Fohász

Fohász

Ó, Uram, Te nem hiszed el, hogy mennyire tud nekem ez fájni 
Nem hiszed el, hogy lelkem fájdalma mily végtelen tud ma lenni 
Ha nézek könnyeimen át, s e végtelen sok gyertyát látom égni.


Uram, adj erőt, békét énnekem, elmémet világosítsd fel nekem
hogy hinni tudjak a bölcsességedben, s add, hogy híved az legyen 
ki ma fájdalomtól csak áll szerencsétlenül egy fejfánál, összetörten
csak remeg, és reméli még azt: Igazad csak Tenéked van, Istenem! 

Nyárády Károly

Mindszentek Napjára

 Fohász

Ó, Uram, Te nem hiszed el, hogy mennyire tud nekem ez fájni
Nem hiszed el, hogy lelkem fájdalma mily végtelen tud ma lenni
Ha nézek könnyeimen át, s e végtelen sok gyertyát látom égni.

Uram, adj erőt, s békét énnekem, elmémet világosítsd fel nekem
hogy hinni tudjak a bölcsességedben, s add, hogy híved az legyen
ki ma fájdalomtól csak áll szerencsétlenül a fejfánál, és összetörten
csak remeg, és reméli még azt: Igazad csak Te-néked van, Istenem!

Nyárády Károly

Édesapám Emlékére

Édesapám Emlékére

Téged kísértelek ki most tántorogva, Apám, az utolsó utadra

Fájdalomtól ájultan oda ki, hol ezernyi virág borult hantodra

Hol márciusi szél tépett, s a fekete lobogót dühösen szétszaggatta

Mert gyászolt Téged a természet is, hisz Te voltál az ő barátja

Te, ki mindig úgy imádtad a madárdalt, a lombot, a folyókat

A zöldellő mezőt, a hegyet, vadvirágot, a kedvenc nyírfádat

Melyet ápoltál az udvarodban, fehér törzsét lopva simogattad

mely most ha felébred és keresni fog, neki én mit mondjak?

Mert mit mondhatok én, ki csak egy töredéke vagyok és lehetek

Annak, aki Te voltál, és leszel is mindaddig, míg én is még élhetek

Te, aki úgy aggódtál a párodért és mindvégig hűen gondját viselted

Kinek az öreg almafa alatt hajtottad ölébe fejed és kiadtad lelkedet

Mert én nem léphetek nyomdokaidba, Apám, én ezt soha nem tehetem

Hisz tudod Te, én csak álmodom mindig azt, hogy vagyok és létezem

Forrófejű voltam s leszek, s ha mégis ébren álmodtam a világot magamnak

Sosem mondtad, de Te tudtad! Elvették? Nem! Mindezt adták az Én fiamnak!

És nekem most mégis elszállt végleg hangom, és csak vérzik szívem

Állok fájdalomtól összetörten, én már csak a tavasz kéklő egét nézem

Sötét éjszakánként könnyek fátylán át már csak bámulom a csillagokat

Reménykedve keresem ott fent az égben, keresem az én Apámat.

Hisz ott van most Ő, fent a Hadak Útján, a hősként elhalt apja jobbján

Ott, ahol az égi tűz körül az öreg szittyák merengenek a Nemzet sorsán

Kik most szótlanul csak bólogatnak, ám mindeniknek kérdés ott az ajkán

„Hát megtértél, te is, fiam, de akkor él-e magyar még a Nyárád partján?

Nyárády Károly

In memoriam Sorina

Memento

Néha csak egy villanás, csak egy perc az élet

Padlóra küld egyből, s úgy ledönt a végzet

Hogy szavad elszáll, s szótlanul csak nézed

Aki volt, az nincs már, s kábultan csak kérded

Miért? Miért kell neked most így szenvedned?

És egyre nehezebb, nehezebb ezt úgy megélned

Tudod, ma még Ő, de holnap te vagy, ki bevégzed

Mert Damoklész kardja most áll, de éhezi a véred

Nincs kivétel, nincs kiút, egyszer megéred a véged

És nem is ez az, ami fáj, mitől könnyben úszik szemed

Mert mindannyian elmegyünk, Nélküled vagy Veled

Mi most a Te hiányodat siratjuk, mert nehéz nélküled

És nehezek a szavak is! Kimondani fáj, és szinte őrület

Eldadogni utoljára fájdalommal, az Isten és az Ég veled!

