- Ne kérdezd, ki vagyok, mert:

"Senki sem különálló sziget...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel!

- Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!"

2011. február 28., hétfő

Feloldozás a Földön és az Égben is!

Részlet a "Valaki Mindig Átver Valakit!" című regényemből.
 
...Az asszony és a két lány végigvirrasztották az éjszakát, és csendesen imádkoztak, hogy a szerencsétlen fiú átvészelje a súlyos balesetet. Minden igyekezetük ellenére, csak a harmadik nap után sikerült nagyon ellentmondásos híreket szerezni a fiú sorsáról, ám a kideríthetetlen igazság gonoszabb lett számukra, mint bármiféle bizonyosság tudata. Csak néhány év elteltével sikerült fellebbenteni a titokzatosság fátylát, mikor a korán megöregedett asszony már csak egyedül tengette napjait ugyanott, ugyanabban a kicsi házikóban. Lányai ekkor már rég elkerültek a messzi idegenbe. A magára maradt édesanya a ház előtti padon ült a tavaszi nap fényözönében, és fátyolos szemekkel bámult a messziségbe. Elkalandozott gondolatai közül egy rendkívül csinos, elegáns nő megjelenése térítette vissza a jelenbe. A nő ruganyos léptekkel lépegetett fölfele a megkopott kőlépcsőkön, illedelmesen köszönt, és elmondta jövetelének okát.
—Nem volt könnyű dolog idáig eljutnom, ám hamarosan ki fog derülni, hogy jó helyen járok? —kezdte mosolyogva, majd egy fényképet vett elő, és az öregasszony felé nyújtotta.
—Mondja, kérem, ismeri ezt a valakit? Látta már valahol? —az öregasszony szemére illesztette először a szemüvegét, majd kissé vaksin nézte a képet az erős napfény miatt. Arcára ekkor mély megdöbbenés költözött, s mint akit keserves fájdalom ér, kezei lágyan az ölébe hullottak, és kínosan keserves sírásban görnyedt össze. A nő megilletődve nézte, és most már tudta, hogy jó helyen jár.
—Hogyne ismerném, drága kisasszony, én ne tudnám? —mondta az öregasszony kissé összeszedve magát. —Nincs olyan nap, hogy ne jusson az eszembe! —Ám amikor a nő arra kérte, hogy meséljen neki a képen lévő fiúról, akkor kiderült, hogy mégsem tudja megmondani, hogy ki lehet az a valaki a képen.
—Akkor mondja el azt, amit tud róla! —biztatta a nő mosolyogva, mire az öregasszony mesélni kezdett. A nő elkomorodott arccal hallgatta a megrázó történetet, de egyetlen egyszer sem szakította félbe az öregasszonyt. Az elmesélte, hogyan történt minden, és hogy később nagyobbik lányát küldte be a városba, hogy a fiú sorsa felől érdeklődjön. Lánya a kórház sürgősségi osztályán rátalált az eszméletlenül fekvő fiúra, akit a harmadik napja tartottak a betegelosztóban anélkül, hogy bárki is kezelésbe vette volna. A lány tiltakozásai miatt megmozdultak lomhán az orvosok is, és a műtőbe vitték, de mint később kiderült, már túl késő volt, hogy segíteni lehessen rajta. Lánya aznap hajnalig ott gubbasztott a kórház folyosóin, mikor aztán közölték vele, hogy a fiú meghalt. Ekkor az asszony szünetet tartott, mert képtelen volt tovább mesélni a felindultság miatt.
—Nem tudja elképzelni kisasszony, maga nem tudja elképzelni, hogy mit éreztem én akkor, és hogy mit érzek én minden nap, attól a perctől kezdve. Nincs olyan nap, hogy egyszer legalább ne sirassam meg ezt a fiút. —nézett a még mindig kezében tartogatott képre, de tekintetét képtelen volt rajta tartani. Mindegyre el kellett fordítania az arcát.
—Ezt a fiút… ez a fiú miattam halt meg! —mondta ki kegyetlen önmarcangolással, és ezzel mintha egy gát szakadt volna át benne, többé nem tudta abbahagyni a sírást.
