Kalandok a Székelyföldön

Vasárnap van, mit lehet ilyenkor tenni? Hajnalban gyönyörű idő ígérkezik, még nyár van, akkor megyünk kirándulni. Hová? Hát minél messzebb a várostól, erdők közé, fel a hegyekbe. Hatkor trombitaszó. Álmos kóválygás a lakásban, egyikünk keresi a fogpasztát, másik áll a ruhásszekrény előtt, de fogalma sincs, hogy miért ácsorog pont ott. Közben lefő a kávé, előkerül a kamera, fényképezőgép, távcső, állvány, navigátor és én máris készen vagyok.

-Anyu, hol van a fésű, anyu nem láttad a ... -nem látta! Én lelépek a kocsihoz, berakódok közben, mire valahogy megérkeznek ők is. Indulunk, s akkor kezdődik, hogy:

- Odatetted a ...? 

- Igen.

- Nem felejtetted el lekapcsolni a villanyt?

- Nem tudom.

Üresek az utak, rendőr sincs még, és tízkor már Tusnádon sütkérezünk a Csukás tó partján. Persze, Csíkszeredában beszívtam közben egy büntetést gyorshajtásért. A rendőr hivatalosan darál, kérdi, hogy van megjegyzésem, kifogásom?  Nincs semmi mondanivalóm! Aláírom a papírokat, a rendőr néz, csodálkozik kissé, de mielőtt elengedne, megjegyzi, hogy akkor jó utat, és vigyázzak, mert Tusnádig még két helyen lesz radar. Megköszönöm, de ami biztos, az biztos, Csík-Szentsimon felé levágom a rövidítésen Tusnád felé. Megtöltjük a korsókat ásványvízzel, és délben meglátogatjuk a Mikóújfaluban üdülő rokonokat. Időközben dörögni kezd az ég, Brassó felől elindul a pokol. Így a Szent Anna tóhoz már nem megyünk fel, mert amit lentről látni lehet, az világosan mutatja, hogy ott fent már nagyban megy a buli.

Középen a Nagy Csomád vulkáni kúpja, kráterében a Szent Anna tóval sötéten állja a sarat, miközben a bal oldali völgyben lévő Tusnádfürdőre szó szerint rászakadt az ég. Ezt még megúsztuk, a tombolás nyomában haladtunk tovább, körülöttünk három másodpercenként csapot le az istennyila. Csík-Kozmáson a Nyergestető felől azonban oldalba kapott egy olyan felhőszakadás, hogy méterekre lehetett csak látni, az utat teljesen elfedte a víz. Csík-Szentkirályon meg kellett állnunk, mert képtelenség volt tovább menni a falként lezúduló esőben. Itt öt percen keresztül jeget is kaptunk, s csak reméltem, hogy nem veri be a szélvédőt a pokoli pergetés. Csíkszeredában Velencét idéző lagúnába futottunk. Várni kellet, míg a korábbi, vakmerőbb átkelő kitologatta a lefulladt gépét a méteres vízből. Csak később vágtunk neki a kompoknak szánt átkeléshez, amitől persze félig levált a lökhárítóm műanyagból készült díszléce.

Ahogy felértünk a Hargitára, nyoma sem volt a korábbi özönvíznek, ezért megálltunk egy erdei úton, hogy kissé lazítsunk az átélt viszontagságok után, és áldozzunk egy kicsit a hobbinak is.

Ezúttal magunkkal vittük a lányunkat is, hogy ne legyen örökös a zsörtölődés. Hiába, mert kissé mégis megfeledkeztünk róla néhány pillanatra, de aztán észbe kaptunk, és bebizonyítottuk azonnal, hogy  mégiscsak ő van középen.

Még sétálgattunk, fényképeket készítettünk, és hallgathattuk élőben, hogy "Zúg a fenyves a Hargitán".

Zúgott bizony, és egyre jobban kezdett zúgni. Ebben azonban már semmi kellemes sem volt, mert a csíki medencéből utánunk kúszott alattomosan az özönvíz. Iszkoltunk is azonnal, és bár a Kárpátok Rally kupáját megpályázhattam volna a száguldással, Homoródon beért a felhőszakadás. Innen már nem szabadultunk tőle, mindegyre ránk csapott, szó szerint üldözött hazáig. Udvarhelyen a kifele vezető kaptatón nem is kellett felfele mennünk, mert az út jött velünk szemben, sár és hulladék-tenger formájában. Valahogy kivergődtünk belőle, és Korondon már forró nyári délutánt találtunk. Alig néztünk szét,  jött a szél, a dörgés, mindenki kapkodott,  a kirakós piacnak lőttek! Már szégyellettem is magam titokban, hogy milyen felfordulást hoztunk a békés emberekre. A Kis-Küküllő mentén gondtalan nyár volt, de mikor a Wassmanra értünk, Szováta felől elénkbe vágott a zuhé, és alig lehetett látni az utat. Itthon még száraz volt minden, de mire kikászálódtunk, dörgött, villámlott, és néhány esőcsepp is bevágott. A bejárat előtt már úgy zuhogott, mintha öntötték volna! Ezt most szó szerint meg úsztuk!