- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2010. április 21., szerda

Gondolkodok! Tehát (hiába) Vagyok!?

Tavasszal mindig élményt jelenthet, ha végre lehet egyet mászkálni a természetben, úttalan utakon lehet csapongani a mezőkön-erdökön, cél nélkül! Gyerekkoromban soha nem szalasztottam el az alkalmat, mikor Nyárádtőn a tavaszi szántáshoz kirendelték a traktorokat. Ilyenkor ugyanis a felforgatott föld sokszor lökött ki magából titokzatos fémdarabokat és néha bizony emberi maradványokat is! Emlékszem, egy alkalommal egy magas-szárú tiszti bőrcsizmát találtak az emberek a kiforgatott barázdák közt, amelyben a lábszárcsontok is benne voltak. Odatámasztották egy öreg fűzfa tövéhez, amíg a hivatalos közegek később néhány unott kérdezősködés után egy papírzsákba tették és elhúztak vele valahová. Mi gyerekek, legalábbis én egy életre megilletődve soha többé nem tudtam a világot úgy látni, mint azelőtt. Ekkor találkoztam először életemben az emberi gonoszság és a szörnyűség rettenetes kézzelfogható bizonyítékával, harminc évvel a második világháború után! Mai napig kísért a kép, és a válasz nélküli kérdések serege is! Ki volt az a  szerencsétlen, akinek valami leszakította a lábát? Meghalt azonnal? Túlélte, vagy lassan elvérzett a köves domboldalon? Tudta, hogy most meg fog halni, vagy jótékony ájulásban érte a vég? A hozzátartozói tudják, hogy testvérük, fiuk, apjuk, férjük lábát valakik ennyi év után egy papírzsákban, valahol az ismeretlen távolban unottan hurcolgatják? Soha nem kaphattam választ kérdéseimre, s bár alig tíz éves lehettem, lelkem mélyében ekkor a vég nélküli kérdések forrása eredt el! Miért? Miért így? Miért hagyja a Jóisten, ha látja? Ha Ő látja, és hagyja, akkor Ő tényleg "jó"? S ha igen, akkor tényleg Mindenható? Akkor miért hagyja ezt? 
Később megpróbálták elmagyarázni nekem, hogy úgy van ez fiam, hogy vannak bűnös emberek, akik ezt a sorsot megérdemlik! Ekkor igyekeztem elképzelni, hogy mikor és hogyan követhette el az a német katona a Nagy Bűnt? Élete Nagy Bűnét, amiért később rettenetes halállal kellett neki lakolnia itt, a mezőn! Így, a vadul száguldózó fantáziámban néha az a gyilkos volt ő, aki korábban más katonák testét szaggatta szét rettenetes fegyverekkel, vagy, aki korábban késsel támadt a sarki kereskedőre, elrabolta pénzét, majd rágyújtotta áldozatára a kirabolt üzletet! Éjszaka lesben állt a sötét útelágazásoknál, s kifosztotta kegyetlenül az éjszaka szerencsétlen utasait. Kisiklasztotta az éjjeli expresszvonatot, s kegyetlen mosollyal ajkain, a lángok fényében csak élvezte a rettenetes pusztítást. Számtalan rettenetes bűnt követhetett el korábban a leszaggatott láb tulajdonosa,  és ebben a végzetszerű igazságtételben én majdnem meg is nyugodtam valahogy! Jól van ez így, gondoltam, és fogadtam el megbékélve, mert ahogy mondja a népi bölcsesség, hogy "Jó tett helyébe jót várj!" úgy van olyan is, hogy "Isten nem ver bottal!" s a gaztettek elkövetőjét mindig utoléri méltó büntetése! Tehát, ez van! Ez az igazság útja, ez az igazi rend! Mégis csak jól van kitalálva ez a világ, vettem tudomásul, s még büszke is voltam magamra, hogy mindezt sikerült nekem kieszelni, s végre megérteni is! Fohászban kértem bocsánatot Tőle, hogy bűnös balgaságomban kételkedni mertem Őbenne! Csakhogy olyan a dolgok rendje, hogy a hanyagul, erőszakkal eltemetett csontokat mindegyre kiforgatja egyszer csak valamilyen tavaszi mélyszántás! A mindennapi élet sokféle szörnyűséggel tud szolgálni, s aki a rettenetes dolgok mögé igyekszik belátni, pusztán kíváncsiságból is, annak nagyon sok baja adódhat ez életben. Én megjártam a magam poklát néhányszor, és a