- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2011. november 24., csütörtök

Nehéz Embernek Lenni?!

Van egy olyan népi mondás: Nem az a legény, aki a legnagyobb pofont adja, hanem az, aki állja! Így van, vagy sem, lehet vitatkozni, mert van ebben némi igazság is, ám nekem egy idő óta azzal van gondom, és egyre inkább ez foglalkoztat, hogy mi van akkor, mikor a pofont maga az élet adja?  Nem olyan taslis nyakon verésre gondolok, bár egy ilyen is alapos megrázkódtatást tud okozni, hanem arra a másikra gondolok, mikor csak úgy, az égből egyszer csak lecsap a tagló.
Nem is sorolnám, hogy hányféleképpen tud, és hogy néha milyen alattomos tud lenni egy ilyen csapás, ami végérvényesen véget vet valaminek, felforgat minden rendet, minden megszokott dolog egy pillanat alatt múlttá válik, és semmi sem lesz már többé a régi. Mindezt átélni, kibírni, túlélni, véleményem szerint csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy mindvégig emberek maradunk! Netán pontosan ezáltal vállunk azzá! 
Hogy miért emlegetem most mindezt, nehéz lenne számomra eldönteni, vagy pontos választ adni. Valószínű, hogy sok minden közrejátszik itt, amiben benne van az elmúlás tudata, hogy körülöttem változik a világ, melyben egyre kényelmetlenebbül érzem néha magam, és ami igazán rossz, láthatom, egyre embertelenebb, cinikusabb lett körülöttem minden. Láthatom, hogy egyre közönyösebbek vagyunk egymás fájdalma iránt, s ha van is érzés bennünk, akkor néha egyszerűen képtelenek vagyunk azt kifejezni, kinyilvánítani a szenvedők, az elesettek iránt. Tesszük mindezt talán azért, hogy bizonyítsunk, erősek vagyunk, mi nem törünk össze, mi kiálljuk bátran a legkeményebb vihart is! Ezzel a kör be is zárul körülöttünk, várjuk a következő tragédiát, miközben csak abban reménykedünk, hogy nem mi leszünk a következő áldozat, akire lesújt a végzet. Talmi remény, mert mindannyian tudjuk, születésünk pillanatától ketyeg az óra, ég az a bizonyos gyertya, melynek ide-oda libegő lángját bármikor kiolthatja egyetlen, hirtelenül jött szélroham.
Világosan látom, hogy körülöttem nem csak gazdasági mélyponton a világ, hanem mély, letargikus állapotban senyved az emberiség nagy hányada, miközben nehéz eldönteni, melyik okozta a másikat. Emberek milliói küzdenek a túlélés küszöbén, és milliók rég túl vannak már ezen a küszöbön is, a lét és nemlét határát meghazudtolva. Bizalmatlanok vagyunk egymás iránt, gyűlölködünk vakon, és embertársainkon űzzük ki frusztráltságunk felgyülemlett haragját, és ezzel követjük el az emberiség, és ezáltal önmagunk ellen is a legnagyobb bűnünket. Miközben elvesztettük már a jobb jövő reményét, a szeretet hitét, ellökjük egymást, és csak azt akarjuk, hagyjanak már békében, miközben mindenki magára marad. Ez nagy hiba, mert mikor eljön a pillanat, mikor a földön fogunk fetrengeni, szükségünk lesz arra a kézre, melyet korábban büszkeségből, nagyképűségből, arrogánsan ellöktünk, és mindenkit elriasztottunk, elkergettünk magunk mellől. Pedig szükségünk van embertársainkra, szükségünk van akár egyetlen jó szóra is, szükségünk van arra, hogy kifejezzük szeretetünket, tudnunk kell nyilvánosan, önzetlenül szeretni, az érző és együtt-érző ember kiszolgáltatottságának kockázatát felvállalni. Ez az egyetlen út, melyen bizonyíthatjuk, még mindig emberek vagyunk!