—Soha nem tudtam megköszönni neki, amit ő tett akkor érettünk, és még ő kért akkor bocsánatot tőlünk, pedig szegénynek semmi köze sem volt semmihez. Nem ő tehetett arról, hogy azok a gazemberek elrabolták fejünk fölül a tetőt. A lelke aranyból volt annak a fiúnak, s nem bírta elviselni, hogy akkor hogyan bántak el velünk. Ez volt a veszte szegénynek. Ő egy olyan áldott jó fiú volt, tudja? 
A fiatal nő csak ült csendesen, és látszott rajta, hogy nagyon meghatotta a fájdalmasan szomorú történet. Ránézett a könnyező asszonyra, akinek arcán mély fájdalom jeleit láthatta. Néhány hosszú pillanatig nézte eltűnődve, aztán enyhén elmosolyodott, és csak ekkor válaszolt.
—Igen, tudom! —mondta csendesen. —Tudom, mert ö az én férjem!
Az öregasszony arcán leírhatatlan döbbenet tükröződött. Csak nézett szótlanul a nőre, és hitetlenkedve kérdezte.
 —A maga férje? De hisz akkor… akkor mégsem halt meg? Kisasszony drága, ne vicceljen velem ilyen dolgokkal, mert az Isten nagyon megveri! —mondta most már méltatlankodva.
—Nem viccelek, asszonyom! —mondta határozott hangon, de mégis kedvesen a nő. —A képen látható férfi az én férjem, és a születendő gyerekeim apja! Áldott állapotban vagyok, nem látszik? —mutatta a kissé már gömbölyű hasát most már nevetve a nő. —Láthatja, ez nem vicc!
Az öregasszony még tétovázott egy kissé, és csak most vette jobban szemügyre a mellette ülő nőt, aztán lassan ellágyulva újra elsírta magát, de ezúttal már a végtelen hála volt könnyezésének oka.
—Ó, te jóságos, igazságos Isten! Te megbüntettél a gonoszságom miatt, de közben meghallgattad a fohászaimat is! Nem is tudok beszélni, annyira örvendek, hogy…— és itt önkéntelenül megölelte a mellette ülő, kedvesen mosolygó nőt.
—Tudja kedvesem, én annyit sírtam már emiatt, hogy azt el sem tudom mondani, és mindig reméltem, hogy egyszer megtudom az igazságot. Most megtudtam, de a legmerészebb álmomban sem hittem volna, hogy így alakult a dolog. Tudja, mikor megtudtuk, hogy, vagyis azt mondták azok a semmirevalók ott a kórházban, hogy meghalt, akkor elmentünk megint, hogy megtudjuk, mikor lesz a temetése. Jaj, olyan szörnyű most erről így beszélni, de ne haragudjon rám, mert akkor mi tényleg úgy hittük, hogy meghalt. Elmentem a lányokkal, de akkor a kérdezősködésünkre azt mondták, hogy nincs meghalva, és már hazavitték. Nem hittük el, mert nagyon gyanús volt! Egyik ismerősöm is utánajárt, de ő sem találta meg, a beutalt betegek közt nem szerepelt, de a halottak közt sem volt. Senki sem tudott, vagy nem is akart semmi biztosat sem mondani, és én mindig azt hittem, hogy ezzel csak a bűnösségüket takargatják. Most pedig kiderül, hogy mégis él! Elfelejtettem megkérdezni, a lábával mi lett? Meggyógyult? Most jól van? Ne haragudjon rám, hogy annyit beszélek…
—Sokáig volt egy másik kórházban, ahol aztán végleg meggyógyult. Most már jól van, nem is látszik más, csak egy forradás a lábszárán. —mondta a nő nevetve.
—Szóval akkor egy másik kórházban kezelték? Ezért nem akadtunk akkor rá. Most már értem. —mondta elgondolkozva az asszony. —És most maga állapotos? Ikrek? Nagyszerű! —és még sokáig csevegtek mindenféléről. Mikor a nő már elbúcsúzott, és indulni készült, akkor az asszony megállította egy pillanatra.
—Ha megkérhetném, ha nem túl merész a kérésem, azt a képet… azt nem hagyná itt nekem? Tudja, csak úgy… emlékbe. Most már tudom, hogy minden rendben van, de mégis…
