Nehéz Embernek Lenni?!

Van egy olyan népi mondás: Nem az a legény, aki a legnagyobb pofont adja, hanem az, aki állja! Így van, vagy sem, lehet vitatkozni, mert van ebben némi igazság is, ám nekem egy idő óta azzal van gondom, és egyre inkább ez foglalkoztat, hogy mi van akkor, mikor a pofont maga az élet adja?  Nem olyan taslis nyakon verésre gondolok, bár egy ilyen is alapos megrázkódtatást tud okozni, hanem arra a másikra gondolok, mikor csak úgy, az égből egyszer csak lecsap a tagló.

Nem is sorolnám, hogy hányféleképpen tud, és hogy néha milyen alattomos tud lenni egy ilyen csapás, ami végérvényesen véget vet valaminek, felforgat minden rendet, minden megszokott dolog egy pillanat alatt múlttá válik, és semmi sem lesz már többé a régi. Mindezt átélni, kibírni, túlélni, véleményem szerint csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy mindvégig emberek maradunk! Netán pontosan ezáltal vállunk azzá! 

Hogy miért emlegetem most mindezt, nehéz lenne számomra eldönteni, vagy pontos választ adni. Valószínű, hogy sok minden közrejátszik itt, amiben benne van az elmúlás tudata, hogy körülöttem változik a világ, melyben egyre kényelmetlenebbül érzem néha magam, és ami igazán rossz, láthatom, egyre embertelenebb, cinikusabb lett körülöttem minden. Láthatom, hogy egyre közönyösebbek vagyunk egymás fájdalma iránt, s ha van is érzés bennünk, akkor néha egyszerűen képtelenek vagyunk azt kifejezni, kinyilvánítani a szenvedők, az elesettek iránt. Tesszük mindezt talán azért, hogy bizonyítsunk, erősek vagyunk, mi nem törünk össze, mi kiálljuk bátran a legkeményebb vihart is! Ezzel a kör be is zárul körülöttünk, várjuk a következő tragédiát, miközben csak abban reménykedünk, hogy nem mi leszünk a következő áldozat, akire lesújt a végzet. Talmi remény, mert mindannyian tudjuk, születésünk pillanatától ketyeg az óra, ég az a bizonyos gyertya, melynek ide-oda libegő lángját bármikor kiolthatja egyetlen, hirtelenül jött szélroham.

Világosan látom, hogy körülöttem nem csak gazdasági mélyponton a világ, hanem mély, letargikus állapotban senyved az emberiség nagy hányada, miközben nehéz eldönteni, melyik okozta a másikat. Emberek milliói küzdenek a túlélés küszöbén, és milliók rég túl vannak már ezen a küszöbön is, a lét és nemlét határát meghazudtolva. Bizalmatlanok vagyunk egymás iránt, gyűlölködünk vakon, és embertársainkon űzzük ki frusztráltságunk felgyülemlett haragját, és ezzel követjük el az emberiség, és ezáltal önmagunk ellen is a legnagyobb bűnünket. Miközben elvesztettük már a jobb jövő reményét, a szeretet hitét, ellökjük egymást, és csak azt akarjuk, hagyjanak már békében, miközben mindenki magára marad. Ez nagy hiba, mert mikor eljön a pillanat, mikor a földön fogunk fetrengeni, szükségünk lesz arra a kézre, melyet korábban büszkeségből, nagyképűségből, arrogánsan ellöktünk, és mindenkit elriasztottunk, elkergettünk magunk mellől. Pedig szükségünk van embertársainkra, szükségünk van akár egyetlen jó szóra is, szükségünk van arra, hogy kifejezzük szeretetünket, tudnunk kell nyilvánosan, önzetlenül szeretni, az érző és együtt-érző ember kiszolgáltatottságának kockázatát felvállalni. Ez az egyetlen út, melyen bizonyíthatjuk, még mindig emberek vagyunk!