Nyárády Károly

Kedves ismerősöm, Sorina Bota emlékére.

Egy kihunyt Csillag Emlékére.

Takonypóc, szemtelen kölyök koromban történt egyszer, hogy a marosvásárhelyi Gyerekkönyvtárban író és költői találkozóra volt jelenésünk. Sokan jöttek el mert egy ilyen hősies találkozó alkalmával nagyságrendekkel jobb jegyet lehetett beszerezni magyar irodalomból, legalábbis ebben reménykedtek sokan, szerencsére hiába, ugyanis Ráduly Endre magyar tanárunk kőkemény jellemének, és ugyanilyen keménységű pedagógiai hozzáértésének zátonyán mind hajótörést szenvedtek az arra érdemtelenül futkosó ifjak törekvései. Pontosabban azoké, akik egy jobb osztályzat reményében hirtelen magukra öltötték ilyenkor a magyar irodalom iránt rendkívülien megnyilvánuló érdeklődésük álarcát.

Ezen a találkozón Kányádi Sándor olvasott fel nekünk a költeményeiből, majd a műsor második felében mi, a diákok olvastunk fel ezt-azt a saját alkotásainkból, többek közt én is igyekeztem valami nagyot tenni, aminek egyetlen kézzelfogható eredménye az lett, hogy a nagyérdemű mester "kis kollégának" becézett a végén, de én ennek a  közvetlenül megnyilvánuló bizalmaskodásnak nem igazán tudtam örvendezni, túlzottan mesterkélt volt az egész hercehurca, és bevallom, én inkább valami lekicsinylő gúnynak tekintettem az egészet. Tanárom, Ráduly Endre később vállon veregetett, és bátorítóan mondta ki a következőket: "Karcsika, az ember saját lelkébe senki sem lát be jobban, mint önmaga!"

Hát, igen! Én ettől a naptól kezdve megértettem azt, hogy minden ember lelkében van egy olyan szentély, ahová még a saját gazdája is csak lehúzott cipőben, mezítláb merészel  belépni. Akinek nincs ilyen szentélye, ... akkor az ilyen embernek talán semmije sincs!

Én a saját szentélyembe azóta mindig mély tisztelettel lépek be, ahová idegen, vagy más, közeli személynek is csak nagyon ritkán engedtem rálátást, bár megjegyzem, az utóbbi időben mégis egyre többször húztam félre a a titokzatosság függönyét, mert néha túl nehéz, szinte elviselhetetlenül nehéz az, amit lelkünkbe bezárva hordozni szándékozunk magunkkal. Hogy miről beszélek, arról csak annak van fogalma, aki végleg elveszítette azt a valakit, aki.... de inkább olvassátok, mert én pontosan Őróla emlékezek most meg. Róla, aki már nincs többé!

Kihunyt csillag

Andalúzia hercegnője, én még mindig veled álmodok.

Érzem ruhád illatát, ha álmomban a párnámhoz bújok.

Olyankor még a keményített ruhád fodrait is láthatom,

mikor vállaidról lecsúszik a pántja, s én azt kifogom.

Ilyenkor az ajkaidról elszállt csókot is megkapom,

bár ha újra nappal lesz, akkor én azt igen jól tudom,

ez már nem valóság, és nem egyéb, mint egy álom.

Elérhetetlen lettél, szívemben csak égető vágyom.

Pedig ott vagy mindig, arany napnyugtába vésve

Lágyan hullámzó tested az enyémhez illesztve

Bársonyos bőröd melegségét mindörökre érezve,

csak táncolok veled, végtelen körökben pörögve.

Mikor forró véred lüktetését a táncodba rejted

és érett barack zamatát idéző, érett női tested

varázsát akarom csak, és könyörögve állok, kérve,

letérdelek előtted: Legyen minden így, örökre!  

Légy enyém te mindig, légy te az én álmaim asszonya!

Forogj velem fehér ruhádban, kilépve a kövezett útra!

Hadd kopogjon újra cipőd, s a rózsák szoknyád ráncain

szálljanak velünk, s ha halk zene pendülne a gitár húrjain,

karjaidat fond nyakamba, hadd szálljak el én a hangjain.

Uram, kérlek, adj nekem egy percet vele, tégy velem kivételt

Hadd legyek vele még egyszer, hisz ő is úgy szeretett Téged.