végén nagyon kiábrándulva, és összetörten kerültem ki, és csak egyvalami kezdett idegesítően ismétlődni! Bárhogyan történt, bármilyen rettenetes is volt, az eredmény majdnem mindig az lett, hogy végső következtetésem csak egy lehetett: -Mindannyiszor tévedtem, de mindannyiszor kiderült, az is, hogy korábban mégis igazam volt! Mindannyiszor így történt és a különbség csak abban rejlett, hogy minden egyes ciklus után, mindezt mindig egy magasabb szellemi szinten sikerült felismernem. Legjobban egy evolvens spirálrugóhoz hasonlítanám, amelyben mindegyre közelíthetek valamihez, egy ponthoz, miközben egyre feljebb haladok rajta. Minden közeledés és távolodás egyben minőségi és szellemi fejlődést, mélyebb meggyőződést és egyre jobban kitárulkozó szférát jelentett számomra. Másik sajátossága ennek a ciklusözönnek az volt, hogy lassan meggyőződéssé formálódott bennem, megtapasztalt élmények sokasága által visszaigazolt ténnyé érett az, hogy igenis, mindenben van törvényszerűség és determinált célirányosság is! Legtalálóbban Gondviselésnek nevezhetném, és nem véletlenül. Életem útja sokszor úgy vett fel megmagyarázhatatlanul új irányt, hogy annak igazi lényegét csak jóval később értettem meg! Addig is elkeseredésemben  persze a földhöz csaptam magam, ha valami nem úgy jött össze, ahogy szerettem volna, s szidtam az egész világot rendjével  együtt, mert hát összeesküdött ugyebár ellenem akkor az ég és a föld is! Mindezt persze később már nem így láttam, és akkor értettem meg a lényeget is, mikor már tudtam én is, hogy mit keressek, és azt is hogy mire kellene odafigyelnem! Ez azonban egy egészen más történet lenne!
Akik életem korábbi szakaszaiban tanítóim, irányítóim voltak, azokról én soha nem tudtam valójában, hogy ők azok lennének. Harminc, harmincnál több év távlatából mégis tudok már egyet és mást életemről. Például tudom azt, hogy miért nem lettem soha sebész, holott tudatosan készültem erre a pályára évek óta már. Anatómiai atlaszokat böngésztem,  izmokat, vérereket, idegeket tapogattam magamon, és öltések tucatját próbáltam ki titokban a padláson felvágott régi ágybetéteken gyakorolva. Emlékszem, mikor a szomszéd bácsi, aki zöld paszulyt tördelt egy tálba, megkérdezte egyszer tőlem, hogy milyen pályára készülök? Bevallottam, hogy hát persze, sebész leszek! Az egy szép és nemes szakma lenne, és akkor én miért választottam ezt? Hát hogy gyógyítsam a betegeket, rendbe hozzam azt, amit a természet hanyagolt és még dumáltam hasonlókat, ami persze most nagyon linkelésnek tűnik, de én tényleg így hittem akkor! Beszélgettünk, és már nem tudom, hogy hogyan jutottunk oda, hogy én bizony sokszor szoktam tekeregni, néha kimaradni éjjel is, a barátokkal henyélni és a többi... Ezt én is tudtam, és itt jött a kérdés is, hogy én ezen az életmódon mennyire lennék hajlandó a sikeres orvosi pálya érdekében változtatni is? -Hát...- és itt tényleg linkelés jött, hogy izé, és tényleg! Nekem eszem ágában sem volt változtatni a meglehetősen érdekes és izgató életmódomon, amit éppen akkor kezdtem nagyon is megszeretni!
- Hát nem egyébért, csak megtörténhetik, hogy a nemes szándék ellenére, egy fárasztó éjszaka után az agyam nem fog túl jól fogni, netán egyáltalán nem is fog rögzíteni semmit sem azon a kérdéses napon! Azon a napon, amikor olyasvalamit tanulhatnék meg, amire a vizsgák során sem kérdeznek rá soha, de a pályafutásom során talán már igen! Mi több, éppen akkor kellene tudnom valamit, amikor ettől függ a kezem közt lévő élete. Az rám van bízva, miközben én nem fogom tudni, mit tehetnék azért, hogy életben maradjon, mert valami kimaradt korábban tudásom tárházából! Én mulasztottam valamit korábban és ennek a mulasztásnak szörnyű ára lehet a jövőben! Ár, amit én mással akarok megfizettetni? Ezen illik elgondolkozni annak, aki a saját lelkiismeretével is igyekszik kibékülni, ha már ennyire nemes érzésektől fűtve akarja az emberiség érdekeinek szentelni életét és tudását!- 