Néhány héttel ezelőtt egy kedves ismerősömtől búcsúzkodtam elfacsarodott szívvel, a temetésre sokan jöttek el, de az elhantolás pillanatában a hátramaradott férj teljesen egyedül, tanácstalanul, kéz-tördelve állt a sírhely mellett, hangtalanul sírt. Rettenetes volt nézni, hogy mennyire egyedül van fájdalmával, és senki, de senki nem tesz semmit, mert hát a megváltoztathatatlannal senki sem tud mit kezdeni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Remegett, a lábain már alig állt, zokogott a vállamon, pár pillanatig, aztán szemmel láthatóan erőt merített, érezte, hogy nincs egyedül, kiegyenesedett és már jobban tartotta magát. Legvégén megjegyezte csendes hangon: - Hamar elföldelnek, egy szempillantás alatt már nem is vagy! és szavaiban érezhető volt a szemrehányás, a mély felismerés, hogy mennyire egyedül vagyunk halálunkban és fájdalmunkban is!
A napokban estefele felhívtam feleségemet a munkahelyén, pár szót váltottunk csak, mert nagyon nem volt valami a rendjén vele, fél-szavakat mondott csak, zavart volt nagyon. Később, itthon rákérdeztem, hogy mit rontottam el, rosszul időzítettem, a hívásommal megzavartam, stb. Indulatosan kérdezte vissza: - Tényleg akarod tudni?  nem voltam benne biztos, ám mielőtt még gondolkodhattam volna rajta, elmesélte, hogy egy idős bácsi halt meg az egyik részlegen, fia volt mellette, aki teljesen kiborult lelkileg, azt pátyolgatta, és segített neki az elhunytat is elrendezni kissé, mielőtt elvitték volna a temetkezési vállalkozók. Miközben mesélt, majdnem elpityeredett, s közben dühösen csapkodott a konyhában. Amiatt, hogy ő, a húsz év harcedzettsége ellenére is, elérzékenyül, s bár egyáltalán nem lett volna az ő dolga, mégis a kegyelmes nővérapáca szerepét vállalta magára. Hát igen! Néha nehéz nem embernek lenni, akár húsz év szakmai borzalom után is, de az, hogy ezért  már szarul is érzi magát valaki, az bizony gond! Gond, mert akkor meglátszik az, hogy nem vagy eléggé erős, nem...vagy egy érzéketlen, programozható robot! Ember vagy, és úgy tűnik, ez ma már bűn!
Bűnösök vagyunk-e, és csak egy letűnőben lévő világ utóvédharcosai vagyunk, akik még másképpen látjuk a dolgokat, olyanok, akik fölött lassan eltelik az idő?  Jó lenne tudni, ezért elmesélek valamit még, amin lehet gondolkodni!
Lányom úgy döntött nemrég, hogy ő most már nem valami festőművész lesz, hanem orvos. Mit mondjak? Remek! A tavasszal elvágta a kezét a kocsi csomagtartójában. Előkotorásztam az elsősegélyes dobozt, leültettem a csomagtartóra, s miközben a kezéről törölgettem a vért, ő holtsáppadtan dőlt el. Pofozkodás helyett rárivalltam, mire feléledt. Azóta ezerszer is lelkiztem neki, hogy aztán így szép doki leszel, készülj fel, hogy...s hasonló szülői baromságokat.
Most bent van az orvosin, de mi korábban mindannyian rémeket láttunk. Mi lesz akkor, ha majd meglát egy hullát, boncoláson fog részt venni, ha korábban akár egy vércsepp látványa is kiakasztotta? 
Megtörtént már a tűzkeresztség, a szobájában egy igazi koponya vicsorog a polcon, van valami beceneve is. Lányom elmesélése szerint, a hullák boncolása során sem ő, sem egyetlen kolléga sem akadt ki, sőt! Az oktató tanárjuk minden igyekezete ellenére, senkit sem kellet felmosni, néhányan még nevetgéltek is a mutatványokon, és a végén csak egy valaki volt igazán kiakadva. A tanárjuk, aki elmondta a véleményét is róluk.
- Eddig itt ilyen még nem volt! Én ilyen bandát még nem láttam! Ti nem vagytok normálisak!
Szerintem, az oktatójuk látott már karón varjút, tudja jól, hogy mit beszél, mert valamit ő is lát. Új világ, új szemlélet? Talán igen, talán nem, és meglehet, hogy csak a képernyőkről ömlő zombik és vámpírok, végtelen vértenger áradatának látványa tette ennyire közömbössé vagy immúnissá gyerekeinket? 
Ezután fog eldőlni az is, hogy mennyire maradtak a mi utódaink emberek? Talán igen, de én bevallom, nem igazán akarom megtudni!