Hadd legyek még egyszer övé, és ő is az enyém, ha lehet!

Mit számít ez te néked, hisz tiéd volt és lesz az örökös élet,

mi, halandók szeretünk, szeretünk vakon, s hiszünk Te benned
és fanyalogva bár, de kimondjuk utána: Én csak egyszer élek!

Add vissza nekem őt, egy percre csak, hadd érezzem!

Egy percre csak, hadd szeressem, s magamhoz öleljem,

és nézz félre kissé, ne nézd oly szigorúan azt az órát,

hisz te alkottad az időt, ne számold, nézz valahová most át,

mert könnyű annak, ki teremtheti önmaga örökkévalóságát.

Hadd ezúttal, hogy én teremtsem meg most egy pillanatra

a világot, melyet szerettem, hisz Belőled pattant ki az a szikra,

mely fölemelt a földről, és lelkemnek a szent erőt is adta.

Egy pillanatot kérek, s ha gondolod, az enyémből vedd azt vissza!

Abban a világban akarok lenni, melyben már voltam egyszer

Halkan búgó zene szólt, Vele voltam ott a teraszon, emlékszel?

Köpcös kocsmáros kérdezte, kedveseim, mit kérnénk?

Mosolyogtunk rajta, semmit sem, hisz minden a miénk!

Egymásé voltunk, gondoltuk, hittük, tudtuk, mégsem ez lett.

Te döntöttél, Uram, és én még akkor is hűen szerettelek.

Nem értettem terveidet, ma sem, hát tégy ma velem kivételt!

Hadd érezzem még egyszer az én senoritám kinyújtott kezét,

kitartott tenyerét, halljam még egyszer angyali nevetését,

gyémántos szemének csillogását, s a szénfekete haját

simogassam még egyszer, bőrének melegét éljem újra át,

mielőtt eltűnik végleg e világból, és átmegy hozzád, odaát.

A legszebb nőt add még egyszer vissza, add még egyszer,

Hadd mondjam neki így el, hadd mondjam neki mindezt így el:

-Veled akarok lenni újra, és ezt te is úgy suttogd el angyalin,

hogy vérvörös ajkaidat úgy csókolják hosszan éhes ajkaim,

hosszú szempilláid gyöngéden úgy takarják be forró csókjaim,

és anyásan telt kebleiden úgy siklódjanak érzékien kezeim,

hogy érezd és tudd: Te vagy az az asszony, aki álmaim

tengerén mindörökre élni fog!  Én, pedig mint a bolygó hollandi,

kóválygok vég nélkül, mert nekem már ezután soha nem lesz hol kikötni.

 Andalucía Señora, Yo Siempre te Amaré!

Festum Omnium Sanctorum 2011

Rekviem

Egy Utolsó Szó

Kihuny lassan fény szemedben 
pislákol még lét a fáradt testben.

S bár búcsúzkodok tőled ködös éjben

álmatlanul kóborolva könnyes szemmel

mondogatom reménykedve: Ne menj még el!

Bólogatnak csendben hozzá lombok

értik s tudják ők, hogy én mit mondok

és csak néztek le hidegen a csillagok

mikor átsuhant az égen sötét madár

tudtam rögtön! Te nem vagy már!

Szemed fényét fátyol feddte már el

Lelked  útban, most égre száll fel

Elcsuklik hang, a sírás, s megtörik a fény

mosolyod visszanéz talán, át az ég ködén

mikor hallani vélem a hangod és látom

árnyadat suhanni, s a sárguló levelet fákon.

Meg-megállva nézek tova, hová lett a fény?

Megpihenni készül örökre a sírhelyed kövén?

Nem tudom, s csak nézek át az eső függönyén

Téged sirat most az ősz is, és fájdalommal én.

Fodor Clara emlékére!

2011. 10. 21.

 Nyárády Károly

Festum Omnium Sanctorum

REKVIEM - Molnár István Emlékére

A mai napon kísértük utolsó útjára kedves barátunkat, Molnár Istvánt Udvarhelyen, a Szent Miklós-hegyi ravatalozóból. Eltávozó ismerőseink, barátaink, rokonaink halálukkal mély nyomokat hagynak lelkünkben, s bármennyire is igyekeznénk továbblépni ezután, kiderül, hogy ez valójában lehetetlen dolog. Minden alkalommal megtanulhatjuk, hogy valójában önmagunk egy részét is mindig odatemetjük az elhantoltak mellé. Így van ez, mert bár végtelenül sokan voltunk, vagyunk és talán még leszünk, valójában egyek vagyunk. "Senki sem különálló sziget!" és "Ne kérdezd, kiért szól a harang!.." mert " Érted szól!"