Soha nem esett szó többet erről a témáról, de én sem lettem sebész, és később jogász sem, mert az a vágyam, hogy a törvényszéken bíroi székből osszam az igazságot, hasonló erkölcsi megfontolások alapján, szintén megbukott. Vizsgáztattam magam, és mindannyiszor megbuktattam magam, mert nem tudtam soha túltenni magam azon, hogy emberek sorsáról döntsek, felvállalva azt a kockázatot, hogy hibás döntést fogok hozni! Nem vállaltam, mert mindig féltem a kudarctól is, de legjobban a saját lelkiismeretemtől rettegtem, amelynek engesztelhetetlen haragja elől tudtam, hogy nincs menekülésem! Lelkiismeret, melynek engesztelhetetlen erinüszeit szintén egykori tanítóim szabadítottak rám korábban, mikor egy olyan világ és erkölcsi hagyaték részesévé választottak, amelyről nekem akkor fogalmam sem volt, hogy létezik. 
Ma, még sokszor előfordul velem, de néha még a kiábrándulások egész sora sem képes arra, hogy elfogadtassa velem a józan ész és megtanult törvények által megszabott irányt. Mindegyre abba a hibába esek, hogy az általam korábban megfogalmazott szabályokat és törvényeket áthágom! Mindannyiszor, persze kivétel nélkül, megint megtapasztalom, hogy  a Törvény az törvény! Legegyszerűbben fogalmazva így hangzana az egyik  ilyen törvényem, amit nem én találtam ki, hogy: 
-Senki nem lépheti át a saját árnyékát! - Ezt én tudom, mégis igyekszek mindegyre átlépni saját árnyékomon, és elvárom másoktól is, hogy  a saját érdekeikben mások is megtegyék! Keserűen veszem tudomásul, hogy mestereimnek sokkal jobbak voltak a módszerei. Én elbukok, mert talán türelmetlen vagyok,  nem  tudok várni addig, míg beérik a termés, és az sem segít, ha nyilvánvalóan önzetlen lennék! Sőt! Másik alapszabály, amit megint nem tudok elfogadni, de ettől függetlenül érvényben marad az, hogy:
-Nem lehet segíteni azon, aki nem ismeri fel azt, hogy segítségre szorulna! Vagyis, nem tudsz segíteni senkin  sem, ha az illető ezt nem akarja, vagy nem hiszi el! Ha mégis hajlandó lenne, akkor is csak annyira sikerülhet,  amennyire az  illető hajlandó is lenne segítséget elfogadni! Ehhez persze tudatában kellene legyen annak, hogy ő erre rá lenne szorulva, és akkor ki is alakult már az a bűvös kör is, amelybe sem betörni, sem kitörni átlagos halandónak nem lehet. Ezt pedig kívülről látni és megtapasztalni tehetetlenül, nagyon szomorú élményt jelent!
- A kinyújtott kézben rejlő jóindulatot mindig félreértik, és gyanakodva keresik a benne rejtőző hátsó szándékot. Ezért harap bele a földön fetrengő sebesült kutya is a hozzásiető megmentőjének kezébe. Nem érti a közeledés lényegét, fájdalmában mindenkit ellenségnek tekint!
Innen eredeztethető néhány téveszme is, melyek bár törvényszerűen ismétlődnek, mégis csak tévedésen, félreismerésből, gyanakvásból levezethető elutasításokból származhatnak!
- Aki nem üt vissza, az gyenge! 
- Aki gyenge, az nem tud ártani és segíteni sem!
- Aki nem segít, az csak ártani képes!
- Aki hallgat, az bűnös!



3 megjegyzés:

Virag írta...

"Csak a tudatlan ember függ mások véleményétől."

Spartacus írta...

Nagy érdeklődéssel olvastam írásodat,és végül arra a következtetésre jutottam,hogy egy teljesen egészséges lelkülettel rendelkező ember vagy,és végre megint a régi Karesz köszön vissza nekem.Köszönjük Karesz.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ez egy nagyon jó írás. Csak így tovább! :D