13 megjegyzés:

MJ írta...

Nem tudom, mi lehet az oka hogy sokaknak nehéz embernek maradni? Vagy csak így igyekeznek mutatni, védekezésként? Én nem tudom magamból kiölni az együttérzést, szánakozást. Túl nagy bennem az empátia és túlérzékeny vagyok szerintem. Talán mert már nagyon sok embert temettem és nagyon korán "kezdtem"? Nem hiszem hogy csak ennek okán. Bennem van. Aki ilyen, annak belülről jön.

Lili írta...

Kedves Karesz! Hogy embernek lenni nehéz-e?? Nem, nem nehéz. Viszont embernek maradni?... már egy fogósabb kérdés a minket körülölelő világban. Azt hiszem mindannyian tudjuk is, és legfőképpen érezzük, hogy miért.. Az írásod nagyon nagyon hosszú gondolatsort indít el talán mindannyiunk fejében és biztos meg is tudjuk válaszolni, de ennek leírása tényleg nagyon hosszú lenne, hisz az életünk bármely pillanatára, történésére ható kérdést tettél fel.
Változik a világ, mi most úgy érezzük nem mennek jó irányba a dolgok. Igazából nem a fiataljaink, nem a gyermekeink "bűne" ez a mutáció. Csupán egyetlenegy eszköz van a kezünkben hogy ezt a változást lelassítsuk legalább a szűkebb környezetünkben, családunkban. Ha a kamasz kor után még gyermekünknek megmaradt a hite bennünk, amit példamutatással és szeretettel értünk el.
Szép estét:)

monik írta...

Úgy látszik ,hogy a " változik a világ,változtat minket is" mondás nem illik mindenkire,hiszen én is valami utolsó mohikánfélének képzelem magam,a "maradi" felfogásommal.
A gyerekeink egyre inkább ennek a szenvtelen világnak a gyerekei,ezt el kell fogadjuk,és ahogy egykori nagyapám mondaná:ha a küszöb majd többször megüti a seggedet,akkor meglássuk ,hogy ilyen hetyke leszel e?

Nagymamis írta...

Többször visszajöttem....olvastalak, majd újból visszajöttem. Értem minden szavadat. Hiszen a hirtelen elmúlással én is szembesültem....a környezetemben élő emberek....nem tudni miért.....a könnyebbik megoldást választották. Talán nem tudtak, tudnak a helyzettel mit kezdeni. Igaza van MJ-nek az együttérzés, a segítő szándék belülről jön. Gyerekeim is ezt tapasztalták, látták. Emlékszem amikor a legkisebb fiam ijedten jött haza, és azt mondta: anya a szomszéd bácsi ott fekszik az utcán és vérzik a feje.....hívjuk a mentőket! Visszament megpróbált segíteni, végig mellette maradt....és amikor a mentősök elvitték, azt mondta: anya olyan jó érzés.......tudtam segíteni!

Muzsi Attila írta...

Néha jó lenne egy kicsit embertelen lenni. Könnyű annak aki tud néha embertelen lenni. A rosszabb annak aki nem tud embertelen lenni néha sem. Mert az embertelen világban felzabálják. No nem valami sötét zombifélék, hanem amaz igaz magukat kresztényeknek nevező élő lények. Hogy megéri e rendes embernek lenni? Olyan ez, mint a kényszer vállalkozás. Tudsz más lenni? Tudsz mást tenni? Erre szokta mondani édesapám, hogy ez az úgynevezett predestináció. (nép: sűrű hőbörgés)

Spartacus írta...

Hogy nehéz e embernek lenni?!A mai világba?Szerintem nem könnyű,mert minden nap meg kell küzdened a külvilággal,és ugyanakkor saját magaddal is.Egy akkora nagy városba,mint amelyben én is élek most,nagyon nehéz embernek maradnod,ugyanis nap mint nap csak azzal találkozol,hogy mindenkin gátlástalanul át kell gázolni,különben rajtad fognak átgázolni,és ugyanakkor maradj meg embernek is!.....Remélem,hogy egyszer mind ennek a kifordult viselkedésnek vége lesz,és minden vissza tér a normális mederbe....REMÉLEM!!!!