István barátunk hosszan tartó betegség áldozata lett, de ha egy másik barátom szavait idézem, akkor ez úgy történt, hogy István megegyezett az Úrral. Emberként túl nagy terhet cipelt már, s az Úr levette válláról a terhet.

István barátom, ha már felértél a Hadak Útjára, és este összeültök őseinkkel a tűz köré, megbeszélni Nemzetünk nagy gondjait, vess egy pillantást arra a kis fényre is itt lent, mely az emlékedre gyújtott gyertyából száll fel Hozzád, e néhány sor kíséretében.

Utolsó Szó

Előttem most egy halvány gyertya lángja ég

Emlék már, kit elengedett föld és befogadott ég 

Kinek hangját hallom még, és arca földereng

Emlékén a jó barát egy pohárral most elmereng 

Egy jó barát, kit ma kísértünk utolsó útjára

Kinek ma tettünk először virágot hantjára 

Kinek tiszteletére ma szóltak bús gyász szavak 

Kinek utolsó útján álltak ma dísz-sorban férfiak 

Lélekharang hangja kondul, gally hull alá dörögve

Elválunk lassan most sírva, de velünk leszel örökre! 

Őszi szél kap gyászszalagba, s integetve búcsúzik 

Galambcsapat röppen égen, s talán velük utazik 

Együtt szárnyalnak fel oda, hol már minden szikrázik

Galambszárnyú angyalok a lelkét fel az égig kísérik. 

 István Barátom, nyugodj békében! Én nagyon remélem, hogy egyszer majd találkozunk még, valahol, valamikor, de addig nagyon fogsz hiányozni! Isten veled!

Könnyel Áztatott Liliom

Rendezgettem a korábban az őseim kertjében készített fotóimat, s mikor a következő képet kezdtem nézegetni, a látványától hirtelen egy régi történet villant fel emlékezetemben. A hófehér liliom és a rátapadt vízcseppek látványa önkéntelenül idézték fel bennem azt a megrázó és fájdalmas történetet, amelyről később elmondhattam, hogy számomra attól a naptól kezdve, semmi sem volt már többé a régi.

  Szintén nyárelő volt akkor is, egy szép nyári nap. Egy olyan nap, amelyikről soha senki se hinné el, hogy ilyenkor történhetik valami szomorú, vagy tragikus dolog is. Nem is tudja senki sem elképzelni, főleg ha akkor még csak kevéssel lehet túl a tizennyolcadik életévén, és egy csoport fiatal iskolás lány társaságában indul neki a délutáni napnak.
 Barátnőmet vártam, aki az akkori pedagógiai líceumba járt, s mikor kijöttek az órák után, akkor az osztálytársaival együtt, csoportosan indultunk a Kálvárián lefele. Az út jobb oldalán a város katolikus temetője van, és mi lehetett volna izgalmasabb, mint hogy a felső kapun bemegyünk, átvonulunk a sírkerten, majd az alsó bejáraton kisétálunk. Fényes nappal mindenki bátrabb, tehát mentünk. Mégis, ott bent kissé megilletődve tátottuk a szánkat, nézegettük tisztelettel a sírköveket, miközben lassan haladva eljutottunk a felső kápolnához is. Éppen csak hogy bekukkantottunk, hogy mi lenne ott a helyzet, de a látványtól úgy éreztem, hogy a lábam a földbe gyökerezik. Éreztem, ahogyan a lábamba görcsös fájdalom költözik, lépni nem tudtam, csak álltam megkövülten. Az odaérkező lányok is azonnal elnémultak, s mindnyájunkon erőt vett a mély megilletődés és az iszonyat. A néma falak közt, a ravatalon egy hófehér csipkeruhába öltöztetett tizenéves lány feküdt, mellette pedig két gyászoló asszony szenvedett leírhatatlanul. Egyike, mint ahogy megtudtuk később, a lány nagynénje, mikor meglátott minket, felállt, majd intette, hogy lépjünk közelebb.

