Őszi Muzsika

A napokban rendezgettem, s a sok kacatot igyekeztem kiszűrni a halomba gyűlt iratok, használati utasítások, lejárt garancialevelek tömegéből, és furcsa kincset találtam. A sok szemét közt, rongyos szélű, kézzel írott füzetlapokat találtam, a saját írásaimat, amelyeket több mint huszonvalahány évvel ezelőtt írtam. Olvasgatva, furcsa érzés kerített hatalmába, rég elfelejtet érzések bizsergése ébredt fel bennem. Tudtam ezekről az írásokról, de nem tudtam, hogy még léteznek, örökre elvesztettnek nyilvánítottam sok hasonló írásommal együtt. Furcsa egybeesés, az első lapon egy régi, októberi emlék, és most szintén október van. Az akkori bejegyzést első szerelmi csalódásomat követően írtam, s ma vigyorgok a nyavalygó fiún, s sajnálom is egyben, de érzem titkon, hogy mégis én vagyok. Ma, a későbbi tapasztalatok következtében megedzett ravasz férfi nem tudna ekkora szentimentalizmust papírra vetni, nem tudna ennyire őszinte lenni. Senki sem szereti a lelki bajait kiteregetni, mert gyengeség jele az érzékenység. Inkább mereven előretoljuk az állkapcsunkat, összeszorítjuk fogainkat, de nem engedünk, erősek vagyunk! A könnyek nem illenek a mai emberhez, az érzéseket elrejtjük, nem engedjük senkinek a betekintést! Akkor vagyunk kemények, igazi férfiak! Akkor számíthatnak ránk igazán a család tagjai, feleséged, gyereked. Szikla kell légy, biztos mentsvár a háborgó élet viharában! Igen, ma ez vagyok, vagy még él bennem az egykori gyerek? Vagy az, aki éppen akkor már sem gyerek és sem férfi még nem volt. Íme, mit produkáltam akkor, 24 évvel ezelőtt:

Őszi muzsika

Elmúlt a nyár, s a napfényes, langyos őszi napok után, sötét fellegektől nehéz az ég. Langyos szellő helyett, szilaj északi szél nyargal a kihalt természet felett, felkavarva a lehullott faleveleket. Apró, hideg eső szemerkél, siratva az elmúlt nyarat. Szorosabbra húzom a kabátomat, s lassan lépkedek a vastag avarszőnyegen ott, ahol valamikor veled jártam. Akkor meleg nyár volt, zöld pázsit terült el, és forrón sütött a nap, a lombok közt madarak daloltak. Te velem voltál. Most halott levelek hevernek lábam előtt, a fák csupaszon nyújtogatják ágaikat, mintha búcsút intenének, utolsó ölelésre nyújtanák ágaikat, melyekre sötét varjak telepednek panaszos károgással. Most egyedül vagyok, te más úton jársz. A te utadon! Akkor azt suttogtad a fülembe, hogy sohasem lesz vége, mindig nyár lesz! Most csak a szél vihog kárörvendően, borzolja a bokrokat, kavarja a leveleket,  s egy régi újságot vesz üldözőbe. Sötéten közeleg a korai est, fekete árnyékok kúsznak elő a homályból. Rettegve várom az éjszakák csendes magányát, a sötét éjszakák néma rémeit. Arcomon hideg esőcseppek folynak össze, s csak sós izéről tudom, nem az ég könnyezik. Gyorsabban lépkedek, hazafelé veszem az utamat. Kell az otthon melege, hisz ott még mindig ég a Remény mécsesének halvány lángja. A gondolataim egyhangú kavargása lankad, és már tudom, soha sem fog többé már így fájni. Valami végleg elmúlt! Megértettem azt, hogy már felnőtt lettem, és ez már mindig így lesz ezután. Ilyen fájdalmas felnőttnek lenni?

1983. október

 Ma már tudom, tényleg nem fájt soha semmi hasonló többé annyira, de felnőtt is csak jóval azután lettem igazán, és ma sem vagyok ebben biztos, hogy teljesen az lennék! Maradt egy adag együttérzés a siránkozó fiú iránt, és október most is szomorú, ha nem is azért a régi lány miatt. Vajon Ő olvassa most mindezt?  Ha igen akkor hálás lehet, mert nem mindenkiről írnak 24 év múlva is! 

Már nincsenek kétségeim, megint én vagyok! A mai szemtelen és cinikus! Olyan, mint maga a JELEN!