Hajnali Fohász

Hajnali Fohász

Keresem a vigaszt, miközben elbújok az írott szóban,
mert a szemed fényét látom mindegyre az új napsugárban
S menekülök önmagam elől is, kóborolok az éjben,
hol mindegyre az arcod vélem látni, csillagok fényében,
és a hangod után vágyom nagyon, kezem is kinyújtom,
hátha mégis lehet, és egyszer még teljesülhet vágyom.

De nincs vigasz, nincs kivétel, és nincs feloldozás
nem vagyok én több, és nem lehetek jobb, mint bárki más
mert nem lehet többé vidám, és nem ad virágot a téli kert
csak akkor, ha kisüt a nap általad még egyszer, mert:

-én eladtam a szívem egy tündérnek, egy démoni asszonynak

mert kardkirántó voltam, és megmaradtam álmodó lovagnak,
és most kérdi Ő, rám tekintve onnan fentről, engedjelek el, utadon?

Igen! Ha teheted, kérlek, engedj el, hisz én igen jól tudom
hisz te mondtad: Ha igazán szeretsz, akkor meg kell tenned!
Mit könnyezve mondtál el akkor nekem: „Én utadra engedlek,
de ne feledd! Kit ismertem, mindközül igazán téged szerettelek!”
Ezért arra kérlek Téged, égi kedves, kinek lába alatt fekszenek fellegek
e nemes gesztust a kedvemért, ha tehetted, hát tedd még egyszer meg!

Nyárády Károly