—De, nagyon szívesen! —mondta a nő kedvesen, és átnyújtotta a fényképet az asszonynak.
Az pedig sokáig nézett a távozó nő után, a házikója ajtajában állva, majd határtalan örömmel a lelkében lépett be a szobájába. Leült az asztalhoz, maga elé tette a képet, és boldogan nézte a vele szemben lévő arcot.
—Te drága! —mondta kedvesen, és finom mozdulattal megsimogatta a rámosolygó arcot. Később hosszú levelet írt minkét lányának, melyben beszámolt a hihetetlen hírről. A tavaszi est csöndjében még elüldögélt a ház küszöbén, miközben lelke mindvégig valahol nagyon távol, a megfoghatatlan végtelenségben szárnyalt. Szokatlanul jó hangulatban volt, nagyon jól érezte magát, és lényének minden részét a boldogság beteljesülésének felemelő érzése töltötte el.
Boldog megnyugvással feküdt le, és elalvása előtt még sokáig nézegette a képet, majd a mellére szorítva, csendesen elszenderedett. Mellkasa ritmikusan emelkedett, jelezve, hogy álma csendes és nyugodt, amelyben most összefolyik a boldog valóság a határtalan igazsággal. Álmodott, miközben kint eleredt az eső, és halkan doboltak az esőcseppek a ház cserepein. Néha villámlott is, és a távolból érkező dörej jelezte, hogy bőséges lesz az idei termés. Ahogy egyre mélyebbre süllyedt az álomban, egyszer csak azt hallotta, hogy valaki kopogtat az ajtón. Önkéntelenül indult a bezárt ajtóhoz, és egy villámlás fényénél meglátta, hogy Ő áll a ház előtt. Mosolyogva nyitott ajtót neki, de Ő csak állt ott továbbra is mosolyogva, mint a képen.
—Hát nem jössz be? —kérdezte az asszony kedvesen, de Ő csak mosolygott rá, és a kezét nyújtotta feléje.
—Nem haragszom rád, tudod? —mondta az asszony, mire Ő csak bólintott, továbbra is mosolyogva.
—Eljöttél utánam? —elindult, és megfogta a feléje kinyújtott kezet. Ám ekkor az asszonynak kétségei támadtak, és mielőtt továbblépett volna, még egyszer visszapillantott a szobájára, ahol egy asszony feküdt mosolyogva az ágyban, és a mellén összekulcsolt kezeiben egy fényképet szorongatott.
—Mehetünk? —kérdezte, most először megszólalva. Az asszony tétovázva intett igent, és megindultak egymás kezét fogva az ezüstszínű, tavaszi esőben.
—Rég várok már rád, —mondta csendesen —de most már minden rendben van!
—Te akkor mégsem… vagyis, te mégis… —mondta ki az asszony a felismerés igazságát, de nem fejezte be, és nem is volt értelme sem, mert ekkor már magasan a fellegek fölött, a végtelen fényességben szárnyaltak mindketten oda, ahová csak az igazán jóknak van belépésük. Ott pedig nincsenek már titkok, és nincsenek félreértések sem.

4 megjegyzés:

Bardocz J Izabella írta...

HMM..te egy zseni vagy, ugye tudod!!!!!
CSODALATOS!!!
Es Kosz.

MJ írta...

Szívszorító, fájdalmas, szomorú és mégis szép a történeted.

Lili írta...

Szóval ez lett a korábbi folytatása?
Torokszorító volt Karesz, nagyon szép, bevallom kicsit meg is könnyeztem.

Nyárády Károly írta...

Izabella, nem tudom, de ha így gondolod, bevallom, nagyon hízelgő számomra :-)))
Én köszönöm!
MJ, ebben a részben is egy egyfajta "átverés" volt, csak ezúttal a szándék igen nemes volt. Hogy ne legyen annyira fájdalmas a tudat!
Lilike, igen! Pontosan ez a folytatása annak a résznek, és csak temiattad nem illesztettem be az egészet újra, hogy ne untassalak vele még egyszer.
Mint láthatom, sikerült is, de megsiratni azért tényleg nem akartalak. :-)