–Eljöttetek, hogy búcsúzzatok el tőle? Gyertek közelebb, gyertek, nézzétek meg! - mondta, mire mi delejes zsibbadtságban, önkéntelenül léptünk közelebb.

–Nézd, édesem, eljöttek az osztálytársaid. Láthatod, hogy mennyire szeretnek, hisz most eljöttek hozzád búcsúzkodni. -szólt a hófehérbe öltöztetett lányhoz, miközben mi zavarodottan álltunk ott továbbra is, és mukkanni sem mertünk. Én álltam legközelebb, tökéletesen láthattam minden részletet. Agyam olyan élénken dolgozott és olyan részletességgel égette mindörökre emlékezetembe a látvány minden egyes részletét, hogy becsukott szemmel ma is képes vagyok megmondani azt, hogy a falra vetülő fa árnyékának hány levele látható.
 A lány előttünk feküdt az imbolygó gyertyalángok közt, barna fából készült, lakkozott koporsóban. Az arca annyira hihetetlenül fehér volt, mintha csak márványból faragták volna ki. Ajkainak egyáltalán nem volt színe, haját leborotválták, homlokát fehér gézfáslival tekerték körbe. Szempillái finoman lecsukva, mintha csak szenderegne, ritka szép arcvonásain nem látszódott sem fájdalom, vagy szenvedés. Vékonyka kezecskéi a mellén voltak összekulcsolva, csuklóján fodros csipkeszalagban végződött ruhája. Ujjai közé rózsafüzért csavartak, a végén ezüstből készült feszülettel. A ravatal mellett lévő asztalra egy áttetsző üvegvázába négy szál liliomot tettek, és én önkéntelenül állapítottam meg, hogy a liliom sziromlevelei sem olyan fehérek, mint a lány arcának finom bőre. Annyira élénken él bennem ma is ez a látvány, hogy még az üvegváza belső falán lévő, zöld algásodást is láthatom. 

 A ravatalon fekvő lány fejénél ült a másik fekete ruhás asszony, a lány édesanyja. Nem is ült, hanem valahogyan hevert, vagy nem is tudom, hogy minek lehetne azt a groteszk pozíciót nevezni. A fájdalomtól kicsavarodott végtagokkal, mint valami földhöz csapott rongybaba, semmit sem látott-hallott abból, ami körülötte történt. Akkor nagyon öregnek tűnt számomra, de ma, ahogyan újra felidézem az arcvonásait, ma már egyáltalán nem tűnik idősnek. Arcvonásai a végsőkig eltorzultak a fájdalomtól, miközben az arcára valóságos árkokat vájtak a könnypatakok. Soha nem láttam hasonlót. Nem zokogott, nem gesztikulált, nem tett semmit, csak a könnyei folytak megállás nélkül. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy nem is könnyezik már, és miként a gyertyák elfolyó viasza, azok a könnyek, azok az arcára vannak ráfagyva. 

 Nem tudom, hogy mikor és hogyan jöttünk el, de arra már emlékszem, hogy nagyon sokáig egyetlen szót sem tudtunk egymáshoz szólni, és hogy attól a naptól kezdve semmi sem volt már olyan, mint amilyennek azelőtt azt elképzeltem magamnak. A lány, akit titokban Liliomnak neveztem el, később nagyon sokszor jutott az eszembe, és nagyon sokszor ejtettem könnyeket miatta. Sok-sok év telt el azóta, és ma már talán senki sem emlékszik arra, hogy volt egyszer egy lány, akinek ravatalánál idegenek ácsorogtak, akik nem merték bevallani, hogy ők nem is ismerik, és úgy vetődtek oda, hogy csak egy kis borzongásos kalandot kerestek, és azt aztán egy életre szólóan megkapták! 

 A liliomok árnyékában egy még fehérebb Liliom, akit szenvedő édesanyja utoljára öntöz tengernyi könnyével! Ezt a látványt, ezt én soha többé nem tudtam elfelejteni!

 Én tudom, hogy a szépséges Liliom valahol az Égben van, és ha egyszer majd alkalmam lesz rá, akkor elmondom majd neki, hogy én valamikor nagyon sokat gondoltam rá, mint ahogy most is Rá gondolok!
Én úgy hiszem, hogy ott Fent ezt Ő is tudja, hisz az angyalok előtt már nincsenek titkok!