Könnyel Áztatott Liliom

Rendezgettem a korábban az őseim kertjében készített fotóimat, s mikor a következő képet kezdtem nézegetni, a látványától hirtelen egy régi történet villant fel emlékezetemben. A hófehér liliom és a rátapadt vízcseppek látványa önkéntelenül idézték fel bennem azt a megrázó és fájdalmas történetet, amelyről később elmondhattam, hogy számomra attól a naptól kezdve, semmi sem volt már többé a régi.

  Szintén nyárelő volt akkor is, egy szép nyári nap. Egy olyan nap, amelyikről soha senki se hinné el, hogy ilyenkor történhetik valami szomorú, vagy tragikus dolog is. Nem is tudja senki sem elképzelni, főleg ha akkor még csak kevéssel lehet túl a tizennyolcadik életévén, és egy csoport fiatal iskolás lány társaságában indul neki a délutáni napnak.
 Barátnőmet vártam, aki az akkori pedagógiai líceumba járt, s mikor kijöttek az órák után, akkor az osztálytársaival együtt, csoportosan indultunk a Kálvárián lefele. Az út jobb oldalán a város katolikus temetője van, és mi lehetett volna izgalmasabb, mint hogy a felső kapun bemegyünk, átvonulunk a sírkerten, majd az alsó bejáraton kisétálunk. Fényes nappal mindenki bátrabb, tehát mentünk. Mégis, ott bent kissé megilletődve tátottuk a szánkat, nézegettük tisztelettel a sírköveket, miközben lassan haladva eljutottunk a felső kápolnához is. Éppen csak hogy bekukkantottunk, hogy mi lenne ott a helyzet, de a látványtól úgy éreztem, hogy a lábam a földbe gyökerezik. Éreztem, ahogyan a lábamba görcsös fájdalom költözik, lépni nem tudtam, csak álltam megkövülten. Az odaérkező lányok is azonnal elnémultak, s mindnyájunkon erőt vett a mély megilletődés és az iszonyat. A néma falak közt, a ravatalon egy hófehér csipkeruhába öltöztetett tizenéves lány feküdt, mellette pedig két gyászoló asszony szenvedett leírhatatlanul. Egyike, mint ahogy megtudtuk később, a lány nagynénje, mikor meglátott minket, felállt, majd intette, hogy lépjünk közelebb.

–Eljöttetek, hogy búcsúzzatok el tőle? Gyertek közelebb, gyertek, nézzétek meg! - mondta, mire mi delejes zsibbadtságban, önkéntelenül léptünk közelebb.

–Nézd, édesem, eljöttek az osztálytársaid. Láthatod, hogy mennyire szeretnek, hisz most eljöttek hozzád búcsúzkodni. -szólt a hófehérbe öltöztetett lányhoz, miközben mi zavarodottan álltunk ott továbbra is, és mukkanni sem mertünk. Én álltam legközelebb, tökéletesen láthattam minden részletet. Agyam olyan élénken dolgozott és olyan részletességgel égette mindörökre emlékezetembe a látvány minden egyes részletét, hogy becsukott szemmel ma is képes vagyok megmondani azt, hogy a falra vetülő fa árnyékának hány levele látható.
 A lány előttünk feküdt az imbolygó gyertyalángok közt, barna fából készült, lakkozott koporsóban. Az arca annyira hihetetlenül fehér volt, mintha csak márványból faragták volna ki. Ajkainak egyáltalán nem volt színe, haját leborotválták, homlokát fehér gézfáslival tekerték körbe. Szempillái finoman lecsukva, mintha csak szenderegne, ritka szép arcvonásain nem látszódott sem fájdalom, vagy szenvedés. Vékonyka kezecskéi a mellén voltak összekulcsolva, csuklóján fodros csipkeszalagban végződött ruhája. Ujjai közé rózsafüzért csavartak, a végén ezüstből készült feszülettel. A ravatal mellett lévő asztalra egy áttetsző üvegvázába négy szál liliomot tettek, és én önkéntelenül állapítottam meg, hogy a liliom sziromlevelei sem olyan fehérek, mint a lány arcának finom bőre. Annyira élénken él bennem ma is ez a látvány, hogy még az üvegváza belső falán lévő, zöld algásodást is láthatom. 

 A ravatalon fekvő lány fejénél ült a másik fekete ruhás asszony, a lány édesanyja. Nem is ült, hanem valahogyan hevert, vagy nem is tudom, hogy minek lehetne azt a groteszk pozíciót nevezni. A fájdalomtól kicsavarodott végtagokkal, mint valami földhöz csapott rongybaba, semmit sem látott-hallott abból, ami körülötte történt. Akkor nagyon öregnek tűnt számomra, de ma, ahogyan újra felidézem az arcvonásait, ma már egyáltalán nem tűnik idősnek. Arcvonásai a végsőkig eltorzultak a fájdalomtól, miközben az arcára valóságos árkokat vájtak a könnypatakok. Soha nem láttam hasonlót. Nem zokogott, nem gesztikulált, nem tett semmit, csak a könnyei folytak megállás nélkül. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy nem is könnyezik már, és miként a gyertyák elfolyó viasza, azok a könnyek, azok az arcára vannak ráfagyva. 

 Nem tudom, hogy mikor és hogyan jöttünk el, de arra már emlékszem, hogy nagyon sokáig egyetlen szót sem tudtunk egymáshoz szólni, és hogy attól a naptól kezdve semmi sem volt már olyan, mint amilyennek azelőtt azt elképzeltem magamnak. A lány, akit titokban Liliomnak neveztem el, később nagyon sokszor jutott az eszembe, és nagyon sokszor ejtettem könnyeket miatta. Sok-sok év telt el azóta, és ma már talán senki sem emlékszik arra, hogy volt egyszer egy lány, akinek ravatalánál idegenek ácsorogtak, akik nem merték bevallani, hogy ők nem is ismerik, és úgy vetődtek oda, hogy csak egy kis borzongásos kalandot kerestek, és azt aztán egy életre szólóan megkapták! 

 A liliomok árnyékában egy még fehérebb Liliom, akit szenvedő édesanyja utoljára öntöz tengernyi könnyével! Ezt a látványt, ezt én soha többé nem tudtam elfelejteni!

 Én tudom, hogy a szépséges Liliom valahol az Égben van, és ha egyszer majd alkalmam lesz rá, akkor elmondom majd neki, hogy én valamikor nagyon sokat gondoltam rá, mint ahogy most is Rá gondolok!
Én úgy hiszem, hogy ott Fent ezt Ő is tudja, hisz az angyalok előtt már nincsenek titkok!