- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2008. augusztus 24., vasárnap

"Külföldi Magyarok" Magyaroszágon

Közel húsz esztendeje spekulálok már, hogy egyszer augusztus 20.-át „külföldön”, pontosabban Magyarországon töltsek. Nem véletlen az idézőjel, mert a mostani „magyar” politikai „elit” elöljárói is „külföldre” jöttek, mikor Erdélyben árulták a petrezselymet és erősítgetni szándékoztak a magyar és magyar kapcsolatokat. Tehát van miért idézőjelbe zárni néhány kifejezést, mert a magyar- magyar kifejezés agyalágyult kitalációján túl, mégis csak fejlövéses sérült ember gondolkodására vall ez, a mára már szabványosnak elfogadott, nemzeti felosztás. Sikerült az idén megvalósítani évtizedes vágyamat, mert a szerencse és a körülmények is közrejátszódtak benne. Mivel a lányom már hosszú ideje vendégeskedett a húgomnál, aki családjával másfél évtizede lakik Magyarországon, és a szünidő is a végét járja, hát elmentem utána. Rokonság ide, vagy rokonság oda, a jóból is megárt a sok! Persze ez minálunk, erdélyieknél egészen másképpen van, mint másfelé, de ami biztos, az biztos! Mégiscsak másfél évtized ott sokat számít, és hát, ami az ottani rokonok ismerősök vendégszeretetét illeti, arról nagyon sok erdélyinek megvan a maga elhallgatott véleménye, mert azt a legtöbb esetben még elmondani is szégyen és gyalázat. Persze vannak kivételek is, de a „szegény rokon szindrómát” mindnyájan ismerjük, és a legtöbben meg is tapasztaltuk azt.
Két napot szándékoztam maradni, hétfőn reggel indulni akartam hazafelé, mire kitört a keserűség és a könnyezés, hogy hát csak ennyit maradtok, mert milyen ritkán találkozunk, annyi mindent kellene még elmesélni, emlékeket felidézni stb. A csomagok a kocsiban, a slusszkulcs a kezemben és ekkor kicsordult a könny a szememből. Ilyet csak mi erdélyiek tudunk felmutatni, ennyire egymást szeretni, vágyódni a testvérrel, rokonnal együtt lenni! Maradtam, mert igazán menni sem akartam és hiába tartózkodtam a kilencvenes években hosszú ideig Budapesten, nyáron mindig itthon voltam a Nemzet Ünnepén. Tehát maradtunk, és mindjárt határtalan ujjongás lett belőle. Hozzáteszem, hogy a húgom férje szintén Erdélyből elvándorolt székely, az Olt partján nevelkedett lófő, akinek szemei mindig nedvesek lesznek, ha fenyőket és ködös hegyormokat emlegetsz. Esküszik is égre-földre, hogy nem megy le számára végérvényesen a nap az égről, mielőtt visszatérne örökre szeretett szülőföldjére, a székelyek fellegvárába, szeretett hegyei közé, ahol ősei porladnak a suhogó fenyvesek alatt. Így aztán, gondolom minden érthető, mert a feleségem a Sóvidék bérceinek tövéről származott szüleivel, magán hordozza ennek a népnek minden átkát és erényességét, amit a ritka csavarlatos intelligencia ötvöz gyémántkemény egyéniséggé. Magamról jobb, ha nem is beszélek, mert őseim minden szilajságát, nyers huszárok öngyilkos virtusait mind rám hagyatékozták, mert jóformán csak én maradtam a sok háború után, ahol őseim vére festette pirosra a környéket itt, és a messzi távolban, a Haza Oltárán. Ezt a hagyatékot nem lehet eljátszani kártyával, és nem lehet visszautasítani! Ez kötelez, és egyben megszabja sorsomat, nekem pedig méltó kell lennem hozzá! Most itt az alkalom is, Nemzeti Ünnep, megyek ünnepelni a Magyarok ünnepén! Hát igen, de már 19.-én az M0-áson befagyott a forgalom, képtelenség volt bejutni Pestre! Két órán át vánszorogtunk, mire kikecmeregtünk a forgalomból és visszafordultunk Kókára. Egyszerűen nem sikerült bejutni a külvárosba sem! Akkor mi lesz másnap? A rádióban, tévében egymásra jöttek a figyelmeztetések, hogy jön a vihar, jön a tornádó, jön a nagy nyavalya, és mindenki vigyázzon a bőrére! Százféle szcenáriót mondtak el, hogy mi lesz, ha így lesz és mi nem lesz úgy, vagy másképpen! Persze a végén semmi sem lett, de mindenkiben benne volt már a frász, és talán ez is volt a cél, hogy elijesszék a bátortalanabbakat, és ha tényleg lenne valami balhé, akkor el lehessen mondani, hogy hát ezt előre megmondták! Így mindenki elvégezte a dolgát úgy, hogy tulajdonképpen semmit sem tesz senki, akinek baja esik, az máskor figyeljen oda a jelzések színére!
