Hetek óta képtelen vagyok egy rendes bejegyzést összehozni! Hetek óta képtelen vagyok bármi egyebet is úgy összehozni, hogy abból az legyen, amit én szeretnék! Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit szeretnék! Illetve tudom, de azt már nem, hogy tényleg akarom azt, amit szeretnék! Nem másért, de én sok mindent szeretnék és lehetőleg azonnal! Persze, mint mindig, ebből annyi lesz, hogy kiderül, mindenre várni kell! Mindig csak várni valamire! Vonatra, repülőre, autóbuszra, metróra, megváltásra, elmaradt, vagy kedvetlen találkákra! Kihagyott helyzetekre, elkésett figyelmeztetésre, késői járatra, lejárt biztosításra, eldobott vonatjegyre, elhallgatott megjegyzésekre, odavágott szavakra, késő bánatra! Hogy miért? Mert úgy kéri a Párt? A Haza? A Nemzet? Az Utókor? Lehet ezt tudni? Igen, lehet tudni! Sok mindent lehet tudni! Még akkor is, ha úgy tennénk eközben, mintha nem tudnánk! Pedig tudjuk!
Na szóval, ilyen gondjaim vannak nekem, de kinek ne lennének gondjai? Néha a mások gondjai is a te gondjaid lesznek! Olyannyira, hogy a végén minden gondod az, hogy másnak milyen gondjai vannak! Kiderül ekkor az is, hogy számukra is a legnagyobb gond te magad lennél! Ilyenkor a kör bezárul, és megtudod azt is, hogy minden gond abból ered, hogy te létezel és vagy! Ennek örvendeni, hát hogy is mondjam, teljesen képtelenség!
Pedig nekem mindig vannak olyan megoldatlan problémáim, amit mindig szívesen megoldanék. Például azt, hogy rendet teremtek! Teremtek, mert ott, ahol ezt szeretném végrehajtani, ott csinálni, szervezni vagy hasonlókat nem lehet megvalósítani másképpen! Ott Teremteni kell, mint a világ kezdetekor!
Van nekem egy olyan sufnim, vagy nem is tudom hogy ez mi lenne! Olyan műhely, vagy laboratórium, raktár, inkább keleti bazár. Ez egy nagy rakás rendetlenség, az biztos! Történelmi rendetlenség és életem egyik legfájóbb, legbántóbb gondja, hogy itt mindig szemétdombhoz hasonló káosz uralkodik! Pedig előfordult, hogy néha mindenki besegített nagylelkűen a rendteremtéshez, de a végeredmény az lett, hogy azután soha többé semmit sem találtam meg!
Tavaly novemberben így nézett ki!
Azóta eltelt néhány hónap, rendeztem, átalakítottam és most kb. így fest.
Változás, az van, de mitől lenne ez a mostani rendetlenség jobb, mint a korábbi? Én lelkesen igyekeztem, munkát fektettem bele, szerveztem, rendeztem, rakosgattam, és most bevallom, semmivel sem lett áttekinthetőbb és valójában nem is tetszik! Mióta "rend" lett, azóta egyszer sem ültem ide be, pedig a korábbi években itt töltöttem számtalan éjszakát kísérletezésekkel, és számtalan saját tervezésű készülékemet is itt alkottam meg. Van bennem egy jó nagy adag nosztalgia, mert én ilyen barom tudok lenni, hogy néha még négy csupasz falnak is tudok örvendeni, ha az régi emlékeket juttat eszembe!
És tényleg, miért van az, hogy egyre inkább jobb érzést jelent befele fordulni, az örömöt a múltban keresni, a régi jó időkre emlékezve sokkal boldogabb és elégedettebb lenni? Miért van az, hogy egyre kényelmetlenebb és kiábrándítóbb a jelenben és a jövőben keresni a siker és a beteljesülés utolérhetetlenül kellemes hangulatát?
Talán azért, mert ha egyszer valamikor láttad, érezted, megtapasztaltad az igazit, a többi már csak vágyakozás és hasztalan keresése lehet annak, hogy mindazt még egyszer megtaláld?
4 megjegyzés:
Az én íróasztalom pont úgy néz ki, mint a te lomtárad.
Ezer kérdésben nem osztom a nézeteidet, de valamiért néha szoktalak olvasni. Azt hiszem, leginkább azért, mert egy-két dilidet én magam is szeretem/szeretném (ilyen pl. a makettek építése), még időnkét tényleg tetszik egy-két írásod hangulata (pl. a fényképes-nyaralásos).
Amit viszont most akarok mondani, az az utolsó mondatoddal kapcsolatos. Van egy Kassai Lajos nevű lovasíjász fickó; legutóbb egy Walesben élő német palival beszélgetve került elő a neve, mire ő jegyezte meg, h ő a lovasíjűszat istene. Van neki egy könyve, aminek értelemszerűen az a címe, "Lovasíjászat", de ennél kicsivel többről szól (kb hogy hogyan lesz egy szinte irracionális álomból nem csupán megélhetés, hanem hivatás és siker, illetve hogyan kell az embernek újra és újra legyőznie önmagát - nekem olyan ajánlotta a könyvet, aki nem lovasíjász, én magam sem, mégis nagy élmény volt). Nos, Kassai ebben a könyvben leírja, h az ember íjjal lövöldözve nagy ritkán egy-egy lövésnél érzi, hogy az találni fog (tényleg így van, ezt én is tapasztaltam). Azt mondja, mikor ő ezt megérezte, el akart jutni arra a szintre, hogy minden lövése ilyen legyen. Szóval ennyit a múltról s a jó pillanatokról :-)
Ui.
Ha az a Kassai-könyv a kezedbe kerül, olvasd el. Sztem szeretnéd.
Véletlenül akadtam erre a blogra, de kifejezetten érdekesek voltak az irományok.
Ha egy kicsit több időm lesz, remélem, jobban át tudom futni.
Sokan küzdünk ugyanilyen dilemmaval.Régi mar az aranymondás,hogy"Cogito ergo sum".Ennek a folyománya,hogy minél többet gondolkodom,annál inkább nem tudom miért vagyok.Mit számít egy csepp a tengerbe?De cseppek nélkül nem lenne tenger.Szeretem azt hinni,hogy minden és mindenki egy fogaskerék a világ mechanizmusaban.Semmi sem történik véletlenül,mindenkinek megvan a szerepe.
Ami a múltba való visszatérést illeti,szerintem ez akkor következik be,mikor az ember rajon,hogy végigrohant az életen,a megélhetés,jólét,karrier miatt,elszalasztotta a mindennapok szép pillanatait,s most vissza akarna hozni,újraélni,átélni,megélni.De ezzel ugyanolyan csapdába esik,megint nem figyel a mára, a pillanatra.Ezert kell szerintem a jelenbe élni,örülni a hétköznapok apró szépségének,gyűjteni az emlékeket,nem bennük élni.
Megjegyzés küldése