Valaki Mindig Átver Valakit!

„—Kongó határán szolgáltam egy menekülttáborban. A szomszédos Ruandából menekülő hutu civilek tízezreit próbáltuk életben tartani és védelmezni a bosszúálló tuszik vérengzései ellen. Az a hely, az maga volt a pokol! Dante pokla csak egy hétvégi, iskolai kirándulás ideális célpontja lehetne ahhoz képest, ami ott, akkor végbement. Nincs az a szó és az a fogalom, ami azt a helyzetet képes volna akár csak megközelítően is leírni. Volt olyan nap, mikor a dugig telt táborba, délelőtt, tízezer agyongyötrődött, szerencsétlen menekült érkezett. Leírhatatlan állapotban voltak mind. Asszonyok, gyerekek, öregek, férfiak vegyesen vánszorogtak, és a vértől síkos lett az út, amin érkeztek. A táboron kívül helyeztük el őket, mert a belső, elkerített területen már nem volt több hely. Délutánra ennek a leírhatatlan tömegnek a kétharmada már halott volt. Ahogyan lehevertek aléltan a földre, ott, abban a helyben feküdve, egyszerűen meghaltak! Soha nem hittem volna, hogy ilyen könnyen meg lehet halni. Ezrek és ezrek haltak meg néhány óra alatt! A holttestek oszlásnak indultak a fullasztó melegben, a levegő kibírhatatlan volt a hullabűz miatt, és milliárdnyi légy lepte el az egész telepet. A még élőket pedig nem lehetett megitatni sem, mert annyira gyengék voltak, hogy legtöbbjük nem tudta még a fejét sem felemelni. Akik még bírták, azok is sorra dőltek ki az órákig tartó sorban állástól kimerülve. A felállított vízvezetékek nem voltak elégségesek, fegyverrel kellett a rendet fenntartanunk, és százak pusztultak el a tolongásokban is. A temetetlen holtak száma elképzelhetetlen méreteket öltött, a tábort egészségügyi okok miatt evakuálni kellett. Az oszlásnak indult tetemeket buldózerekkel próbálták eltakarítani, de a talaj annyira felázott a szétmállott testektől, hogy a lánctalpas gépek is beragadtak. Végül lángszóróval perzselték fel a területet, és hamuvá égették a leírhatatlan emberi maradványokból összetorlódott hegyeket. Előfordult, hogy még élők is akadtak a halottak közt, akik feléledve észbontóan sikoltoztak a napalm borzalmas lángjaiban, amitől mi és a takarításra bevetett utászok, idegileg teljesen kiborultunk. Minden rend felbomlott, egy totális káoszba fulladt minden humanitárius mentőakció. Az élelmiszeres konvojokat megtámadták az éhezők seregei, és akik bírták, azok szó szerint halálra ették magukat. A közeli folyó pedig kiöntött, mert a vízben úszó hullák összetorlódott tömege valóságos gátakat képezett. Négy-ötméteres krokodilok lakmároztak a hullahegyekből, és dögevők serege lepte el a környéket. Hiába lövöldöztünk rájuk tehetetlen dühünkben, a fegyverropogással csak az idegileg kikészült, túlélő szerencsétlenek közt keltettünk még nagyobb pánikot.”

Nyárády Károly