Eldöntöttük, hogy ha már így áll a helyzet, helyben fogunk ünnepelni, mert itt is lesz tűzijáték, utcabál késő estig, és napközben mehetünk egyet úszni is Tóalmásra. Hát ebben maradtunk, mert ugye a gyerekek, és egyébként a fővárosi hivatalos rendezvények közelébe sem engednek senkit, aki nem „külföldiként” járja Erdélyországot, a Felvidéket és a Vajdaságot. Hát tényleg így történt, mert gyurcsány és társai csak a „külföldiekkel” tartott zártkörű kupaktanácsot, mert ahhoz a Nemzetnek semmi köze sem lehetett, mert kizárták onnan azt. Legfeljebb a környéken tiltakozók bekiabálása juthatott oda be, amikor érthetően hallatszott, hogy „gyurcsány, ezt is elkúrtad!” Hát bizony elkúrta ezt is a csurcsányista klán, mert a Hősök Terén már a megszokott fehér-piros lobogó helyébe is vörös-fekete került, arra esküdtek a katonák, és a Szent Korona se szerepelt az idén a ceremóniában. A magyar történelem és hagyomány ilyen mértékű megerőszakolásának, mindezéig, párja nincs! Az már csak hab a tortán, hogy az eskütételt befejező szövegből az „Isten engem úgy segéljen!”, minden magyarázat nélkül, az idén kimaradt! Tehát már az Istent is száműzték a Szent Koronával és a történelmi Árpádsávos lobogóval együtt! Mi jön még ezután?
Talán nem is csoda, hogy így mennek mostanra a dolgok! Ennyi „külföldi magyar” koprodukciója nyomán mi más történhetne, miközben a Nemzet egy része vérig sértődik, míg a nagyobbik hányada rá se hederít. Élő példa rá, hogy miközben végig jártunk két települést, Kókát és Tóalmást, a hivatalos tereken hivatalból kitűzdelt helyi és nemzeti lobogókon kívül, Kókán három helyen láttam magánházra kitűzött nemzeti lobogót, míg Tóalmáson egyet sem! Ennyire ünnepelnek bensőségesen arrafelé, ennyire fontos számukra a Nemzet Ünnepe! Ja és még volt egy lobogó, amit én kötöttem a kocsinkra és azzal vonultunk végig a két településen. Tóalmáson, a helyi rendezvények miatt, a Polgárőrség elzárta a forgalmat és másfelé terelték a strandra igyekvőket. Már messziről meglátták, hogy érkezünk fellobogózva, és minden kocsiból kiszálltak az egyenruhások, a fogadtatásunkra. Úgy bámultak, mintha valami nagyon groteszk dolgot cselekednénk és, bár nem kommentáltak, mikor a rendszámtáblát is megnézték, de a rosszallásukat nem rejtették véka alá. Hidegen kérdezték, hogy hová igyekszünk és milyen céllal? Elmondtuk, hogy megyünk úszni, és köszönés nélkül intették, hogy merre a kerülő. Ha nekünk nem is, de a címeres lobogónak illet volna tisztelegni bármilyen hivatalnoknak, de ezektől ilyet elvárni? Még viccnek sem jó emlegetni! A strand mellett terjedelmes kemping található, számtalan lakókocsival, sátorral. Miután leparkoltunk, levettem a lobogót is, és vidáman meglobogtattam, mire az egész társaságunk éljenezni kezdett. A kerítésen túl, a kempingben egy csapat nyaraló felállt és mosolyogva integettek. Mi visszaintetünk és máris melegebb lett a hangulat a korábbi eset után. Mikor jobban megnéztük a velünk együtt ünneplőket, hát nagyon furcsa érzés fogott el! Hollandok és németek voltak, akik nyilvánvalóan tudták, hogy milyen ünnep van, tiszteletből álltak fel mindnyájan, és mosolyogva integettek, mert értették, hogy azt ilyenkor minden nemzet így szokta cselekedni.
Hát bizony ez van! 2008.-ban augusztus 20.-án erdélyiek viszik a piros-fehér-zöld lobogót, a németekkel és a hollandokkal ünnepel, miközben a magyarországiak egy része vicsorogva nézi! Az agyadat eldobod, mert ezt ép ésszel felfogni nem lehet!
Néhány szót érdemes Tóalmásról elmondani. Tiszta, egyszerű, rendezett település, gondosan ápolt csinos házakkal, és terjedelmes, kikapcsolódást jelentő stranddal, kempinggel. Geotermikus forrásból tör fel a forró víz, enyhe kénhidrogénes tartalommal. Hasonlít a Bálványos környékén feltörő vizek szagára, de széndioxidot és hasonló ásványokat nem tartalmaz. Közel hatvan fokos a feltörő víz hőmérséklete, ezért a vizet csak közvetve használják a nagyobbik medence fűtésére. Van „nyugdíjas”-nak becézett ülőmedence is, ahová a forrás vizét engedik lassan, de néha annyira forró, hogy csak percekig lehet benne üldögélni. A nagyobbik lubickoló lejtős kialakítású, és a legmélyebb helyen is csak 1,7 méter mély. A vize tökéletesen tiszta és égszínkék.