Néhány héttel ezelőtt egy kedves ismerősömtől búcsúzkodtam elfacsarodott szívvel, a temetésre sokan jöttek el, de az elhantolás pillanatában a hátramaradott férj teljesen egyedül, tanácstalanul, kéz-tördelve állt a sírhely mellett, hangtalanul sírt. Rettenetes volt nézni, hogy mennyire egyedül van fájdalmával, és senki, de senki nem tesz semmit, mert hát a megváltoztathatatlannal senki sem tud mit kezdeni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Remegett, a lábain már alig állt, zokogott a vállamon, pár pillanatig, aztán szemmel láthatóan erőt merített, érezte, hogy nincs egyedül, kiegyenesedett és már jobban tartotta magát. Legvégén megjegyezte csendes hangon: - Hamar elföldelnek, egy szempillantás alatt már nem is vagy! és szavaiban érezhető volt a szemrehányás, a mély felismerés, hogy mennyire egyedül vagyunk halálunkban és fájdalmunkban is!

A napokban estefele felhívtam feleségemet a munkahelyén, pár szót váltottunk csak, mert nagyon nem volt valami a rendjén vele, fél-szavakat mondott csak, zavart volt nagyon. Később, itthon rákérdeztem, hogy mit rontottam el, rosszul időzítettem, a hívásommal megzavartam, stb. Indulatosan kérdezte vissza: - Tényleg akarod tudni?  nem voltam benne biztos, ám mielőtt még gondolkodhattam volna rajta, elmesélte, hogy egy idős bácsi halt meg az egyik részlegen, fia volt mellette, aki teljesen kiborult lelkileg, azt pátyolgatta, és segített neki az elhunytat is elrendezni kissé, mielőtt elvitték volna a temetkezési vállalkozók. Miközben mesélt, majdnem elpityeredett, s közben dühösen csapkodott a konyhában. Amiatt, hogy ő, a húsz év harcedzettsége ellenére is, elérzékenyül, s bár egyáltalán nem lett volna az ő dolga, mégis a kegyelmes nővérapáca szerepét vállalta magára. Hát igen! Néha nehéz nem embernek lenni, akár húsz év szakmai borzalom után is, de az, hogy ezért  már szarul is érzi magát valaki, az bizony gond! Gond, mert akkor meglátszik az, hogy nem vagy eléggé erős, nem...vagy egy érzéketlen, programozható robot! Ember vagy, és úgy tűnik, ez ma már bűn!

Bűnösök vagyunk-e, és csak egy letűnőben lévő világ utóvédharcosai vagyunk, akik még másképpen látjuk a dolgokat, olyanok, akik fölött lassan eltelik az idő?  Jó lenne tudni, ezért elmesélek valamit még, amin lehet gondolkodni!

Lányom úgy döntött nemrég, hogy ő most már nem valami festőművész lesz, hanem orvos. Mit mondjak? Remek! A tavasszal elvágta a kezét a kocsi csomagtartójában. Előkotorásztam az elsősegélyes dobozt, leültettem a csomagtartóra, s miközben a kezéről törölgettem a vért, ő holtsáppadtan dőlt el. Pofozkodás helyett rárivalltam, mire feléledt. Azóta ezerszer is lelkiztem neki, hogy aztán így szép doki leszel, készülj fel, hogy...s hasonló szülői baromságokat.

Most bent van az orvosin, de mi korábban mindannyian rémeket láttunk. Mi lesz akkor, ha majd meglát egy hullát, boncoláson fog részt venni, ha korábban akár egy vércsepp látványa is kiakasztotta? 

Megtörtént már a tűzkeresztség, a szobájában egy igazi koponya vicsorog a polcon, van valami beceneve is. Lányom elmesélése szerint, a hullák boncolása során sem ő, sem egyetlen kolléga sem akadt ki, sőt! Az oktató tanárjuk minden igyekezete ellenére, senkit sem kellet felmosni, néhányan még nevetgéltek is a mutatványokon, és a végén csak egy valaki volt igazán kiakadva. A tanárjuk, aki elmondta a véleményét is róluk.

- Eddig itt ilyen még nem volt! Én ilyen bandát még nem láttam! Ti nem vagytok normálisak!

Szerintem, az oktatójuk látott már karón varjút, tudja jól, hogy mit beszél, mert valamit ő is lát. Új világ, új szemlélet? Talán igen, talán nem, és meglehet, hogy csak a képernyőkről ömlő zombik és vámpírok, végtelen vértenger áradatának látványa tette ennyire közömbössé vagy immúnissá gyerekeinket? 

Ezután fog eldőlni az is, hogy mennyire maradtak a mi utódaink emberek? Talán igen, de én bevallom, nem igazán akarom megtudni!