Doris Dolly írta...

Karoly....tenemos que ir por la vida pensando siempre en lo mejor para todos, ser optimistas...para no enfermarnos por cosas malas y maldad de algunas personas...tenemos que mirar al mundo en positivo, saber diferenciar las cosas y dar Amor para recibir Amor de las buenas personas.

un Beso desde Argentina

Dió írta...

Négy gyermekem van. Tavaly a legidősebb 29 éves fiam jelentkezett az idegenlégióba. Nem akarom ecsetelni, milyen mértékű elkeseredés vezette ehhez a döntéshez. Megkérdeztem tőle: Mit teszel az életeddel? Nem félsz hogy meghalsz?
Azt felelte: Anyukám! ÉN NEM MEGHALNI, HANEM ÉLNI FÉLEK!

Károly Nyárády írta...

Kedves, MJ, véleményem szerint mindannyian embereknek születünk, de hogy később hová fejlődünk, vagy hogyan fajulhatunk el, azt nagy valószínűséggel a környezetünknek köszönhetjük. Ami később belülről jön ki belőlünk, azt a hírneves hét év alatt programozzák belénk az elődeink, és a környezetünk. Nem vitás, hogy vannak velünk született hajlamaink, ösztöneinkből fakadó viselkedési modelljeink, jók és rosszak, mint ahogyan egy gyümölcsfa-csemetének is vannak jó és rossz hajtásai. A döntés a helyesen elvégzett metszésben és az oltásban rejlik, melyhez nagyban hozzájárul még az ollót tartó kéz szakértelme is. Hitem szerint ezeken múlik, hogy később jó vagy rossz lesz a gyümölcs termése.

Károly Nyárády írta...

Lilike, igazad van, mert amilyen a vetés, olyan lesz az aratás is, és csak remélhetjük, hogy ők, az utódaink legalább jobban érzik majd magukat a saját bőrükben, ha majd eljön az ők idejük is!
Monik, detto! Az élet nagy iskolájában sokunknak verik be a képét, jó volna a mások kárán tanulni, de erre itt vagyunk mi is, élő példának, hogy annak idején mi sem voltunk jobb szemmel nézve, az őseink által. Csak említem, hogy például mekkora botránynak számított valamikor az a ronda, kopott farmer, és mekkora istentelenségnek számított, mikor azt egy idő után a csajok is ugyanolyan lazasággal viselték. Nem is említem a női fürdőruhák egyre szűkebb változatainak a felbukkanását, ami, persze bizonyos "szemszögből" már nem volt éppen egy akkora botrány :-)
Kedves, Nagymamis, igazán örvendek, hogy sikerült felkeltenem érdeklődésedet. Érezd ezután is jól magad itt nálam. Az általad elmesélt eset egyvalamit mutatott világosan! A zendülő vetés jóságos Ígéretet!
Attila, jól tudom, miről beszélsz, de az "embernek" nincs más választása, minthogy megmaradjon embernek, mert embertelen ember nincs! Az valami egészen más egyéb!
Spartacus, barátom, ha nem is egyhamar lesz emberibb minden, de a Nagy Pillanatban mindenki nagyon emberként fog viselkedni, és ez "holtbiztos"!

Károly Nyárády írta...

Querida Dolly, es difícil mantener el optimismo en un mundo, donde todo lo humano desaparece. La verdad es que el hombre, no tenemos otra opción. La única posibilidad es ser humano, al amor, a amar a nuestro prójimo.
Con amor, de Transilvania!

Károly Nyárády írta...

Kedves, Dió! Ez szörnyű! Remélem, hogy fiad elkeseredett döntése ellenére, most mégis jól van. Sok keserűség és kiábrándulás érhet valakit az életében, de merem állítani, a Légió egyikre sem jelenthet megoldást.
Most ott van, s ha igen, akkor tudsz róla valamit?

Dió írta...

Kedves Károly, győzött a józan ész és a sziv. Nem irta alá a szerződést végül...hazajött. Sokan nem értenek egyet velem, de én ismerem őt és büszke vagyok, hogy a számára nehezebb utat választotta.