Állandóan cserélik, és szűrik is, miközben a hőcserélőkön keresztül, állandó, kellemes hőmérsékletre állítják be. A környezet kitűnően van kialakítva. Hatalmas fák árnyéka teszi elviselhetővé a hőséget és gondozott gyep biztosít megfelelő heverésző, napozóhelyet a számos vendégnek. A közelben van a többhektárnyi területre terjeszkedő kempingező, focipályával és szálódával is. A beépített teraszokon gyorsbüfé és söröző is van, ahol, ha nem is kapsz meg mindent, de a kiszolgálás jó, és kedvesek a pultosok is. A kempingben nagyon sok idegen van, akik évek óta járnak ide nyaralni. Tavasszal kihozzák a lakókocsikat és csak októberben viszik azt haza. Addig teljesen otthonosan vannak berendezkedve, és olyan társaság kovácsolódott itt össze, mint egy nagy család. Elmés megoldásokkal kivitelezett kiegészítőkkel felszerelt lakókocsik, szélfogók, árnyékvásznak vannak kifeszítve, és látszik a nomád kempingezők rutinja, ahogyan leparkolnak, betájolják a sátrakat a helyi szélnek és napjárásnak megfelelően. Még futószőnyeg is van kiterítve a szomszédok közt, és a játékasztaloknál nagy bridzs és kanaszta partikat rendeznek. Az árak alacsonyak, ami mégsem megy a minőség kárára! Egy hónapra, a kempingezőben elhelyezett lakókocsiért, sátorért 15 000 forintot fizetnek. Ebben benne van a lakók strandjegye is, a villanyszámla, a szemét elhordása és a víz, tusoló, WC használata is. Ez bizony nem drága, és a hangulatot, tisztaságot is figyelembe véve, kitűnő hely a kikapcsolódásra vágyakozóknak. Nem igazán ismert hely, és talán ez is az előnye, mert itt nincs még jelen a már járulékos dorbézolásos hangulat, amit mindenfelé tapasztalni lehet már a hasonló helyeken. A lubickolást követően jó hangulatba kerülsz, és a fáradtság elszáll az ízületeidből. Nincs különösebb gyógyászati javaslata a nyilvánvalóan gyógyvíznek minősíthető fürdőnek, de azok akik ide járnak, nem is ilyen céllal érkeznek ide.

