kerekek csikorgását meghallotta, és önkéntelenül rántotta félre a sötétítőt, még idejében, hogy a kanyarban láthassa a helyszínről elszáguldó piros járművet. Azonnal sejtette, hogy valami szörnyűség történt, és mikor tekintetét a házuk előtti járdára szegezte, egy nőt láthatott, aki egy lefolyó előtt feküdt, kezével egy tétova mozdulatot tett, és dereka alatt egy vörös vértócsa kezdett szétterülni. Kővé dermedten bámult, agyában pillanatok törtrésze alatt robbanásig feszült a kétségbeesés, a tehetetlenség és a bűntudat keveréke.

A környéken senki, egy súlyos sebesült az úttesten. Senki, csak egy kalitkába zárt lény, aki emeleti ablakából csak bámulja mindezt! A vérében fetrengő, cserbenhagyott, elgázolt nőt! A tettes is már messze jár.

Gondolkodás nélkül cselekszik, agyában magasba szökik az adrenalin, izmai lendülnek, tudata háttérbe szorul. Kirohan az utcára! A napfény szúr, éget az iszony, talpaiba sajgó fájdalom vág, mintha üvegcserepeken járna. Egy pillanatra megáll, a tér görbült optikában hajlik fenyegetően a feje fölé. Megtántorodik, arcába egy hegesztőpisztoly fényével vág be az égető külvilág, és már majdnem elájul, de ekkor tekintette a kifordult ruhában véresen fetrengő áldozatra esik, aki üvegesedő szemekkel néz rá kétségbeesetten. Rohanni kezd, letérdel mellé, de fogalma sincs, mit tehetne. Az áldozat bal lábán, combja belső oldalán mély sebből ömlik a vér, szabályosan látható az egyre csökkenő lüktetés. A kifordult testet akarja egyszer egyenesbe hozni, de ekkor egy határozott férfihang rivall rá.

—Ne nyúlj hozzá! —és hirtelen melléje térdel valaki. Az a valaki csak egy pillanatig nézi az áldozatot, tekintetét Lenára fordítja, aki most újra szédelegni kezd, feje fölött újra riasztóan hajladoznak a tér görbületei. Lena dermedten áll, ájuldozás környékezi.

—A nadrágszíjadat! — hallja még, mintha egy zárt ajtó mögül mondaná valaki, de képtelen mozdulni is.

—Figyelj! —és közben érzi, hogy valaki a két vállától megragadja. —A láb ütőere el van vágva! Pillanatok alatt elvérzik, és meghal, ha nem kötjük el!  Add az övedet, és tedd azt, amit mondok! —és Lena azt tette, amit mondtak neki. Két kézzel szorította le a nő combján lévő sebet, miközben a férfi ingét darabokra tépve egy gombócot készített, majd azt a sebesült ágyékának egy magasabb pontján rászorította szorosan az ütőérre.  Rátekerte a szíjat, és rászólt Lénára.

—Húzd meg erősen! —A felengedett keze alól mindkettőjük arcába vér spriccelt, de a vérzés azonnal megállt, ahogyan sikerült szorosra húzni a szíjat.

 —Most óvatosan engedd, és tartsd csak a fejét, hogy nem mozduljon el!— szólt rá szelíden, mert a sebesült tétova mozdulatokat tett. —Mozdulatlanul kell tartanunk, mert ha valamelyik csigolyája megsérült, és ha elmozdítjuk most, örökre lebénulhat! —tette hozzá magyarázatképpen.  

Ekkor érkezett a helyszínre a mentő, és a kiugráló orvosok máris rohantak hozzájuk. Gyors, és rutinos mozdulatsorokkal rögzítették egyszer a sebesült nő nyakát, miközben a férfi megjegyezte.

—Femorális artéria teljesen szekciónálva! A végek becsúsztak, de jól tapintható, nem húzódott fel az ágyékba. —A mentős végigtapogatta a sebesült nő combját és ágyékát, és csak bólintott. Nemsokára feltették az áldozatot a mentőbe, és el is húztak vijjogó szirénákkal. 

A férfi ekkor ránézett Lenára, aki halotthalványan állt, arcára fröcskölt vércseppekkel, és csak állt, és ekkor lassan felnézett az égre. Gyönyörű, határtalanul kék volt, és Lenának úgy tűnt, hogy ő talán soha ilyen szépnek nem látta még eddig. Döbbenten nézett most a letépett ingű férfira, aki azonban mosolyogva nézett vissza rá.

—Ritka egy bátor, és hidegvérű csaj vagy, az biztos! Azt hiszem, ezt azért már mondták mások is. Igaz?

—Nem. Ezt eddig nem mondta senki.

—Nem? Hát akkor tévedtek! A nevem…

Néhány nap elteltével csöngetett valaki, és Lena gondtalanul lépett ki, hogy a kapun beengedje az érkezőt. Ott ugyanaz a férfi állt mosolyogva, és egy csokor virágot tartott kezében, majd egy ajándékcsomagot nyújtott át.

—Azt hiszem, tartozok neked egy nadrágszíjjal!"