Naplótöredékek

199… szeptember.
Utálom ezt a HÉV-vel való mindennapos zötykölődést! Reggel mindenki duzzogva megy valahová, délután pedig vagy a homlokát ráncolja, vagy egyfolytában vigyorog hülyén, mint ez a lány, itt velem szemben. Egy egér-képű palinak mond valamit, be nem áll a szája, talán húsz perce már. Mond, és mond, és csak mond. Esküszöm, egyetlen szót sem értek abból, amit húszcentis mosoly kíséretében cserreg, csak annyit értettem meg, hogy mindezt magyarul teszi! Ha kinyújtanám a kezem, elérhetném. Ezért nem nyújtom ki. Amit sehogyan sem értek, hogy sikerül neki mindez? A fogsora szorosan összezárva, mégis mosolyog, rendületlenül, miközben szája a füléig ér, és közben folyamatosan beszél. A mellette ülő pasas nézi, de semmit sem mond! Se jót, se rosszat! Rejtély számomra, hogy ő érti is, vagy csak nézi, fél oldalra fordított fejjel. Hogy nem áll el a nyaka? Nincs tükröm, és kíváncsi vagyok, az én pofámon most milyen vonásokat láthat az, aki engem bámul? Nem csodálkoznék, ha valaki behúzna egyet most nekem, csak úgy, hangulatból, mert becsszóra mondom, meg tudnám érteni!
 199… szeptember
Már napok óta kétségek gyötörnek! Gyula megígérte, hogy ott lesz! Ha nem jön el, minden tervem elúszik, mert semmiféle más kapcsolatom rajta kívül nincs! A Gyula a kulcs az ügyem sikeréhez! Ha nem jön el, őt sem tudom többé megtalálni! Budapest nem Marosvásárhely, és még ott sem könnyű felkutatni valakit. Remélem, a Gyula eljön a találkára! El kell jönnie, mert a Gyula régi ismerősöm még otthonról. Néhány évvel ezelőtt nekiadtam sí-kosztümöm felsőjét, mert csak egy kopott nyári farmerdzsekiben rázta a hideg decemberben. Egyszer a buszjegyét is én fizettem ki, mikor együtt utaztunk ide Budapestre. Ennyit megtehet ő is! Eljön a találkára, elvisz oda, ahová el kell jutnom! Ennyi! …

Sári nénikémnek beszóltam, hogy lemegyek a HÉV megállójába, mert nagyon fontos találkám lenne azzal a földimmel, aki majd elvisz valahová! Pontosan érkeztem a találka helyére, és leültem egy padra a langyos szeptemberi napon, és számolni kezdtem a perceket. Sok perc telt el, és sok szerelvény jött és ment is! Néhány megállt, álldogált egy darabig majd visszafordult oda, ahonnan jött. Békásmegyer végállomás is, de nem is! Gyula egyik járattal sem jött, és máshonnan sem érkezett! Én csak ültem, és már nem is vártam semmit és nem is vártam senkitől sem semmit! Ültem, tudomásul vettem a rideg valóságot, és leszámoltam csendben a füstbe ment terveimmel! Bajban voltam, nagyon nem tudtam, hogy most mi is legyen tovább! Gyula átvert, pedig neki semmibe sem került volna, ha segít! Mégsem tette meg, pedig milyen szépen kértem és ő tényleg szépen meg is ígérte! Azzal is maradtam! A szép de üres ígérettel! Ültem, és már semmi sem számított! Sem ígéret, sem terv, sem semmi egyéb! Semmi, de semmi nem számított már!
Ekkor csendesen, mintha csak egy eltévedt pillangó lenne, Sárika nénikém telepedett mellém, de nem szólt egy szót sem! Sokáig ültünk így és semmit sem szóltunk, de mindent elmondtunk egymásnak szótlanságunkkal! Hozzám bújt, átkarolta karomat, és annyit mondott:
- Gyere, hazaviszlek! – felálltunk, karon fogott, és elindultunk „haza”!
Életemben ezen az egy napon éreztem magam igazán „otthon”, Budapesten!
199… szeptember.

Megint a HÉV! Kint meleg van, mégis fűtenek, de úgy, mintha egy elszabadult nukleáris reaktor lenne alattunk. Aquincum környékén vagyunk, mikor velem szemben lecsapja magát a padra egy hosszú, fekete bőrkabátos csaj, és ezt mondja vidáman:
- Igaz, hogy te erdélyi vagy?
- Ennyire látszik?- kérdeztem én is nagyon vidáman, de ő erre rá se rántott, zavartalanul folytatta.
- Hogy vagy? Rég találkoztunk!
- Az lehet!- gondoltam, de hol történhetett az, és vajon mikor? Ahogy ő mondja, valamikor rég. A többiről fogalmam sincs, de megtudtam hamarosan. A részleteket is! Kiderült, hogy ő udvarhelyi, és most itt lakik valahol Csillaghegyen, és ő már akkor szemeződött velem, mikor Zsolt bemutatott  neki korábban! Rémlett valami, de a szemeződésre nem emlékeztem sehogyan sem. Aztán nagy hangosan elmondta még, hogy amikor az apja legjobb barátja elvette a szüzességét egy kamion fülkéjében, ő bánatában végképp elhagyta azt a szar Romániát. Szerencsére, erre csak öt-hat utas kapta fel a fejét, majd látván az én pofámat is, kevésbé zavarodottan néztek másfelé. Mire a Margit Hídnál leszálltam, megtudtam még, hogy mi, erdélyiek össze kellene tartsunk, mert másképpen semmire sem fogunk menni itt. Ezt ma nekem mindenképpen jó volt megtudni! Amikor belebotlottam Zsoltba is, és felemlegettem neki az udvarhelyi honfitársunkat, a szája széles vigyorra nyúlt.
– A kamionfülkés trükköt is mondta? Mindig elmondja, de vesszek meg, ha tudom, hogy miért teszi, vagy hogy mi lenne ebben a csel? És valld be, hogy megkaptad a telefonszámot is, mert mi, az erdélyiek össze kell tartsunk, vagy nem? - kérdezte, mire bevallottam, hogy de igen!
– Hát, akkor figyusz! Mikor tusolni mész, akkor mindig megkérdi, akarod, hogy ő is jöjjön? Megmossa rendesen a hátadat is! Rendes lány ez, csak az a baj, hogy a hatodikon lakik.
– Mi ebben a baj?- kérdeztem naivan.
– Hát az, hogy nem lehet kiugrani az ablakon, mikor a kínai stricije beugrik hozzá a haverokkal! A hetediken pedig nincs, de még a nyolcadikon sincs öltözőkabin! Én tudom, mert egyszer ott öltöztem fel. Szerencsémre, a kaputelefont használták a ferde-szeműek, mikor megérkeztek. A szomszéd néni a nyolcadikon, aki szemmel látható élvezettel nézte végig a sztriptíz-jelenetemet, felajánlotta, hogy nála, bent a szobában is folytathatom, ha úgy gondolnám! Nem gondoltam úgy, mert ő nem volt erdélyi, és én nem akartam összefogni vele! Hát ez van, hogy tudjad!

Megint ez a hülye HÉV! Utálom a HÉV-et! Minden nap! HÉV-villamos-metró, metró-villamos-HÉV!
Hát akkor még csak annyit arról, hogy ha az erdélyiek egyszer majd összefognak itt, Budapesten, és csatlakoznak a sógorék is, akkor tudjátok meg, hogy itt mi akkor nagyon sokan leszünk! Sokan bizony, mert a fél Kína a hatodik emeletre jár Csillaghegyen az erdélyi Vénusz dombjára, és az nem éppen semmi!