Na és hogy az emberek, a helyiek milyenek? Hát, mint amilyenek az emberek szoktak lenni.! Vagy talán mégsem! Ezek magyarok, akikkel nagyon nehéz, és csak különösen lehet és kell is bánni! Nem mumusok laknak errefelé, hanem zárkózott, gyanakodó és gyanakvóan figyelő emberekkel találkozol mindenfelé. Sokat csalódott, becsapott emberek viselkednek így, akik csalódtak a múltban, csalódottak a jelenben, és a jövőben már csak azt akarják, hogy többé már ne csalódjanak. Ezért aztán minden, ami idegen, az gyanús és úgy is kezelik. Tartózkodóan, mert nem lehet tudni, hogy mi lesz belőle. Mikor közéjük kerülsz, azonnal kiszúrnak, és szótlanok lesznek, ha a közelükbe telepszel. Azonnal abbahagyják a beszélgetést, és csak bámulnak tétován szerte-szét, mintha semmi sem történne, de érezhető, hogy minden mozdulatodat, gesztusodat-szavadat hallják, mérlegelik. Miután látják, hogy nincs semmi különleges, akkor akadozva beszélgetni kezdenek megint, de a napszemüvegük mögül azért tovább figyelik a dolgokat. Idegesítő néha, de én már megszoktam, és elmondhatom, hogy volt pár kellemes csalódásom is. Egyik hölgy az ülőmedence lépcsőjén felejtette az úszószemüvegét, miután hosszú percekig a társaságunk mellett áztatta nem is éppen rossz lábait. Miután felállt és távozott, akkor vettük észre, hogy ottfelejtette a szemüveget. Felvettem és utána léptem, hogy visszaadjam neki. Gondban voltam, mert hogy kiabáljak utána, vagy most hogy lesz a dolog? Ezért a lépcsőn elejébe vágtam, a kezemben lóbálva a szemüveget, hogy elejét vegyem a félreértésnek. Sikerült, mert a korábbi kifejezéstelen arcra meglepett mosoly terült, és már kételkedni kezdtem, hogy vajon nem valami próba, vagy trükk csak az egész. Miután megköszönte, éreztem, hogy valami feloldódott, és minden egyből olyan igazán emberi lett. Megfordultam, és visszafelé indultam, mikor egy pillanatra úgy tűnt, hogy még mondani akar valamit, de nem jött ki szó a száján. Megálltam és a lehető legbátorítóbban mosolyogni próbáltam, hátha lesz még valami. „Önök ugye erdélyiek?” Kérdezte kissé megnyomva az erdélyi szót. „Igen, azok vagyunk!” Válaszoltam „Gondoltam, de most már ha tagadná is, azt nem hinném!” Mondta tűnődve, és látszódott, hogy inkább magának mondja, mint nekem. „Ennyire látszik?” Kérdeztem nevetve. „Hát…” és ezzel a két ujján hintázva a szemüvegét, ellépett lefele a lépcsőn. Nem mond mindent el a szó, a hanglejtés, az arcvonások, a testbeszéd néha sokkal bonyolultabb kommunikációra képes.
Ez bizony jó dolog, hogy van aki hallotta hírünket is, és itt aztán tényleg nem a kékfényes műsorokban szereplő honfitársaink cselekedeteire gondolok.
Mikor visszamentem a társaságomhoz, ott mindenki vigyorgott kegyetlenül, hogy hát most már akkor lesz valami találka is, mert ez a lovagias izé a szemüveggel, ez nagyon romantikusra sikeredett, és erre még összehordtak mindenféle elmés változatot is, miközben utánozták, hogy hogy mosolyogtam és tartottam a szemüveget a kezemben, stb. Kedvem lett volna bedobálni mindeniket a medencébe, mert én tényleg elrévedeztem, de nem úgy, ahogy félremagyarázták. Persze, ez kifelé egészen másféleképpen látszódhatott, és én meg is kaptam érte a magamét.
Estére hatalmas tüzet raktunk otthon a kertben, énekeltünk és táncoltunk is hozzá egy jót. Volt ott sütés és főzés is, úgy, ahogy mi erdélyiek szoktunk, és megbámultuk a tűzijátékot is, amit a helyiek rendeztek. Később a csillagokat bámultuk és hallgattuk a tücskök zenéjét is. Érdekes, hogy ott a tücskök nem tavasszal zenélnek, hanem augusztusban, és annyian nyüzsögnek a fűben, hogy ilyet én még nem láttam. A hangjuk sem olyan, mint az, amit mi itthon megszoktunk, és én esküdöztem, hogy az a csak a népiesen őszbogárnak nevezett kabóca lehet. A húgom addig erőltette, hogy az már tücsök, hogy képesek voltunk a fűben vadászni, hátha elkapjuk a zenészt. Neki volt igaza, mert egyszer a kamerának az infrás keresőjében megcsillant egy, formára a mijeinkkel azonos, de méretre kisebb tücsök. Akkor is hiába tücsök, mert a mi erdélyi tücskünk mégiscsak nagyobb!
Korábban pár nappal kifogtunk egy szép holdfogyatkozást is, de állvány nélkül sehogyan sem sikerült jó fotókat készíteni róla, mert azt a rövidre tervezett kirándulásra nem vittem magammal. Egy mégiscsak jobb lett, miután három másodpercig nem szuszogtam, nem mozdultam, és minden mesterlövészi képességemet összeszedtem.



Hát ez volt a Nemzeti Ünnep, és én is elzárkóztam a végén a szűk családi és baráti kör keretei közé, hogy a nem külföldiekkel legyünk otthon, nem úgy, mint gyurcsányék és az SZDSZ. Csakhogy itt, mi erdélyiek és magyarországi magyarok azért is, mi mégis együtt, és otthon voltunk és magyarként ünnepeltünk, míg a mostani nemzetáruló érdekszövetkezet ismét bebizonyította, hogy még ha magyaroknak is tartják magukat, a hétköznapi magyaroktól azért nagyon, de nagyon távol tartják magukat! Olyannyira, hogy ők ténylegesen „külföldiek” már nem csak Erdélyben, Felvidéken, Komáromban, és a Vajdaságban is, hanem már otthon Magyarországon, a főváros szívében is csak idegenek lehetnek!

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szép lehetett...
A tücsökről jut eszembe de lehet te megvetted odaki a Mórickát
Ha nem olvasd:

http://www.kuruc.info/r/22/27018/

Névtelen írta...

huhh, elég súlyos ez a mórickás képregény... :)

huszadikán mi nagycsaládi találkozót tartottunk fonyódon. voltunk vagy hatvanan, de jó is volt! a klánbulik mindig erősek.
néhány napra rá pedig zalában szemrevételeztük a keresztapám dédapja építette házat, amit most keresztapám szépen felújított. ott az anyai részről gyűltek össze rokonok. kis klánbuli.
még előző nap átruccantunk nőmmel az északi partra, találkozni egy baráttal. ő ott fogott minket, elkerekeztünk kisörsre, ahol az olimpiának nevezett rendezvény 30 éve rendszeres program, csak nem hirdetik. napközben versenyek, este koncertek, egy jó héten át. ez megint csak egy családias hangulatú rendezvény, hisz a szervezők, azok legközelebbi barátai, meg ezek családjai adják a népet. mindenki ismer mindenkit. (szerintem rajtunk kettőnkön kívül alig lehetett újonc. de nőm a szkanderversenyt megnyervén rögtön nevet szerzett magának.)

szóval kisközösségi - nagycsaládi szinten az ember akár jól is érezheti magát, jót mulathat és méltóképpen ünnepelhet is. csakhogy ez a nagyközösség, az állam ünnepe. ahol bizony bajok vannak. borzalmas, amiket írsz a jelképeitől megfosztott, érzelmileg kirabolt ünnepről! és ezek a vezérhangyák mindent megtehetnek, és eddig mindent túléltek. remélem, egyszer megtisztulunk ettől a mocsoktól. hiszek Magyarország feltámadásában. kérem a kifelejtett Teremtőt.

Nyárády Károly írta...

Ez a tücskös mese, ez nagyon tanulságos! Persze az örök érvényű igazságokat nem lehet kimagyarázni, ezért aztán minden önkényuralmi rendszer üldözi, ahogyan csak tudja. A Móricka példája csak ezt a szabályt erősíti. Mond ki a kellemetlen igazat, valaki betöri miatta a fejedet!
Amit a mese nem mond el, de mindnyájan tudunk, hogy ha egyszer a hangyák elindulnak, semmiféle tücsök és másfajta kellemetlen rovar sem állhat az útjukba! Ezt jó lesz majd mindenféle svábbogárnak, és más furcsa csótánynak is az eszébe vésnie, mert a hangyának sok esze nincs, de ha egyszer az állkapcsai közé kerülnél, onnan nincs menekvés többé! Még a hangya élete árán sem!
A családi bulik az igazi értéktartó és nemzedéknevelő módszerek ilyenkor Nemzeti Ünnepek alkalmával. Később is lesz majd aki tovább vigye a szokásokat, hagyományokat. A rendszerek jönnek és mennek, a hivatalos bulik máskülönben is csak formaságok, és akik ott szerepelnek, azok is csak unalmasan mennek, mert muszáj egy kicsit színészkedni a népnek!
Igen, a Teremtőt én is követelem vissza, habár én a gyurcsányos trükköktől Őt nem féltem!
Mindennek eljön majd az ideje, csak türelem és kitartás kell hozzá!
Egy dolog biztos, a magyarságunk nem gyurcsányok és hasonszőrűek által fog üdvözülni! Ezt már ma nagyon sokan veszik tudomásul, de még mindig nem elegen ahhoz, hogy fordítsanak is egyet a dolgok menetén!

Névtelen írta...

egyébként az is elképzelhető, furcsán gyerenc igenis nagyon hívő, és így a harmadik parancsolatnak megfelelően nem veszi hiába pataktiszta szájára az T-t.

Névtelen írta...

az T nevéT.